HOVÁ, HOVÁ, URAM?

Farkas Anita (26 éves) és Hoó Zoltán (33 éves)

Anita: Valahol a szívemben mindig vágytam Isten után, de sokáig nem találtam meg Őt. Az életemben volt egy nagy törés, 1991–1994 között, nagyon nehéz időszak volt, nem láttam belőle kiutat. Elég keményen ittam, tulajdonképpen alkoholista lettem szép lassan. Emiatt az életem tönkrement, a szüleimmel is megromlott a kapcsolatom. Tulajdonképpen azért kezdtem el inni, mert nem találtam a helyemet az életben. Egyszerűen nem tudtam felengedni az emberek között, gátlásos voltam, és úgy gondoltam, ha iszom, biztosan jobban fel tudok engedni. Nagyon nehéz volt, mert ugyanakkor tudtam, hogy nem jó, amit teszek, de nem tudtam megállni. Próbáltam leszokni az ivásról a saját erőmből, de nem jött össze. Esetleg egy-két hétig bírtam, ám a környezetem is arra ösztönzött, hogy igyam. Nemcsak a környezetemet okolom, hanem saját magamat is, a gyengeségem miatt. Nagyon sokat csavarogtam a barátommal, ami azt jelentette, hogy kocsmáról kocsmára jártunk. Rengeteget ittam, és ezt az idegeim is nagyon megsínylették. Hála Istennek, már kezdek rendbe jönni, kezdem összeszedni magam.

Egyszerűen nem volt kiút, folyamatosan féltem attól, hogy úgy kell élnem, mint a szüleimnek, mint szegény anyukámnak, aki nem tudott megszabadulni az alkoholtól, és ezért harminchat éves korában meghalt. Folyamatosan rettegtem, hogy rám is ugyanaz a sors vár, ha folytatom, de ugyanakkor mégis tovább csináltam. A régi barátok szép lassan eltűntek, nem vállaltak velem közösséget, mert züllött életmódot éltem, ami szerintem sem vonzó.

Azután 1992-ben elmentem egy táborba Ausztriába. Keresztény tábor volt, két pedagógus szervezte. Éreztem, hogy itt van VALAMI. Jó dolog, hogy Istennek énekelünk és imádkozunk. Sok előadás volt, amelyekre szívesen jártam. Itt hallottam először arról, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, az ne vesszen el, hanem örök élete legyen. Ez nagyon megfogott. Lehet, hogy akár engem is? Az előadás után kimentünk kakaózni, és rám jött egy nagy szomorúság. Egy lány szólított meg, és neki mondtam el, hogy rosszul érzem magam a bőrömben, és nagyon szeretnék Istenhez tartozni, hogy benne legyen az életemben. Elmentünk imádkozni, imádkozott értem, hogy Isten érintse meg az életemet. Ennyi volt az egész.

Ahogy hazamentem a táborból, ugyanúgy folytatódott minden, mint azelőtt. Még jobban is belemerültem az alkoholizálásba, talán a szokás hatalma miatt. A barátom, Zoli 1993-ban kapott egy lakást, odaköltöztünk. Azt hittem, minden szépen rendbe jön, nem lesz ennyi ivászat. Bíztam abban, hogy most már révbe jutunk. De semmi sem változott, ugyanúgy teltek a napjaink, ivászattal. Szörnyű volt, mert vagy az egyikünk, vagy a másikunk volt berúgva, vagy mind a ketten. Állandóan veszekedtünk, kiabáltunk egymással, és ez bizony nem volt jó.

Azután 1994-ben ismét volt egy keresztény tábor Debrecenben. Én ekkor már azt éreztem, ha most ott nem történik velem valami, akkor én nem tudok megállni, le fogok csúszni végleg a lejtőn. A Kiserdőben voltunk, ahol nagyon jól éreztük magunkat, sokat kirándultunk, jókat beszélgettünk. Ugyanazt a kedves légkört éreztem, mint első alkalommal. Megint átéltem, hogy hú, ez milyen jó! Láttam, hogy az itt lévő emberek hogyan örülnek Istennek. Ugyanaz volt a rendszer, mint Ausztriában, előadásokat tartottak. Az egyik előadáson egy külföldi testvér is volt nálunk, és ő mondta azt, hogy Jézussal újra lehet kezdeni az életet, újjá lehet születni. Új élet?... Nem kell ezt a mocskos életet tovább így élnem, ilyen alantasan, szennyesen, koszosan és bűnösen? Annyira bűnösnek éreztem magam, hogy tudtam, csak Isten segíthet rajtam.

Két nappal később egy újabb összejövetelen voltam, imádkoztunk. Mindenki a saját szavaival, én is úgy, ahogy tudtam, mert nem tanított meg rá senki. Mondtam Istennek: – Bocsáss meg nekem, mert én bűnös vagyok, és szeretném Neked átadni az életemet. – És éreztem, hogy Isten megbocsátott nekem. Hatalmas öröm és békesség jött az életembe, olyan, amilyen eddig még soha. Fantasztikus volt! Tudtam, hogy most jó felé indulok, és hogy ez nagyon jó döntés volt. Tudtam, hogy ezt sohasem fogom megbánni és nem is bántam meg. Másnap jött a debreceni tévé, és mondta a táborvezető, hogy mondjam el, mi történt velem. Ez meg is történt, és még jobban megerősödött bennem a hitem!

A tábor vége után ugyanabba a légkörbe mentem haza, amelyben korábban éltem. Sajnos kicsit megint visszacsúsztam. Továbbra is akartam én Istent, de be-becsúszott egy-két elhajlás. Aztán találkoztam egy lánnyal, aki már régebben beszélt nekem Istenről. Engem mindig megtaláltak az utcán a hittérítők, de nem mondtam meg neki, hogy én már megtértem. Nemsokára találkoztam egy fiatalemberrel is, aki említette, hogy jó lenne, ha megkeresztelkednék. Vágy ébredt a szívemben, de hová forduljak? És ekkor ismét találkoztam azzal a lánnyal, és ő elvitt a gyülekezetbe, ahova most is járok.

Az első pillanatban furcsa volt, de jól éreztem magam. Úgy vettem észre, hogy az emberek örülnek Istennek, és olyan kedvesek voltak egymáshoz. Az összejövetel úgy zajlott le, hogy először imádkoztunk, utána dicsérték az Urat, mintegy másfél órán át énekeltek az Úrnak, és úgy éreztem, hogy ezeknek az embereknek tényleg benne él a szívükben az Isten. Két hét múlva elmentem a vízkeresztségre, ahol úgy történik minden, mint ahogy a Bibliában meg van írva, tehát alámerítik az embert. Adtak nekem egy fehér ruhát, abban kellett mennem a vízhez, ott rátették a kezüket a fejemre, és mondták, hogy imádkoznak értem, hogy hálát adnak az életemért az Úrnak. Ezután alámerítettek, és amikor kijöttem a vízből, azt éreztem, hogy most tényleg teljesen új életet kezdhetek, mert megnyílt előttem az út.

Boldog voltam, nagy békesség öntött el. Annyira örültem! Még ma sem tudom szavakkal elmondani, hogy milyen csodálatos volt. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, most már nem kell belekapaszkodnom senkibe, mert velem van Isten, a világmindenség Ura. Hiszen annyira szeret engem, hogy odaadta értem az egyszülött fiát, Jézust! A vízkeresztségem után is jártam a gyülekezetbe hetente kétszer. Így tudtam meg, hogy van Szent Szellem-keresztség, és én is kívánni kezdtem, hogy betöltődjem a Szent Szellemmel. Bent voltam a munkahelyemen, és énekeltem az Úrnak, csak úgy “natúrban”.

Itt történt meg velem az, amit a hittársaim jósoltak, a nyelveken szólás, ami az ember lelkéből jön. Aznap este elmentem a barátnőmmel a gyülekezetbe az istentiszteletre, és azt mondta a pásztor, hogy menjenek oda azok, akik három-négy hónapja keresztelkedtek meg. Előrementem, a pásztor rám tette a kezét, megáldott, és megint jött az az öröm, és betöltődtem a Szent Szellemmel. Végül is ebben az egészben az a fantasztikus, hogy amikor imádkozom Istenhez, egyszerűen érzem a jelenlétét, a kegyelmét és a szeretetét. Én ezt semmiért sem adnám! Ha most azt mondanák, hogy cserébe meggyógyítják a szememet, akkor sem adnám oda azt a kincset, amit az Úrtól kaptam. Azt érezni, hogy engem, aki züllött, bűnös ember voltam, kiragadott és felemelt abból a fertőből, az egy hihetetlenül jó érzés. Ha vannak is az ember életében olyan dolgok, amik még megoldatlanok, akkor is van reménysége, hogy meg fognak oldódni, mert vele van az Úr.

A barátomat többször is próbáltam elhívni, de azt mondta, hogy a gyülekezetbe nem hajlandó eljönni, bár elhiszi a Bibliában leírtakat. Nem akar semmilyen közösséghez sem tartozni. Még reménykedem abban, hogy sikerül neki is megtalálnia a kivezető utat onnan, ahol sajnos valaha mind a ketten voltunk. Nekem Jézus egy személy, nem valami, hanem Valaki. Szerintem a megtéréshez is Isten kegyelme kell, ezért nagyon hálás is vagyok Neki. Nem semmi volt az, amiből kijöttem!

Nagyon boldog vagyok az Úrral, mert érzem az Ő szeretetét, tudom, hogy sohasem fog elhagyni. Egy ember becsaphatja a másikat, de Istenben feltétel nélkül meg lehet bízni. Fontos, hogy van bűnbocsánat, tudom, hogy a múltam bűnei már nem terhelik a lelkemet. Tudom, hogy Istennek nem ez a tökéletes akarata, hogy én vakként éljek, hiszem, hogy eljön még az az idő, amikor ismét eljön a gyógyulások ideje. Nem azért tértem meg, hogy megszabaduljak a vakságomtól, hanem mert vágytam Isten után. Sohasem okoltam azért, mert nem látok. Ami a Bibliában meg van írva, azt én szó szerint elhiszem. Már elmondhatom, hogy boldog vagyok!

Zoltán: Kisgyerekkoromtól kezdve tanultam zongorázni, de kiderült, hogy nem lesz belőlem nagy zongorista. Volt egy tanárom, aki foglalkozott zongorahangolással is. Engem és még néhány iskolatársamat érdekelni kezdett ez a szakma. Az iskolában előfelvételin kellett megfelelni, ami abból állt, hogy a hallásunkat próbára tették. Végül is ilyen előzmények után kitanultam a szakmát. A zongoráról azt kell tudni, hogy billentyűs, ütős hangszer. Kalapácsok ütik meg a húrokat, tehát minden egyes hanghoz tartozik egy filccel borított fakalapács, ez üti meg a húrokat, amikor az ember lenyomja a billentyűket. Így jön létre a hang a zongorában. A húrok feszességétől függ, hogy a hangok hogyan szólnak. Minden hanghoz tartozik egy húr. Megvan minden hangnak a maga frekvenciája, és ehhez kell állítani a húrokat. Ha három húr tartozik egy hanghoz, akkor mindegyiket egy frekvenciára kell húzni. A zongora húrozatának feszítőereje 170-180 mázsa, ami iszonyatosan nagy erő. A hangolásnál a húroknak a feszítőerején kell változtatni. A hangolást úgy kell kezdeni, hogy meg van adva egy egyvonalas A hang, ennek a rezgésszáma 442 Hz. Ezt az ember vagy behúzza a füléhez, vagy a hangvillához, ez az első lépés. Utána kell csinálni egy temperatúrát, hogy egy zenei oktávon belül el kell osztani a hangközöket úgy, hogy egyenletesen szóljanak. Ezek után oktávonként végig kell hangolni.

Hároméves előképzés után, 1982-ben kezdtem el hangolóként dolgozni. Először nagyon jól mentek a dolgok, sok volt a munka, és elég sok a pénz is. A baj csak az volt, hogy egyre többen lettünk a szakmában, mert az oktatók nem vették figyelembe azt, hogy a munka nem lett több. Pár év után annyira telítődött a szakma, hogy nem jutott már munka. Például volt olyan hónapom, hogy 214 forint fizetést kaptam, és ebben az időben a létminimum 2000 forint volt. Ezen nagyon berágtam, elmentem betegállományba, és utána már csak a munkakönyvemért mentem be. Később a volt mesterem magához vett dolgozni, jól is mentek a dolgok, de sajnos ő rövidesen meghalt.

Csapás volt a szakmánknak az is, hogy felbomlott a KGST, mert kevesebb munkánk lett. Az olcsónak számító orosz és keletnémet hangszerek behozatala egyszerűen megszűnt. Csak az tudott talpon maradni a mi szakmánkban, akinek volt pénze és műhelye. Nemcsak a hangolásból kellett megélnie, hanem kereskednie is kellett a hangszerekkel, vagyis több lábon kellett állni. Nekem viszont nem volt pénzem, ezért elmentem telefonosnak, de csak helyettesítőnek vettek fel. Ebben az időben munkásszálláson laktam. Mivel pénzem alig volt, kezdtem kölcsönöket kérni, és mire észbe kaptam, már volt vagy 20 000 forint adósságom. A Kakas vendéglőben alkalmi zenészként játszottam heti három alkalommal, de nevetségesen kevés pénzt kaptam a főnöktől. Egy estéért, ami hatórányi zenélést jelentett, 150 forintot adott, de ehhez tudni kell, hogy csak taxival mehettem haza, és ez mindig 70 forintomba került. Hát akkor mit kerestem? Szinte semmit. Ezért eljöttem.

Mivel a kölcsöneimet illő lett volna már visszafizetnem, de munkám nem, csak hangszerem volt, úgy gondoltam, kimegyek az utcára zenélni. Fogtam a kis szintetizátoromat, és kiültem a Blaha Lujza térre, az akkori barátnőm apukájával. Elég jól kerestem, és lassan kezdtem visszaadogatni a kölcsönöket. Az első időben nagyon nehéz volt, mert szégyelltem, hogy így kell megélnem. Az emberek hozzáállása viszont jó volt. A későbbiekben ez lett a fő kereseti forrásom. A munkásszállón, ahol laktam, háromszor törték fel a szekrényemet, és mindannyiszor teljesen kirámoltak. Amikor az utolsó eset történt, este lementem a gondnokhoz, és kértem, hogy hívja ki a rendőrséget. Mondta, hogy ő erre nem hajlandó, mire én elküldtem “rendesen”. Erre másnap reggel kirúgott a szállóról. Fogtam magam, és abban az egy szál ruhámban, ami rajtam volt, elindultam. Gyakorlatilag kikerültem az utcára. Az volt a szerencsém, hogy Zuglóban a Hermina és a Thököly út sarkán volt egy éjjel-nappali közért. Az ott dolgozók jó cimboráim voltak, és ezért esténként az öltözőjükben meghúzhattam magamat. Gyakorlatilag 1989 decemberétől 1990 szeptemberéig voltam hajléktalan. Mivel pénzem és igényem volt, minden reggel eljártam a Széchenyibe, a kádfürdőbe. A barátnőm meg hazavitte a cuccaimat kimosni. Végül is normálisan néztem ki, nem látszott rajtam, hogy hajléktalan vagyok

Igaz, lett volna egy lehetőségem arra, hogy a problémámat megoldjam. Vidéken él az anyukám, csak oda nem akartam lemenni. Nem lett volna munkám, se barátaim, és az önállóságomat is elvesztettem volna, mert sajnos a szülők úgy kezelnek bennünket, mint egy hülye gyereket. Igaz, jót akarnak, de nem hagyják az embert élni, mozogni, és valószínűleg ez lett volna nálunk is. Próbáltam albérletet keresni az Expressz újságból, de amikor a tulaj meglátott, szóba sem állt velem. Valószínűleg azért, mert vak embert nem szívesen fogadnak be albérlőnek. Vagy azt mondták, hogy tárgytalan, vagy azt, hogy már kiadták.

Kilátástalan helyzetem miatt erősen elkezdtem inni, és erre a napi keresetem rendszerint rá is ment. Az volt a szerencsém, hogy anyukám segítségével kaptam egy lakást vidéken. Mivel az említett okok miatt nem akartam odaköltözni, feladtam egy lakáshirdetést cserére.

Közben megismerkedtem egy lánnyal, Anitával. Neki is rosszak voltak a családi körülményei. Volt ugyan hol laknia, de tarthatatlanná vált az otthoni helyzete. Aztán elkezdtünk együtt csavarogni a városban. Egyszer felmentünk a szüleihez, akik azt mondták, ne mászkáljunk az utcán, inkább költözzünk hozzájuk. Közben az volt a nagy szerencsém, hogy sikerült a vidéki lakást elcserélni egy pestire, így hála istennek megszűntek a viszontagságaink. Azóta élek itt ebben a 29 négyzetméteres lakásban a szintén nem látó barátnőmmel. Anita közben ügyesen megtanult főzni, az alapokat én mutogattam meg neki. A munkásszállón ugyanis rákényszerültem, hogy megismerkedjem a fakanállal. Amikor ideköltöztünk, Anitának még volt munkahelye, de ketten voltak telefonosok, és miután a vállalatnál létszámcsökkentést hajtottak végre, a látó kolléganője maradhatott, mert őt több mindenre lehetett használni. Így Anita munkanélküli lett, én meg továbbra is járogattam ki zenélni az utcákra, terekre. Anita nemrégiben elkezdett illatszerek árusításával foglalkozni, amiből azért jön egy kis pluszpénz. A mindennapjaink eléggé egyformák. Reggel hét óra felé szoktam elindulni, kimegyek pár órát zenélni, egy kis pénzt összeszedni. Ha hazamegyek, olvasgatok, Anita meg a háztartással foglalkozik, mos, főz és takarít.

Sok érdekes eset történt meg velem az életem során. Egy alkalommal hangfalakat hoztam ki a szervizből. Megyek a Thököly úton, és egyszer csak elsüllyedek. Volt ott egy nagy gödör, én meg beleestem, fejemen a hangfalakkal. Jön arra egy koma, és azt mondja: – Láttam én, hogy a gödör felé megy, csak kíváncsi voltam, hogy beleesik-e. – Persze én meg egyből elküldtem az anyjába. Egyszer meg elhívtak egy keresztelőre zenélni. Akkor még nem volt hangszerem, csak egy szakadt harmonikát tudtam szerezni, ezen játszottam éjfélig. Kezdtem összepakolni, a házigazda megkérdezte, lekísérjen-e, de én mondtam, hogy nem kell. Gondoltam, valahogy majd csak elbóklászom, a troli ugyanis még járt. Lementem az utcára, és elindultam, de nem tudtam, hogy gázvezetéket fektetnek. Egyszer csak elsüllyedtem, már megint egy gödör. Már vagy tíz perce álltam lent, rágyújtottam, gondoltam, cigizek egyet. Közben az autók jöttek-mentek. Elkezdtem ordibálni, de senki sem segített. Már vagy félórája álldogáltam ott, amikor végre kipattant az agyamból az isteni szikra, előkaptam a harmonikát, és elkezdtem rajta játszani, miközben ordibáltam és énekeltem. Erre a környéken lakók rám hívták a rendőrséget. Jött is a “meseautó”, én meg ott álltam a gödörben. Azok fentről elkezdenek ordítani, azt mondja a hülye rendőr: – Jó estét, ide a személyit! – Hát én meg már nagyon dühös voltam: – Miféle személyit kérsz, marha, mikor itt vagyok bent a gödörben, inkább húznátok ki! – Hát ezek meg csak lestek, aztán végre kihúztak. Utána az egyik rendőr lement a gödörbe a harmonikáért, meglátta a fehérbotot. – Te Józsi, ez vak! – Jót röhögtek, és mondták, hogy húzzam el a nótájukat. Úgyhogy zenélgettem még vagy egy félórát, azután szépen hazavittek...

Egy alkalommal meg mentünk az utcán az akkori, látó barátnőmmel, és észrevettük, hogy ott fekszik egy ember. Gondoltam, segíteni kéne rajta, ezért odamentünk hozzá. Elkezdtem élesztgetni az emberkét, mondom neki: – Kelj fel, öreg! – Jó hideg volt még, március. Fel akartam segíteni, hát amit én kaptam tőle! Nem tudtam felhúzni, nem hagyta magát. A közelben nem volt telefonfülke, de volt egy kis bolt. Bemegyek, gondoltam, hátha van ott telefon, felhívom a mentőket. A boltban volt egy aranyos öreg néni, mondom neki, mi a helyzet. Legalább negyedórát győzködtem, közben mondtam, hogy kifizetem a telefont, mire megengedte, hogy kihívjam a mentőket. Vártuk kint őket, aztán egyszer csak fogta magát a hapsi, felugrott és elment. Mi megvártuk a mentőket, de hogy én aztán azoktól is mit kaptam, azt nem is mondom...

Hogy milyen a rossz rendőr? Újpesten, a metró végállomásánál zenéltem. Egyszer csak nagy csörömpölés, valaki ráütött a szintetizátoromra, ököllel vágott a billentyűk közé. Persze elkezdtem mondani a magamét... Erre megszólal egy hang, hogy: – Rendőrség! – Mire én: – Engem nem érdekel, hogy rendőrség, hogy lehetsz ilyen bunkó? – Szó szót követett, persze nagyon szemtelen voltam, erre a rendőr rám ripakodott, hogy: – Akkor előállítalak! – Beraktak az autójukba, bevittek a kapitányságra. A főnökük már normálisabban beszélt velem, kérdezte: mi a probléma? Én meg mondtam, hogy zenéltem az aluljáróban, és egyszer csak jött a kollégája, és elkezdte az öklével csapkodni a hangszeremet, én meg elküldtem a melegebb éghajlatra... A parancsnok jól leszúrta a rendőrt. Abban igazat adott nekem, hogy egy rendőrnek nem szabad így viselkednie, de szabálysértés miatt pénzbüntetést fogok kapni, mondta. Ezzel le volt zárva a dolog, mehetek, mondta. Én meg kérdeztem, hogyan gondolja? Vakon hogyan menjek el, hiszen azt sem tudom, hol vagyok? Ha már behoztak, valaki haza is vihetne. És annak a rendőrnek, aki a “balhét” csinálta, annak kellett végül is hazavinnie!

Volt egy kis hangszerem, amit mindig bevittem a munkahelyemre, ahol telefonosként dolgoztam. Egy reggel mentem be, de nem tudtam, hogy felásták az utcát, léptem egyet, a hangszer elkezdett süllyedni, majd mentem utána én is, és a gödörben ráestem, szó szerint kettétört. Nagyon el voltam keseredve, bevittem a hangszert a szervizbe, ahol mondták, hogy nem tudják megjavítani, de alkatrésznek át tudják venni. Ez 1986-ban történt, a hangszer annak idején 20 000 forintba került, és 8000-et adtak érte mint alkatrészért. Gondoltam, jól van, ez is több a semminél. Dühömben persze mit csináltam, hát mit tehettem? Fogtam a pénzt, és elindultam kocsmázni. Betértem a törzshelyemre, ahol találkoztam a haverommal. Eszegettünk, iszogattunk, jól berúgtunk, és eljött a záróra. Kidobott a főnök: – Fiúk, menjetek haza! – A Városliget közepén voltunk. A barátom, mielőtt megvakult, birkózott, és az volt a dilije, hogy amikor bepiált, mindig birkózni kezdett. Az én fejemben is volt már egy kis nyomás, elkezdtünk kekeckedni egymással. Aztán egyre komolyabbá vált a dolog, és tovább nem emlékszem, mi történt. A kép és a hang megszűnt...

Amikor lassan magamhoz tértem, azt vettem észre, hogy megyek egy forgalmas utcán. Nagyon fáztam, március lehetett. Éjszaka volt, és a lábam fázott nagyon. Mi a franc van? Tél van vagy mi? Észbe kaptam: nem volt rajtam nadrág! Hát, mondom, hová lett a nadrágom? Cipő, zokni rajtam, nyúlkálok a felső zsebembe, a pénzem is megvan, volt még nálam vagy 2000 forint. Levetettem a farmerfölsőmet, és magam elé kötöttem. Hiába álltam a trolimegállóban, a troli nem vett fel. Taxival is próbálkoztam, de hiába. Nem tudtam mit csinálni, elkezdtem bóklászni az utcán. Egyszer csak egy fiatal lány jön arra, megáll és megkérdezi: – Mi a baj, pajtás? Látom, furcsán vagy öltözve! – Mondtam, nem tudom, hova lett a nadrágom, nem tudom, mi történt. Piáltunk a haverommal. Nagyon aranyos volt ez a lány, mert bekísért a közeli rendőrségre. Bementünk, ahol is egy dühös ember rám szólt: – Mit akar? – Haza szeretnék menni! – De hát hogy néz ki? – kérdi a hang. – Nem tudom, nincs nadrágom, valahol elhagytam. – Na, ott leültettek, vártam egy órát, vártam két órát. Közben hoztak be érdekes embereket, például egy csajt, aki “levett” egy németet. Valahol szórakoztak, és elvett tőle több száz márkát. Levetkőztették, és megtalálták nála a pénzt.

Én meg csak vártam, aztán úgy hajnali öt óra körül kijött két rendőr. Szevasz, öcsém – mondták. – Szoktunk látni téged, mi van most, berúgtál? – Fogtak, beraktak a kocsiba, és vittek haza a munkásszállóra, ahol laktam. Kiszálltam az autóból, elindultam befelé. Egy fiatal csaj volt a gondnok, az is csak lesett, hogy miniszoknyában állítok be. – Mi van, Zolikám? – Semmi, valahol elhagytam a nadrágomat az éjszaka.