Kovács Ivett (28 éves)

– Az egyik szememre egyéves, a másikra ötéves koromra vakultam meg. A szemeimet daganatos betegség miatt kellett eltávolítani, és félő volt, hogy továbbterjed. Ezt szerencsémre megúsztam. E korai időszakomra nemigen emlékszem, lehet, hogy már előtte sem láttam semmit, csak azt hittem. Arra viszont emlékszem, hogy a nagymamám hozott ki a kórházból, és ő mondta meg, hogy a másik szememet is kivették. Én ennek nagyon örültem, mert akkor már nem kell többet kórházba mennem. Lényegében nem fogtam fel a történteket.

A kórházból szinte egyenesen a Vakok Általános Iskolájába vittek felvételi elbeszélgetésre, és besoroltak a nagycsoportos óvodások közé. Problémát jelentett nekem az, hogy a többi gyerek nem lát. Elsőre biztosan furcsának tűnik, de sokkal többet tudtam a világról, mint ők. Egészen egyszerűen sokkolt, nem értettem, hogy ezek a gyerekek miért ilyen buták. Éreztem viszont azt is, hogy vannak dolgok, amiket ők sokkal jobban meg tudnak csinálni, mint én. Ilyen volt például az, hogy eszméletlenül gyorsan tanulták meg a verseket, és bizony ebben én lettem az utolsó. Furcsák voltak számomra, de nem néztem le őket. A bekerülésem után is megmaradt az átjárásom a két világ között, mert mindennap hazavittek, otthon laktam. A látó gyerekekkel csak keveset játszhattam, hiszen anyukám a munkavégzés után jött értem, és mire hazaértünk, már este hat óra volt, akkor meg már kinek van kedve játszani? Nyaraláskor vagy egyéb szabadidőben persze mindig volt látó játszótársam.

A szocializáció szempontjából kiszakadtam a látótársadalomból, a vak gyerekek társadalma lett számomra domináns, ez teljesen egyértelmű. Az első években kicsit háttérbe szorultam az osztályban, máig sem tudom az okát, lehet, hogy azért, mert nem aludtam bent velük. Kilenc-tíz éves koromra megszűnt ez a különállás; ezután már szinte vezéregyéniség lettem az osztálytársaim között. Anyukám belém sulykolta, hogy a nem túl nagy követelmények között kiváló tanulónak kell lennem. Ezt próbáltam is teljesíteni, teljes sikerrel: kitűnő tanuló voltam végig. A tanárokkal eléggé családias hangulat alakult ki, más iskolában sohasem fordulhatott volna elő ilyen. Voltak tanárok, akik teljesen egyenrangú emberként kezeltek minket, már amennyire egy diákot lehet. A vak tanárokat kicsit mindig példaképünknek tekintettük, jobban figyeltük is őket. A diák-tanár viszonyban nem játszott szerepet, lát-e a tanár vagy sem.

A tanulásra három dolog ösztönzött. Az egyik, hogy anyukám elvárta tőlem, hogy jól tanuljak, a másik, hogy ez nem jelentett problémát, a harmadik pedig a tudásvágyam volt. Édesanyám közgazdász, és azt hiszem, példaképül ajánlhatom minden vak gyerek szülőjének. A szüleim egyéves koromban elváltak. Ez talán nem függött össze az egészségi állapotommal, nem tudom. Ott maradtam anyámnak egy szemmel, és azt sem tudhatta, felnőhetek-e egyáltalán. Megmondták neki, hogy meg fogok vakulni, de az is lehet, hogy meghalok. Nagyon szerettek és vártak engem a szüleim, de most anyukám egyedül maradt velem. Úgy nevelt fel, hogy én ebből semmit sem éreztem, magyarul eszméletlenül okosan szeretett. Sohasem ajnározott, beíratott művészi tornára, teljesen normális életre fogott. A megvakulásomat azért sem fogtam fel, mert anyám az égadta világon semmit nem éreztetett velem ebből. A mai napig sem értem, hogyan csinálta. Meghálálni, tudom, nem lehet, csak megköszönni.

Az, hogy egy vak hogyan fogadja el magát, nagyrészt azon múlik, hogy őt mennyire fogadják el, pláne gyerekkorában. Annak ellenére, hogy hiperérzékenynek tartom magam, mégsem volt rossz, hogy édesanyám szigorúan fogott, mert éreztem, hogy szeret. Következetes és szigorú, de szeretetteljes nevelésének, valamint nagymamám lelki gazdagságának köszönhetően váltam olyanná, amilyen vagyok. Teljes önállóságra neveltek. Egyedül kellett öltözködnöm, fogat mosnom, később kimoshattam a ruháimat, és a konyhai munkában is részt vehettem. Ennek a legteljesebb mértékben örültem, a kezdeti játék szép lassan életritmussá lett.

A megvakulásom után annyi változást észleltem, hogy többet jártak velem kézen fogva, de nem éreztem lelki törést a családban. Az önálló közlekedésre az iskolában tanítottak meg, de amikor a nyolcadik vége felé jártam, és tudtam, hogy melyik gimnáziumban fogok tovább tanulni, akkor közösen mértük fel a legpraktikusabb útvonalat. Anyám ebben is a fokozatosság elvét követte, egyre többet hagyott önállóan közlekednem, míg végül már egyedül mentem a suliba.

Sokat voltam anyukámmal színházban. Lehet, hogy furcsának fog tűnni, de ez annyira természetes volt, hogy igazából nem jelentett különlegességet. Megbeszéltük otthon, hogy mit veszek fel. Nekem abban az időben ez még majdnem mindegy volt, de anyukám nemcsak azt mondta meg mindig, melyik ruhát vegyem fel, hanem azt is elmagyarázta, miért, és pontosan leírta a holmik színeit, tehát “láttatta” velem a felöltöztetett önmagamat. Megtanított arra is, hogyan kell viselkednem. Elmesélte, milyen ruhában vannak körülöttünk az emberek, mindent elmondott vagy elmesélt, ami érdekes vagy fontos lehetett. Én is sokat kérdeztem, mert kíváncsi voltam és vagyok is, mind a mai napig. Amennyire lehetett, illetve amennyire szükség volt rá, láttatta velem anyám a színpadon történteket is, és otthon gyakran megbeszéltük. Elmondhatom, hogy bár akkorra már mind a két szememet kivették, láttam a történéseket.

A világlátásomat azáltal teremtette meg anyám, hogy olyan életet élhettem mellette, mint bárki más, aki lát. Nem jártam úszómesterhez, hanem anyukám tanított meg úszni. Ha utaztunk, az épületekről csak akkor szólt, ha valamilyen szempontból érdekesek voltak, de elmesélte a tájakat. A legelő nyájak megelevenedhettek, a világ élővé, színessé vált a számomra. Ami még rendkívüli anyukámban, hogy mindezt nem vitte túlzásba, nem terhelt túl. Ha ugyanis mindent töviről hegyire elmesél, nem tudtam volna hozzászólni, az nem beszélgetés lett volna. Természetellenes lett volna, ha “beszélő szemmé” válik, erre nem volt szükségem, csak a lényegre, a másság megismerésére vagy arra, ami formálhatja az egyéniségemet. Ő ezt nagyon jól felismerte, és miközben a világot láttatta velem, folyamatosan eszmét is cseréltünk. Érdemes ezt minden szülőnek megszívlelnie, akinek nemlátó gyereke van!

A látásom hiánya legerősebben a gimnáziumba kerülésemkor jelentkezett, annyira, hogy sokkoló hatással volt rám. Szörnyű volt, elvesztettem mindazt a biztonságot, amit a Vakok Általános Iskolája jelentett. A kivívott tekintélyemet is, hiszen az ottani gyerekek tudták, hogy jó tanuló vagyok, itt a gimnáziumban viszont, mivel nem láttam, nagy hátránnyal indultam. Emberileg érthető, hiszen más voltam, mint az itteni gyerekek, nem tudtak mit kezdeni velem. Én voltam ugyanis az első vak diák a Szilágyiban. Olyan tanárnő osztályába kerültem, aki ezt nem akarta. Nem is tudott mit kezdeni a dologgal a teljes négy éven keresztül. Idővel mindegyik tanárom rájött a megfelelő módra, hogyan teremthet velem kapcsolatot, csak az az egy nem. Nem engedte meg, hogy a történelemdolgozatot írásban készíthessem el, szóban kellett felelnem, én pedig írásban sokkal jobb voltam. Magyarból síkírógéppel írhattam meg a fogalmazásaimat. Pontírással leírtam volna a történelemdolgozatot, és az óra végén felolvastam volna az osztályfőnöknőmnek. Végig úgy éreztem, hogy ellenérzések vannak benne irántam. Esetleg közrejátszott ebben az is, hogy az első órák egyikén mindünket sorra megkérdezett, szereti-e a történelmet. Én őszinte ember vagyok, kereken megmondtam, hogy nem. Nem tudtam még ekkor, hogy szeretnem kellene. Később a tanárnő közölte anyukámmal, hogy igencsak furcsállta a válaszomat. A mai napig sem értem, miért kell feltenni olyan kérdést, amire csak egyetlen válasz létezhet. Nem voltam egy padból kieső típus, ha felszólítottak, válaszoltam a kérdésekre, de nem szoktam jelentkezni. Az erős négyeseim vagy a gyenge ötöseim azért váltak négyessé, mert nem jelentkeztem a tanárnő óráján, márpedig ez nála alapvető követelménynek számított. Volt arra is példa, hogy mindent tudtam, és mégis négyest adott. Négy év pókerpartija volt ez. Nem hiszem, hogy annyira lényeges lenne, hogy négyes voltam történelemből, azóta sem firtatta senki, de a dolog nyomasztott.

Feladatot jelentett az új osztályközösségbe beilleszkedni is. A nemlátásom miatt hátrányos helyzetből kellett megtalálnom a helyemet. Ha sokan nem is akarják elhinni, kicsit visszahúzódó és szégyenlős voltam, ma sem szeretek annyira ismerkedni. Itt viszont nem ülhettem négy évig egyedül, ezért ismerkedni kellett. Kinéztem magamnak valakit, és ez nagyon jól sikerült, mert ez a barátság a mai napig is tart. Természetes volt, hogy lányt keressek barátnak. Ezen a barátságon keresztül eljutottam a többiekhez, de a biztonságot mindig ő jelentette számomra. A kapcsolatunk kialakításában én voltam a kezdeményező, az egyik órán a padtársával beszélgetett, én meg hátrafordulva beleszóltam. Erre el kellett határoznom magam, tehát tudatos lépés volt részemről. Segíteni addig is segítettek a többiek, de inkább haverságból, az nem barátság volt. Újdonsült barátnőmnek technikai kérdései voltak a vaksággal kapcsolatban. Meg kellett kérnem, hogy a lépcső előtt szóljon, mert különben repülök, azt meg ki szeret, legalábbis lépcsőn le. Ha vezetnek, nem szoktam botot használni, amit egyébként bevihettem az iskolába. Mint vak embert viszont teljes mértékben elfogadott a barátnőm.

Mára a gimnáziumi tankönyveket a Szövetség már mind magnóra olvastatta, de akkoriban még nem, és ez is nehézséget jelentett. A fizikatanárunk, Balaskó Attila sem nagyon tudott eleinte velem mit kezdeni. A későbbiekben viszont a giminkben megszervezte, hogy a diákok felolvassák magnókazettára a tankönyveket, és az anyagból sokat megkapott a Vakok Szövetsége. E jelentős segítség mellett még számítógépes programot is írt a könnyebb tanulás érdekében. Lehet, hogy az változtatta meg a szemléletét, amikor ötöst kaptam egy fizikadolgozatra, aminek a kiszámolásához abakuszt használtam. Ettől a tanár úr teljesen odavolt. Az osztálytársaim is mind körülálltak, jó érzés volt. Tudtam bizonyítani, már nem voltam “a vak”.

Amíg nem voltak felolvasva a könyvek, nagy segítségemre volt, hogy az órai jegyzeteimből jól fel tudtam készülni. Pontírással jegyzeteltem az órákon, később az egyetemen is, máig. Nem a sok írás a lényeg, hanem a jó jegyzet. Rájöttem, jobb, ha a sajátomból tanulok, így a későbbiekben már nem kellett az osztálytársaimnak indigóval készíteniük a jegyzeteiket. Egy-egy tanórán leadott anyagot két-három oldalra jegyzeteltem le pontírással, de előfordult, hogy hatoldalas lett. Második osztálytól kezdve már bevittem a Braille-írógépemet, egyik kezemmel fogtam a kocsit, hogy halkan írjak, fél kézzel meg használtam a hét billentyűt. Fontos volt, hogy csendesen írjak, ne zavarjam a többieket, de Balaskó tanár úr számítógépe segítségével még könnyebb lett. A gimnáziumban 4,1-4,5-ös eredményeim voltak.

Az, hogy ötéves koromban megvakultam, kamaszkoromban tudatosult bennem. Ez a tudat nagy válságot okozhat, akár önmarcangolást is. Rájöttem, hogy legalább tíz lépés hátrányom van mindenkivel szemben, aki lát. Tisztán láttam, hogy gondjaim esznek a pályaválasztással, a magánéletemmel, a beilleszkedéssel és a mindennapok forgatagával, nem is beszélve az előítéletekről. Amikor mindezt felfogtam, akkor rohadtul megutáltam a vakságot.

Első osztályos koromban tértem meg. Ezzel kapcsolatban több misztikus élményem van, ami megalapozta a nyitottságomat. Az előzmény az volt, hogy bár anyukám – lehet, hogy pont miattam – a mai napig sem hisz Istenben, engem mégis járatott hittanra. Az elején még szerettem, de mire hetedikes lettem, a hét végén mindig állt otthon a balhé, amikor hittanra kellett volna mennem. Egészen egyszerűen utáltam. Az utolsó nyáron azonban még elmentem egy vakok részére szervezett hittantáborba. Ott aztán olyan magatartással találkoztam, olyan szeretetet tapasztaltam, amire azt mondtam, hogy ez igen! E mögött kell valaminek lennie. Vajon ők miért ilyenek? Attól kezdve van Isten, mert én ott a táborban találkoztam vele.

Személyes kapcsolatom volt és van Istennel. Az Ószövetség szerintem jelképes könyv, hiszen nyilvánvaló, hogy Isten nem úgy teremtette a világot, ahogyan ott áll. Sok benne a jelképes beszéd. Ugyanakkor az Újszövetségben is sok jelkép van, azonkívül, hogy Jézus csodái valóban megtörténtek, de ezeknek is van jelképes értelmük is a számomra. Jézus nem szórakozásból tett csodát. El tudom képzelni azt, hogy a vakok visszanyerték a látásukat, ennek szerintem nem lehetett akadálya.

Azáltal, hogy megtértem, elveszítettem a régi barátaimat, akik nem értették, mi a fene történt velem, mert addig nagy istentagadó voltam. A gimnázium kezdetekor ezért nem voltak barátaim, a gimi elvégzése után viszont már nagyon sokan voltak ebből a körből. Nagyon jól éreztem magam a Regnum Marianum keresztény közösségben, nagyon sokat kaptam tőlük emberségből. Második és harmadik osztályos koromban találtam vissza abba a világba, amelyet ötéves koromban elveszítettem. Ekkor kezdtem igazán jól érezni magam. Megtanultam, hogyan kell közelednem a látó emberekhez, hogyan értessem meg magamat velük, és ha kell, hogyan nyugtassam meg őket. Már tudtam mit kezdeni a tartózkodásukkal, és megtanultam feloldani. Nagyon aktív életet éltem, az iskola után általában nem mentem haza. Énekkarra jártam, meg különangolra, és ott voltak a barátok is. Mindennek az ára az volt, hogy nagyon keveset tudtam aludni.

Matekból és angolból ötösre érettségiztem, de történelemből “véletlenül” csak négyest kaptam. Nem volt kérdés, tovább akarok-e tanulni. Nemcsak anyukám miatt, de hajtott a tudásvágy is, nem is beszélve arról, hogy egy vak ember, ha érvényesülni akar, minél több a tudása, annál jobban befogadják. Körülbelül tízéves koromban kitaláltam, hogy tanár akarok lenni. Volt példa arra, hogy az iskolában megkértek, tartsak egy órát az osztálytársaimnak. Ilyenkor nagyon boldog voltam.

Érettségi után csak az volt a kérdés, hogy a továbbiakban mit tanuljak. Nehezen találtam rá választ. Először biológiából akartam felvételezni, de kiderült, hogy erre a szakra vakot nem vesznek fel. Ajánlották a történelmet is, de... A mai napig sem tudom, hogy a magyart miért nem választottam, pedig szerettem. Maradtak a nyelvek. Anyukám mindig azt mondta: – Tanulj nyelveket, akkor leszel ember. – De én nem tanultam, sőt egy időben még utáltam is, az első években hármas-négyes voltam angolból, csak negyedikben lettem ötös. Tudtam, hogy a felvételire a tudásom kevés, ezért a következő évet egy katolikus intézményben angoltanítással töltöttem el. Kisgyerekeket tanítottam, közben pedig készültem a felvételire. Egyszer csak csöngött a telefon, és a Vakok Általános Iskolájának az igazgatóhelyettese megkérdezte: – Ivett, nem akarsz egy évre Amerikába utazni, szinte teljes ellátással? – Nem – vágtam rá. Megpróbált meggyőzni, elmondta, hogy egy pályázat révén több mint húsz országból mehetnek vak fiatalok angolt meg számítástechnikát tanulni. De én nem szerettem volna itt hagyni a barátaimat, és valahogy nem akaródzott a dolog. Azért abban maradtunk, hogy gondolkozzam rajta, és majd visszahív. Hármunknak nyílt lehetőségünk, végül mégis én utaztam ki harmadikként. Előtte mindannyiunkkal elbeszélgetett a nemzetközi program vezetője. Figyelmeztetett arra is, hogy repülés előtt érdemes jelezni, hogy vak utas lesz a gépen, mert így a légikisasszonyok “felügyelnek” ránk, és a célállomáson kikísérnek, egészen a minket váró ismerősig.

Senki se vessen rám követ, de nem igazán éreztem jól magamat Amerikában. A fogyasztói társadalom és az én ízlésemtől eltérő kultúra nem volt túl szimpatikus. Kollégiumban laktunk, és mivel mindnyájunkat patronált egy-egy amerikai család, a hétvégeket velük tölthettük, rendszerint közös programot szerveztünk. Rajtuk keresztül tapasztalhattam meg az amerikai mindennapokat, és tanulhattam meg a nyelvet. A kollégiumban viszont az ottani diákokon keresztül szerezhettem tapasztalatokat erről a világról. Nyitott voltam magam is, énekkarba és csörgőlabdázni is jártam. Úgy tapasztaltam, hogy az emberi kapcsolatok nagyon felszínesek ott, gyorsan alakulnak, de azon a szinten is maradnak. Nem tetszett az sem, hogy taposnom kell ahhoz, hogy érvényesüljek. Lehet, hogy a legnagyobb problémát az jelentette, hogy kiszakadtam az otthoni jól ismert, biztonságos társadalomból és kultúrából, amit nagyon szerettem. Máskülönben a mai napig is abból “élek”, amit ott tanultam. Bár a számítógépet korábban nem szerettem, de a kintlétem alatt állandó szoros kapcsolatban voltam vele, és talán e kapcsolatnak köszönhetően meg is szerettem, mert rájöttem, hogy egészen egyszerűen nélkülözhetetlen egy vak ember számára.

Hogyan lát a vak világot? Embereken keresztül. Mivel több országból jöttünk, különböző kultúrákkal és viselkedési normákkal találkozhattunk. Sokat meséltünk magunkról egymásnak, ez is remek lehetőség a másik megismeréséhez és megértéséhez. Világot láttam, beleszagoltam az ottani légkörbe. Az egyik tanárom felajánlotta, hogy tanuljak ott kint tovább az egyik egyetemen, azt is megígérte, hogy szerez hozzá pénzt. Megéreztem, hogy Amerika a lehetőségek országa, úgy, ahogy az meg van írva. Azt is észrevettem, hogy ez az ország sokkal több támogatást nyújt a vak embereknek, mint a mienk.

A városnézés helyett inkább a patronáló család életéből ismerhettem meg azt a világot. Láttam, hogyan élnek, összehasonlíthattam a szokásaikat a mieinkkel. Megérinti az embert az is, hogy Amerika mennyire nagy. Egészen más a lépték. A négyszobás lakás például teljesen átlagos. Ha a hangok nem is, a szagkultúrájuk merőben más. Azt is tudjuk, hogy itt mindenki autóval megy mindenhová, hogy száz kilométert kocsiznak a munkahelyre, ez számukra mindennapos fáradozás. Teljesen más életvitelű ország.

Eljött 1993 nyara, és vele a hazautazás. A felvételiről ebben az évben már lemaradtam, így visszamentem tanítani a katolikus gyermekotthonba. A magánéletem viszont egy kicsit átalakult, mert a központi szerepet átvette benne a jövendőbeli férjem. Igazán akkor jöttem vele össze, amikor hazaérkeztem, de akkor már két éve ismertük egymást, jó barátok voltunk. Egy, a Vöröskereszt által szervezett táborban találkoztunk, Svájcban, a tábor öt-öt magyarból és svájciból meg a kísérőikből állt. Ő egy gyengénlátó barátját kísérte. Esténként nagy dumálások voltak a tóparton, a kemping mellett. Gábor éjjel kettőkor megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni tandemozni. Igent válaszoltam a valószínűleg poénból feltett kérdésére, neki meg nem maradt más hátra, mint hogy az éjszaka közepén elvigyen biciklizni. Ezzel kezdődött a barátságunk és a sok közös biciklizésünk. Mind a ketten eléggé zárkózottak vagyunk, tetszettünk egymásnak, de nem történt semmi különös.

Érdekes, hogy vajon minek az alapján válik szimpatikussá egy férfi egy vak nő számára. Az első benyomás a hang és a stílus nyomán alakul ki, de ezt az elsődleges benyomásomat felül szoktam bírálni, és akkor már nem az számít, hogyan mondja az illető, hanem hogy mit mond, és a intelligencia a fontos. Ezek már tudatos szempontok. Nem ennyire racionális dolog, de minden embernek van kisugárzása. Fontos a férfi szaga is, mármint a bőréé, nem az arcszeszéé. Számít a külső is, nem szeretem az alacsony férfiakat, meg a kövéreket sem, de nem szoktam “megnézetni” a férfiakat, amúgy is kiderül.

Az Amerikában töltött egy év alatt Gábortól kaptam a legtöbb levelet, és amikor hazajöttem, elmentünk egy katolikus táborba. Ott lépett egy olyant, amire nekem is lépnem kellett. Később mesélte, hogy kezdettől fogva szimpatikus voltam a számára, de a vakságommal nem tudott mit kezdeni, ehhez bizony időre volt szüksége. Nagyon jó volt, hogy amikor elfogadott, akkor viszont teljes mértékben tette. A szülei nem hangolták ellenem, és nagyon sokat voltunk együtt. Mindenhová együtt mentünk, változatos programokat szerveztünk, és sokat olvasott nekem. Száz százalékig elfogadott, ami fantasztikus érzés volt. Még jó is volt, hogy nem laktunk együtt, így önállóan is kellett közlekednem, mert ezt állandóan kell gyakorolni, hamar el lehet “felejteni”. Gábor ugyanúgy segített, ahogy anyukám tette gyermekkoromban, fantasztikusan jól csinálta. Háromévi együtt járás után 1996-ban összeházasodtunk.

Másfél évvel később úgy döntöttem, hogy elválok. Az egyik barátom azt mondta, ha egy látó férfi elvesz egy vak nőt, az verje a fenekét a földhöz örömében. Valóban nagyon ritka az ilyesmi, meg kell becsülni, mert nagyszerű és kényelmes dolog. A mai napig is nagyon szeretem Gábort, aki nagyon értékes ember. Amiért mégis úgy döntöttem, hogy nem tudom folytatni a házasságunkat, annak semmi köze sem volt a vaksághoz. Bennem is felvetődött persze, hogy szabad-e kilépni egy ilyen kapcsolatból, lesz-e másik, mi lesz, ha egyedül kell leélnem az életemet? Testvérem nincs, mi lesz, ha anyukámmal történik valami, és ha a barátok sem lesznek majd mellettem? Vajon mit veszítek? Mindig arra gondoltam, hogy ha valakit annyira szeretek, akkor éppen, mert annyi mindent kaptam tőle, nem tarthatom meg... Ha nem a saját tartásom miatt, hát miatta. Nagyon nagy vívódással járt, mindkettőnket megviselt a válásunk. A barátságot szerencsére meg tudtuk tartani, és már ez is nagy dolog.

Amikor Amerikából hazajöttem, utána felvettek az ELTE Tanárképző Főiskolájára angol szakra. Százhúsz pontot sikerült elérnem, nem kellett felvételiznem. A beilleszkedéssel már nem voltak problémáim, nagyon jól éreztem magam, itt is szereztem egy barátot, akivel a mai napig is tartom a kapcsolatot. A tanárokkal sem volt semmi gond, megszűnt a vakság általi “kiszolgáltatottságom”. Az egyedüli problémát az jelentette, hogy nehéz volt anyanyelvi szintű felolvasót találnom az angol anyagokhoz. A tanulás mellett továbbra is dolgoztam a katolikus gyermekotthonban, és később már saját tanítványokat is tudtam vállalni. Hajtós élet volt, de így éreztem jól magam, a többiek meg nagyon tiszteltek ezért.

Közben felvételiztem a magyar szakra is, de azt hiszem, ha azt elvégzem, már nem folytatom tovább a tanulást, az életkorom miatt. Szeretem ezt a felpörgetett életformát, és el kell tartanom magamat. Egyedül élek, nem költöztem össze senkivel, amióta elváltam. Édesanyám persze segít, ha kell, de anyagilag nem szorulok rá. Jelenleg öt tanítványom van, és egyszerre két órát adok, ezenkívül, ha adódik, fordítást is vállalok. A Láthatatlan Kiállításon is dolgoztam Egerben. Szeretnék a gyógymasszőrtanfolyamra jelentkezni. Kell, hogy több mindent csináljak. Csak tanár nem akarok lenni. Jó lenne, mondjuk, egy gimnáziumban félállásban nyelvet tanítani, és mellette valami egyéb, akár változatosabb formában valami kiegészítő, teljes embert kívánó elfoglaltságot találni. Akár olyant is, mint amit most csinálok, a Drog Stopot.

A vak ember számára legnehezebb az információszerzés, folyamatosan és állandóan le vagyunk maradva. A másik a kommunikáció. Meg kell tanulni vakon kapcsolatot teremteni és a kapcsolatokat fenntartani. Ezzel lényegesen többet kellene foglalkozni. Nagy problémánk a közlekedés is. Tizenkét évet közlekedtem egy szál bottal, nem történt velem soha semmi baj, még egy rendes gödörbe sem estem bele, annak ellenére, hogy rengeteget mászkáltam. Gyorsan is járok. De a vak tele van stresszel, pontosan a küzdés miatt, mert mi mindig a nagyobb körön futunk, sokkal többet kell harcolnunk, mint amire képesek lennénk. Nagyon szeretek mászkálni, és nem akarom, hogy ez sok energiát vegyen ki belőlem. Szeretnék kényelmesen elmenni valahová, úgy, hogy ne kelljen állandóan arra figyelnem, mikor megyek neki egy oszlopnak.

Egy hete járok a Vakvezetőkutya-képző Iskolába. Azért vállalom a kutyát az összes nyűgével együtt, mert érzem, hogy Rockyval, a labradorral sokkal gyorsabban tudok menni. Ha megindul, akár futólépésben is haladhatunk. Még nem érezzük egymást százszázalékosan, de azt hiszem, be fogja váltani a hozzá fűzött reményeimet. Nagyon jól érzem vele magam, és ha kimegyünk gyakorolni, azon vagyok, hogy ne menjen olyan gyorsan, mert nem bírok vele lépést tartani!