FÉLÁLLÁSBAN VILÁGSZÍNVONALON

Szuhaj Mihály (28 éves)

– Tizennyolc éves korom óta élek Budapesten, de vidéken születtem, és Békés megyében, Kondoroson laktam. Szüleim és testvéreim most is ott élnek. Tízéves koromig tökéletesen láttam, akkor agydaganatom lett, hogy miért, vagy hogy mi váltotta ki, a mai napig sem tudjuk. Sajnos nagyon későn ismerték fel, emiatt későn kerültem szakorvoshoz. Amikor rájöttek a betegségemre, már olyan súlyos állapotban voltam, hogy csak az operációról lehetett szó. Felkerültem Budapestre az Amerikai úti idegsebészetre, és 1980 augusztusában megoperáltak. A műtét előtt láttam, de amikor kijöttem a kórházból, akkor már nem. Amikor a műtét után felébredtem, még láttam valamit, de amiért végül is vak lettem, annak az oka egy orvosi műhiba. Közvetlenül az operáció után követték el, de erre most nem szeretnék kitérni. Ezt követően nagyon súlyos állapotba kerültem, és amikor magamhoz tértem, már tényleg vak voltam. Így hoztak ki a kórházból. Ekkor tízéves voltam, és az egész kórházasdit és vakságot olyan dolognak tekintettem, ami majd elmúlik, vagy az orvosok meggyógyítanak. Eszembe sem jutott, hogy tartós állapot lehet. Miután hazakerültem, még rendszeresen kellett járni ellenőrző vizsgálatokra, ezért szeptemberben nem tudtam elkezdeni az iskolát, otthon kellett maradnom. Továbbra is bíztam abban, hogy visszajön a látásom, de valamit mégiscsak kellene csinálni addig is. A szüleim azt akarták, hogy továbbra is járjak iskolába, de ragaszkodtak hozzá, hogy ne a Vakok Általános Iskolájába. Ők is erősen hittek benne, hogy lehet még segíteni, nem akarták és nem is tudták elfogadni végleges állapotnak. Szüleimet nagyon megviselték a történtek, talán azért, mert olyan hirtelen jött, hiszen tíz nap alatt kerültem ilyen lehetetlen helyzetbe. Nagyon nehezen tudták feldolgozni, de én gyerekfejjel nem igazán törődtem vele.

A szüleim hosszas küzdelembe kezdtek, hogy otthon, Kondoroson folytathassam a tanulmányaimat. Akkoriban még fehér hollónak számított az a vak, aki látók között tanul. Az volt a tipikus, hogy a vak tanuljon a Vakok Iskolájában. A helyi általános iskola igazgatója el is zárkózott attól, hogy ott folytathassam a tanulmányaimat. A látszatkifogások ellenére szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy továbbra is odajárjak. Emellett szólt az is, hogy van egy fiú ikertestvérem, akivel egy osztályba jártunk, sőt egymás mellett ültünk végig. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ez így is folytatódjék, a látó testvérem elkísérne az iskolába, és bent is tudna segíteni. Az otthoni tanulás meg ezek után már gyerekjáték lenne. Ténylegesen csak a jóindulat hiányzott az iskola részéről. Egy év telt el, mire szüleim erőfeszítése meghozta a számunkra oly fontos eredményt. Ehhez kellett az is, hogy a tanárok mellém álltak. Nagyon sokat köszönhetek az osztályfőnökömnek, Vadai Istvánnénak, aki mindent megtett, amit csak tudott. Segített meggyőzni a kollégáit arról, hogy képes leszek a többiekkel együtt tanulni.

Az ötödik osztályt mint magántanuló végeztem el, úgy emlékszem, hogy négyes átlaggal. Szerettem tanulni, az első négy osztályt 4,5 körüli eredményekkel fejeztem be. Amikor magántanuló lettem, a vizsgán dolgozatot is kellett írnom. Ezt úgy oldottuk meg, hogy bevittünk az iskolába egy Erika írógépet, és ezzel leírtam a kért féloldalas fogalmazványt. Természetesen síkírásban. A hatodik osztálytól már rendesen jártam az osztálytársaimmal. A testvéremmel mentem és jöttem, az osztály visszafogadott, és mindenben segítettek, ami nagyon jólesett. Tanáraim is mindig minden segítséget megadtak, köszönet érte. Mondanom sem kell, milyen nagy öröm volt, hogy visszafogadtak, és talán ennek a hatására felélénkült bennem a tanulási vágy, bizonyítani akartam, hogy így is képes vagyok jó eredményeket produkálni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 4,8-5-ös eredménnyel végeztem az évvégeken, és én lettem az osztály legjobb tanulója.

Eközben a szüleim nem adták fel a harcot, és szemorvostól szemorvosig vittek, hogy segíteni próbáljanak rajtam. Eltelt három év, befejeztem az általános iskolát, de a látásom nem javult. Úgy emlékszem, hetedikes lehettem, amikorra annyira benőtt a fejem lágya, hogy felfogtam: ez a vakság van, és huzamosabb ideig így is kell élnem. Éreztem, hogy minden jóakarat és jó szándék ellenére a vakok kicsit hátrányosan vannak megkülönböztetve. Nem tehetem meg ugyanazt, amit a látó ikertestvérem. Például nem mehettem el az osztálykirándulásokra és táborba, mivel az ezeket a programokat szervező tanárok azt a felelősséget már nem vállalták, hogy rám is vigyázzanak. Szép lassan tudatosult bennem az is, hogy az emberek másként kezelnek, mint a többieket.

Jött persze a továbbtanulás kérdése. A testvérem úgy döntött, hogy kertészeti szakközépiskolába megy, ahová én természetszerűleg nem jelentkezhettem, semmi értelme sem lett volna. Végül egy gimnázium mellett döntöttem, Budapestre szerettem volna jönni, olyan iskolába, ahová már jártak vak tanulók. Ezt a szüleim azonban nem fogadták el. Békéscsabán választottunk ki egy gimnáziumot, amit levelező tagozaton végeztem el. Ez annyiból volt jó, hogy hetente csak két alkalommal kellett bejárni. Akkoriban én még nem közlekedtem egyedül, vagy a nővérem, vagy az édesanyám kísért be az órákra. Mind a ketten dolgoztak, ennél többet nem tudtak vállalni. Az osztálytársaim idősebbek voltak nálam, többnyire olyanok, akik a nappali tagozaton valami miatt félbeszakították a tanulmányaikat, és később felnőtt fejjel ismét folytatni akarták.

A gimnáziumban is nagyon rendesek és segítőkészek voltak a tanáraim, nem is beszélve az igazgatónőről. Bármilyen gonddal fordultam hozzájuk, azonnal segítettek. Írásbelit csak egyszer kértek tőlem a négy év alatt. A könyveket a nővérem és az anyukám olvasták fel kazettára, otthon erről tanultam. Volt időm bőven, mert hetente csak két délután kellett iskolába mennem. Elég sokat tanultam, mert szerettem és élveztem a tanulást. Volt bennem tudásvágy, ezért nemcsak a szimpla tananyagot tanultam meg, hanem például matematikából versenyfeladatot is kértem és oldottam meg. Nagyon szerettem fejben számolni. Ameddig csak lehetett, fejben számoltam, utána, ha már le kellett írni, akkor vagy Braille-ban írtam le, vagy megkértem valakit a családból, hogy jegyezze le. Utána tovább számoltam fejben a részeredményekből. Szó szerint sportot csináltam a fejszámolásból. Kifejezetten szerettem a fizikát és a kémiát a képleteikkel együtt, és ráadásul még értettem is. A matematikát már az általános iskolában is szerettem, nagyon jó tanárom volt. Szerencsémre a gimnáziumban is igazán partnerek voltak a tanárok a tanulásban. A nővérem is nagyon sokat segített, hiszen pénzügyi és számviteli főiskolát végzett, így közösen oldhattuk meg a matematikai feladatokat. Segített szemléletesen elmagyarázni a geometria-tananyagot is. Tizenhét éves voltam, amikor megkaptam az első kis beszélő számítógépemet, ez a Braille Lab család első tagja volt.

A gimnáziumot végig jeles eredménnyel végeztem. 1988-ban Békéscsabán sikeresen leérettségiztem. Újból jött a nagy kérdés: hogyan tovább? A szüleim nem erőltették, hogy önállóan csináljam a dolgaimat, így nem is közlekedtem egyedül, csak a házban és a kertben. Egyre nagyobb volt bennem a vágy, hogy jó lenne egyedül kimenni a kapun, társaságba járni. Ez idáig erre csak akkor nyílt módom, ha valaki ráért a családban. Azt hiszem, ez igazából senkinek nem volt jó.

Hiába jártunk továbbra is a szemorvosokhoz, nem tudtak nálam javulást elérni a gyógyszeres terápiájukkal sem. Tizenöt éves koromra jutottam odáig, hogy felismertem: ez az állapot tartós, egész életre szól. A felismerés egybeesett a kamaszkorommal, azzal a korszakkal, amikor máskülönben is lázad a gyerek az egész világgal szemben. Őszintén megmondom, nagyon megviselt ez a tudat. Lelkileg mélypontra kerültem. Nem tudtam, hogyan tovább, mihez kezdjek, milyen céljaim legyenek. A gimnázium második évében jártam, de éreztem, hogy a tanulás mellett valami más is kellene. Ebből a lelki válságból nehezen tudtam kilábalni, gyakorlatilag tizennyolc éves koromra álltam végre talpra. Igazából nehezen tudtam erről beszélni, szüleimnek nem is nagyon szóltam róla, a testvéremnek is csak néha. Tulajdonképpen elmagányosodtam.

A talpra állásban nagyon nagy segítségemre volt egy barátom, akivel ez idő tájt ismerkedtem meg. Ő akkor jött Kondorosra, karateedzéseket tartani. Véletlenül összeismerkedtünk, és a fejébe vette, hogy engem, a vakot megtanít karatézni. Rettentően belelkesített, a dolog önbizalmat és erőt adott ahhoz, hogy talpra tudjak állni. Arra is jó volt, hogy elfogadjam az állapotomat, azt, hogy vak vagyok. Ne töprengjek a helyzetemen, hanem küzdjem le az előttem álló akadályokat. Azzal, hogy megtanított küzdeni, ez a barátom nagyon sokat segített, hadd említsem meg a nevét: Horváth Lászlónak hívják. Körülbelül egy évig foglalkozott velem. Ez idő alatt nagyon megszerettem a keleti küzdősportokat, és egy kicsit bepillanthattam a keleti filozófiába is. Később a karatézést egyéb okok miatt nem tudtam folytatni, de mindig kedves emlékként marad meg bennem ez az egy év.

Amikor eljött az érettségi ideje, a szüleim úgy gondolták, hogy a sikeres vizsga után maradjak otthon. Ők majd gondoskodnak rólam, ne tanuljak tovább, mert nincs sok értelme. Én másként vélekedtem, ezért az érettségi után feljöttem Budapestre, és jelentkeztem a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának egy tanfolyamára. Itt tanultam meg a fehérbotos közlekedést és az önálló élet alapjait. A VERCS-en Csattos Márta volt a tanítónőm, vele azóta is tartom a kapcsolatot. Ezzel a tanfolyammal párhuzamosan elvégeztem egy alapfokú számítástechnikai tanfolyamot is a Vakok Szövetségében. Én fejeztem be a legjobb eredménnyel, ezek után felajánlották, hogy bejuttatnak a SZÁMALK-hoz, és ott felsőfokú számítástechnikai végzettséget szerezhetek.

Ahogy felkerültem Budapestre, és elkezdtem ezeket a tanfolyamokat, úgy éreztem, megnyílik előttem a világ, egyszerűen szabadnak éreztem magam. Oda mehettem, ahová csak akartam. Euforikus állapotba kerültem, minden ismeretet magamba gyűjtöttem. A VERCS-en dolgozó mozgástrénerek tanítottak meg a szükséges helyismeretre. Először az épületen belül gyakoroltunk, azután kimerészkedtünk az utcára, először a sarokig meg vissza. Persze több napon át. Szép lassan nőtt a megtett távolság, de a tanítóm mindig mellettem volt, azaz néhány méternyire követett, és ha kellett, segített. Csaknem húsz éve tanítják itt a vak embereket biztonságosan közlekedni. Nagyon jó kis társaság jött össze, többükkel barátságot kötöttem.

Mint az igazi “jó diákok”, mi is kilógtunk esténként, hogy a magunk kedvére bóklásszunk a környéken, és ezt nagyon élveztük. Talán egy kicsit újraéltem a kamaszkoromat. A lányokkal igazán még nem kerestem a kapcsolatot. Egyszerűen élveztem az önállóságot, és ez nekem akkora élményt jelentett, hogy teljesen kitöltötte az életemet. Elkezdtem viszont azon gondolkodni, hogy mi lesz a tanfolyam elvégzése után. Lehetőségem adódott, hogy elvégezzek egy telefon-alközponti tanfolyamot, amit sikeresen végig is csináltam. Utána egy angolnyelv-tanfolyam következett, de ezt már nem vakoknak tartották. A LINGVÁRIUM-ban tanultam, én voltam a csoportunkban az egyetlen, aki nem látott. Itt is nagy szerencsém volt, mert egy szenzációsan jó tanár tanított, Afrikából jött Budapestre, de anyanyelvi szinten tudta az angolt. Itt tanult Magyarországon szociológiát, és emellett tanított minket. Összebarátkoztunk, és ez idő tájt döntöttem el, hogy az angollal és a számítástechnikával szeretnék komolyabban foglalkozni. A számítástechnika révén egzisztenciát tudnék magamnak teremteni, és igazából érdekel is.

Tudomásomra jutott, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem programozó matematikus szakán már végzett vak hallgató. Vele összeismerkedtem, és ekkor vettem a fejembe, hogy én is megpróbálom elvégezni ezt a szakot. A Szövetségben felajánlották, hogy bejuttatnak a SZÁMALK-ra, de úgy döntöttem, hogy először az ELTE-t próbálom meg, és ha nem sikerül, akkor jöhet a SZÁMALK. Édesanyámmal bementünk az ELTE tanulmányi osztályára, ahol a dékán helyettesével beszéltem, aki végtelenül kedvesen fogadott, és azt mondta, nyugodtan adjam le a jelentkezési lapomat. Ha a felvételin megfelelek, szívesen látnak. Elkezdtem nagyon hajtani, hogy sikerüljön a felvételim. Az angoltanfolyam mellett matematikát és fizikát is tanultam rá. Újra felvettem a kapcsolatot a gimnáziumi tanáraimmal, különórákat kértem tőlük.

Amikor véget ért az angoltanfolyam, hazautaztam Kondorosra. 1989 májusa volt, majdnem egy évig éltem a Vakok Intézetében. Otthon azután jöttek a magánórák, nagy lendülettel napi tizenkét órát tanultam a felvételire. Kemény volt, jól megizzasztottak. Szerencsémre csak szóbeli feladatokat kaptam, végigzongorázták az egész négyéves gimnáziumi tananyagot. Körülbelül két órát foglalkoztak velem, míg a többi felvételizőre tíz-tíz percet szántak. Ezután persze izgatottan vártam az eredményt, és hála istennek, felvettek.

Ezekről az évekről érdemes kicsit részletesebben mesélnem. Azt mondhatom, hogy viszonylag naivan kezdtem el az egyetemet. Abból indultam ki ugyanis, hogy van a tananyag, azt nekem csak meg kell tanulnom, majd levizsgáznom a tárgyakból, és akkor minden rendben lesz. De mindjárt kezdetben jöttek a kemény meglepetések, mert az én szakomon csak elvétve létezik használható nyomtatott jegyzet. Mivel a számítástechnika világa állandóan változik, ezért amit az előző évben kinyomtattak, az a következőben már elavul. Így igazán csak az előadó tanárok órai jegyzetéből lehet tanulni. Ez viszont nem volt hozzáférhető sem kazettán, sem Braille-ban, sem számítógépen. Ott álltam tananyag nélkül, követelmények viszont voltak. Az első félév ilyen körülmények között telt el, egy kicsit bukdácsolva.

A korábbi sikereim után nagyon elkeserítettek ezek az “eredmények”. Szerencsémre sikerült találnom felolvasókat. Eleinte azzal próbálkoztam, hogy magnószalagra veszem az előadásokat, és utána majd Braille-ban kijegyzetelem. Két hónap után feladtam, teljesen reménytelen volt. Az egyetemen töltött hat-nyolc óra után már nem volt még egyszer ennyi órám arra, hogy leírjam, amit hallottam. Egyszerűen fáradt voltam. Nem volt tapasztalatom abban, hogyan tanuljak, milyen technikát alkalmazzak. Igazából a többi vak diák sem tudott ebben segíteni. Végül is azt találtam a legkényelmesebbnek és a legjárhatóbbnak, ha az órai jegyzeteket az osztálytársaimmal kazettára felolvastatom. Olyan évfolyamtársakat próbáltam kiválasztani, akik valóban értették a tananyagot. Nemcsak az volt a lényeg, hogy felolvassák, hanem hogy jól értelmezzék. Ez ugyanis a matematikában nagyon fontos, és a programozáshoz is elengedhetetlen. A második félévben már volt három felolvasóm, azután egyre többen lettek. Igazából nekik köszönhetem, hogy el tudtam végezni az egyetemet. Teljesen önzetlenül segítettek, nem fogadott el közülük senki sem pénzt. Nekem csupáncsak a diktafonokat és a kazettákat kellett adnom, és amikor felolvasták az aktuális anyagot, cseréltünk.

Összességében elmondhatom, hogy az egyetem nem könnyű, nagyon nehéz vakon elvégezni. Számomra a legnagyobb problémát nem is a tananyag elsajátítása, hanem az összeszedése jelentette. Ha mindezt kézhez kaptam volna, sokkal kevesebb fáradsággal végeztem volna el az egyetemet. Viszont az is meglehet, hogy pár barátommal kevesebb lenne. A felolvasókat ugyanis megismerhettem emberileg is. Néhányukkal még most is tartom a kapcsolatot. Braille-íráshoz csak akkor fordultam, ha rossz minőségű lett a hanganyag.

Másodévtől kaptam egy számítógépet, 1991-ben a Vakok Szövetsége minden egyetemistának adott egy IBM 286-ost, és ezek után már számítógépen írhattam a jegyzeteimet, és a gép segítségével olvastam. Ez óriási segítséget jelentett. Az egyetemen volt egy számítógéplabor, ahol a nemlátóknak rendelkezésükre állt minden, amire szükségünk lehetett. Az egyetemi tanáraim rugalmasak voltak, mindig meg tudtam velük beszélni, hogyan legyen a számonkérés. Többnyire megelégedtek azzal, ha szóban feleltem a kérdéseikre, a matematikai feladványoknál nem kérték az eredményeket, hanem elég volt a számítás elvét elmondanom.

A felolvasóknak köszönhetően egyre jobb eredményeket értem el, a legjobb 4,3 lett, amivel már maximálisan elégedett voltam. Amikor 1994-ben diplomáztam, minden felolvasómnak, akik az elmúlt öt évben a segítségemre voltak, készítettem egy-egy “felolvasói diplomát”, amit a saját programozói diplomájukkal vehettek át. A mostani feleségem segítségével csináltam az okiratot, próbáltuk külsőre is olyanná tenni, amilyen egy igazi egyetemi diploma. A pecsét helyére viszont magnószalagcsíkokat ragasztottunk. Sikerült úgy megcsinálni, hogy szinte hű mása lett az eredetinek. Az egyetem tanulmányi osztályán olyan rendesek voltak, hogy a leadott névsor alapján vállalták, beleteszik az illetők diplomájába az enyémet. Így, amikor a felolvasó hallgatótársaim kimentek, hogy a dékántól átvegyék a diplomájukat, egyszerre kettőt kaptak. Meglepődtek, hiszen teljesen titokban készült a meglepetés, és persze nagyon örültek neki.

Az egyetemi évek alatt már nem kerülgettem annyira a lányokat. Volt egy barátnőm, akivel rövid ideig együtt jártunk, és utána pedig megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Mint említettem, a Budaörsi úton laktam a kollégiumban, és ő is a XI. kerületben lakott. Budapesten 1993-ban volt egy nagy felmérés, a Nyitott Város Kalauza Akciócsoport nevű társaság elvállalta, hogy megszervezi Budapest középületeinek felmérését a sérült emberek szempontjából. Egy-egy ilyen felmérőcsoport ideális esetben négy főből állt: egy hallássérültből, egy mozgássérültből, egy látássérültből és egy segítőből. Volt egy kidolgozott szempontsor, ezzel felszerelkezve a csoportok bejárták a középületeket. A szempontok között olyanok szerepeltek, hogy hány lépcsőn kell felmenni, van-e korlát, milyen széles az ajtó, kezelhető-e a lift vakon, van-e elég tájékoztató a hallássérültek számára stb., összesen vagy százhét szempont lehetett. Ezt a felmérést a XI. kerületben a feleségem koordinálta, és természetesen részt vett a gyakorlati munkában is. A véletlen úgy hozta, hogy egy csoportba kerültünk. A munkát mindannyian nagyon komolyan vettük. Sorba jártuk az épületeket, méricskéltünk, kipróbáltuk, hogyan lehet vakon tájékozódni stb. Nagyon összebarátkoztunk, és ez a barátság kettőnknek a házasságot hozta meg.

Két évig udvaroltam a lánynak, 1995-ben kötöttünk házasságot. Úgy érzem, az, hogy vak vagyok, igazán nem jelentett gondot a szülei számára. Más jellegű gondok miatt viszont talán idegenkedtek egy kicsit. A feleségem és a szülei hívő katolikusok, engem pedig katolikusnak kereszteltek ugyan, de nem gyakoroltam a vallást, hívő sem voltam. Templomba sem jártam, nem úgy neveltek, a szüleim sem voltak vallásosak. A feleségem mellett viszont közel kerültem a katolikus hithez, vele én is elkezdtem templomba járni, és ott olyan baráti közösséget találtam, amelyet szívesen kerestem fel újra meg újra. A feleségemmel nagyon sokat beszélgettünk a hitről, eleinte vitáztunk, később azonban elfogadtam az ő álláspontját. Nemcsak azért, mert szerelmes voltam bele, hanem azért, mert én is ráéreztem a keresztény hitre. A feleségem mellett gyakorló katolikussá váltam. Rendszeresen járunk templomba, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy próbáljuk megélni a keresztény hitünket.

A felmérés, amelyben együtt dolgoztunk, egy év után véget ért, viszont olyan jó kis csapat verődött össze a kerületben, hogy a feleségemmel úgy gondoltuk, kár lenne, ha szétszélednénk. Ekkor már létezett a kerületben egy polgári társaság, a Szent Imre Városi Egyesület, amelynek a feleségem tagja volt. Az egyesület keretén belül dolgozott egy szakcsoport, annak volt a vezetője. Azt terveztük, hogy a kerületben élő fogyatékos emberek számára közösséget hozunk létre. A csoportnak a feleségem lett a névadója, Guriga néven működtünk. Minden hónapban együtt töltünk egy péntek estét, beszélgetünk, vendégeket is hívunk. Havonta egyszer kirándulunk, az elmúlt öt év alatt az ország minden nagyobb városában voltunk. Általában vonattal utazunk, körülbelül húszan szoktunk lenni.

Amikor elvégeztem az egyetemet, már két hónappal a diploma előtt foglalkozni kezdtem azzal, mi lesz utána. Az egyik osztálytársammal elmentünk egy állásbörzére, szereztünk címeket, amelyekre elküldtem az önéletrajzomat, és vártam. Az önéletrajzomba nem írtam be, hogy vak vagyok, úgy gondoltam, ez eleve azt jelentené, hogy félreteszik a jelentkezésemet. Néhány cégtől fel is hívtak, mondták, hogy be kéne mennem egy beszélgetésre. Ekkor szoktam megmondani azt, hogy nem látok, és ezt mindig döbbent csend fogadta. Majd visszahívjuk, szokták mondani. Egyedüli kivétel a Tungsram volt. Bementem hozzájuk az elbeszélgetésre, de olyan feladatot kellett volna ellátni, amit vakon tényleg nem lehetett megoldani.

A kudarcokat tapasztalva egy kicsit megszeppentem, de gondoltam egy nagyon merészet, és felhívtam Magyarország egyik élvonalbeli szoftvercégét, a RECOGNITA Rt.-t, és elmondtam nekik, hogy most végeztem, munkát keresek, mehetnék-e a céghez dolgozni. Nem a megszokott választ kaptam, hanem behívtak egy beszélgetésre. A céget már ismertem egy kicsit, mégpedig a szakdolgozatom révén. Az ötödéves szakdolgozatom témája a nyomtatott Braille-karakterek optikai felismerése volt. Ennek a cégnek is ez a profilja, az optikaikarakter-felismerés, ebben világelső. Anyagot kértem tőlük a szakdolgozatomhoz, innen volt némi ismeretségem velük. Ismét óriási szerencsém volt, mert a jelentkezésemmel egy időben döntött úgy a cég vezetése, hogy készítenek egy karakterfelismerő programot vakok számára. Felvettek, és egy kimondottan a látássérült felhasználók igényeit kiszolgáló karakterfelismerő program elkészítését kaptam feladatul. Hatalmas lendülettel fogtam munkához, mert nagyon lelkesített az a gondolat, hogy én, a vak programozó a többi vak ember számára dolgozhatok. Ez már tényleg meghaladta az álmaimat! Van állásom egy élvonalbeli cégnél, és a munkámnak gyakorlati haszna van a többi vak ember számára! És végül én magam is felhasználója voltam a RECOGNITA programjainak. Fel tudtam használni a korábbi tapasztalataimat és ismereteimet.

Mindezek alapján hozzáfogtam a munkához. Be kell vallanom, hogy egy kicsit lassabban készült el a program, mint ahogy eredetileg elgondoltam. Sokkal több programozási nehézséget kellett leküzdenem, mint eredetileg sejtettem. Végül is 1996. augusztus elsejétől forgalmazni kezdte a RECOGNITA cég a RECOGNITA READER 3.0 elnevezésű programot, amelyet én terveztem, tehát az úgynevezett felhasználói felületet túlnyomórészt én készítettem el. Ahhoz, hogy a program megszülessen, igazi csapatmunka kellett. Összesen tizenhatan dolgoztunk a feladaton. A program készítése közben mindent megtettem azért, hogy mindenki, aki majd használja, elégedett legyen vele, de kicsit önző módon magamra is gondoltam, mivel magam is felhasználója lettem a saját magam által készített programnak. A RECOGNITA cég 1997-ben benevezte az Európai Unió által kiírt Információs Technikai Díjra, amelyet minden évben kiadnak. Abban az évben több mint kétszáz pályázatot nyújtottak be, és közülük huszonötöt díjaztak, köztük a RECOGNITA READER 3.0-t, vagyis bennünket is. A díjat maga az Unió elnöke, Jack Santer adta át 1997 novemberében, Brüsszelben. Hárman utaztunk ki a cégtől, és életem legszebb pillanata volt, amikor átvehettük a díjat. Minden kollégám lát, aki a cégnél dolgozik, csak én nem.

A Vakok Iskolája és a Vakok Szövetsége hardversegítséget is kapott már a cégünktől, számítógépeket és szkennereket, de magánszemélyeknek nem tudunk ilyenben a segítségükre lenni. Mondanom sem kell, hogy jól érzem itt magam, igaz, félállásban dolgozom, de világszínvonalú munkát végzek mint szoftverfejlesztő. Napi öt-kilenc órát töltök a munkahelyemen.

Amint elvégeztem az egyetemet, egyből jelentkeztem egy másik szakra, informatikatanár-hallgatónak. Most már ötödéves vagyok, és ha továbbra is jól mennek a dolgok, 1999 júniusában államvizsgázom. A jövő év első fele egy kicsit húzós lesz, mert egy szakdolgozatot is meg kell írnom, emellett küldött lettem az MVGYOSZ helyi szervezetében, ahol szintén aktívan próbálom az érdekeinket képviselni. Idén tagja lettem az Országos Segédeszköz Bizottságnak, és épp a múlt héten bízták rám, hogy a Pest megyei szervezetben legyek a közlekedési bizottság elnöke. Egy kicsit félek is, hogy túl sokat vállaltam, majd meglátjuk. Nagyon szívesen dolgozom a látássérült emberek számára és javára, ez már életcélommá vált.