TUDNI KELL MEGBOCSÁTANI

Bellon Erzsébet (26 éves)

– Debrecenben születtem. Hat és fél hónapra jöttem a világra. Az 1050 grammos súlyommal nem dicsekedhettem. Inkubátorba tettek, és elég sokáig benne tartottak. Rövid otthonlét után, tíz hónapos koromban a bal szememet szürke hályog miatt megoperálták. Szüleim elmondása szerint láttam, de erre én nem emlékszem. Az elbeszélésekből tudom, hogy nagyon szerettem lehúzni a papucsokat a lábakról, és azt is, hogy a kulcscsomó volt a mindenem.

Hatéves koromban Budapestre kerültem, az Ajtósi Dürer sor 39.-be, az óvodai részbe. Nem tudtam arról, hogy odavisznek és otthagynak. Állami gondozásba akartak venni, de anyukám nem engedte. A kedvesebb óvó néniktől szeretetet kaptunk, míg a durvábbaktól szó szerint huszonötöt a fenekünkre. Úgy emlékszem, elég nagyot csattant a vonalzó a hátsónkon. Hajhúzásért, rágalmazásért kaptuk, vagy ha nem ezt, akkor mehettünk a sarokba. Ha nem tudtunk időre elkészülni az öltözködéssel vagy a mosakodással, azért is büntetés járt. A magam részéről nem tartom igazságosnak azt, hogy ha egy nemlátó gyerek nem készül el tizenöt perc alatt, akkor megbüntetik. Azt az alapvető dolgot sem vették figyelembe, hogy valaki lehet, mondjuk, lassú típusú. Persze én is álltam a sarokban, ilyenkor hisztiztem, hogy miért kell nekem ott lennem!

Szeretettel emlékszem viszont Fehér Jutka gyereknevelőre, aki engem patronált. Többször kivitt hozzájuk, kézbe vette az ügyeimet, és szeretettel gondozott. Nem tudom, miért pont engem választott, de mindenesetre jól tette! Jutka néni a szüleivel és a nagypapájával lakott. Sokat énekeltünk, többek között a Pancsoló kislányt. A szülei szeretettel fogadtak, általában péntek délutántól hétfő reggelig náluk voltam. A hétfő reggelek sírással kezdődtek, és óvodával folytatódtak. Jutka néni azzal bátorított, hogy ha nem sírok, akkor máskor is kihoz, de ha nem hagyom abba a bőgést, maradhatok bent.

Azzal, hogy Jutka rendszeresen, éveken keresztül kivitt a kollégiumból, megtanított szeretetet adni. Nagy örömmel meséltem az ovisoknak, milyen finomakat ettem, és hogy válogathattam a sok finomságban. Előfordult, hogy irigykedtek rám, de csak amúgy ártatlanul. Mivel a szüleim messze laktak, velük inkább csak a nagyobb szünetekben találkozhattam. Nagyon örültek otthon annak, hogy van, aki patronál, és anyukám helyett anyukám.

Nehezen hagytam ott az ovit, de velem sem tettek kivételt. Mennem kellett a suliba. Engem is felvilágosítottak, hogy ott fognak megtanítani írni-olvasni és számolni. Az előkészítő után kezdődik a nyolc osztály. Alapjában véve szerettem tanulni, arra is volt példa, hogy a tanítási órán írtam meg a leckémet. A többiek persze irigyeltek, de én megmondtam, hogy délután lusta vagyok tanulni. A lassúbb vagy gyengébben tanuló társainknak megpróbáltunk segíteni. Felolvastam nekik a könyvből a tananyagot, vagy ha kellett, a vers megtanulásában segítettem úgy, hogy többször, értelmezve olvastam fel. Mindez talán túl szépen hangzik, ezért elmondok egy korántsem dicséretes történetet is. Nagy ügybuzgalommal megírtam az egyik osztálytársam helyett a dolgozatát. Csak az lett a szépséghiba, hogy egyest kapott rá! Nem lehettem valami nagy formában.

Az iskolai évekre már önálló voltam. Otthon a szüleim sajnos teljes mértékben kiszolgáltak, öltöztettek, etettek, a kanalat is ők tették a számba. Ez rossz hatással volt a fejlődésemre, mert ahogy bekerültem az oviba, egyből éreztem ennek a negatív hatását. Ott tanítottak meg az önállóság alapvető fortélyaira, ami sok keserves pillanatot okozott. Teljesen vegyes képet mutattunk, voltak köztünk önállóak, voltak, akik már tudtak valamit, de voltak, akik kézzel-lábbal ettek. Nem irigyeltem az ügyesebbeket, mert fel sem tudtam fogni, hogy mi folyik itt. Egy kisgyereket különben sem érdekel az, hogy ki milyen. A nevelők tanítottak meg késsel-villával enni, az épületen belül önállóan közlekedni, mosakodni, arra, hogy igényeljem a tiszta fehérneműt, meg mindenre.

Akkoriban is volt már szemle, most is van még. Ez azt jelenti, hogy megnézik az általunk kimosott zoknit, bugyit és trikót. Ha nem volt elég tiszta, moshattuk újra. Az esti lefekvéskor a szék háttámlájára terítettük a pulóvert, a nadrágot és a pólót a trikóval. A fehérneműket a szék keresztlécére kellett tenni. A szemle végén dicséret vagy kipellengérezés következett. Rossz emlékként maradt meg bennem, hogy volt egy nagyon szép dzsekim és hozzá egy kitűnő csizmám. Az egyik tisztességtelen nevelő fogta és hazavitte! Amikor anyukám bejött, a másik nevelőtől tudta meg, mi történt, és nem tehetett mást, mint hogy új holmikat vett.

Az olvasás nemcsak a tanulás szempontjából fontos, hanem azért is, mert új információkat kapunk. A tengerről azt tudom, hogy nagy, sós a vize, és ellepheti az embert. Mindemellett azt is, hogy gyönyörű. A repülőgéppel annyiban más a helyzet, hogy azon már ültem, Budaörsön. Érezhettem, hogy milyen belülről, és be is indították a motorját. Nálunk, nemlátóknál az olvasott, de ismeretlen fogalmak kicsit zavaróak lehetnek, illetve mások, mint a látóknál. A kerek erdő nekem mindig virágokat jelentett, réttel és friss levegővel. Az erdő közepén ház jelent meg a képzeletemben, kicsi szobával és még kisebb konyhával. Pontosabban ennek a hangulata és az érzése. Sok mesét hallhattunk az iskolában. A kedvencem a Hetvenhét magyar népmese volt. Arra is volt lehetőségünk, hogy a Braille-könyvtárból tetszésünk szerinti könyvet hozzunk ki. Ma is a Braille-könyvek teszik számomra változatossá a mindennapok egyhangúságát. Nagyon tetszett például Abe Kóbó A homok asszonya című könyve.

A játékok is megmaradtak az emlékezetemben. Volt ott dömper, triangulum, xilofon, zongora és csörgős meg húzós játékok. De nemigen volt játszás irigykedés és veszekedés nélkül. Este nyolc órakor volt villanyoltás, akkor ágyba kellett mennünk, de halkan még rádiózhattunk. Ilyenkor játszottunk “négysarkosat”. El kellett mondani, hogy valakinek mit adunk enni, inni, hova fektetjük, és hova visszük kirándulni. Persze jó nagy malacságok hangzottak el, és csak a végén derülhetett ki, hogy kiről van szó. Jókat nevettünk, és persze agyonsajnáltuk egymást. A nemlátás egyik nagy előnye viszont, hogy este, paplan alatt is jókat lehet olvasni!

Sokat énekeltünk, Zsuzsi-vonatot játszottunk, ami azt jelentette, hogy megfogtuk egymás vállát, és már mehetett a vonat. Többnyire vidámak voltunk. Ha valakinek nem volt jókedve, megpróbáltuk bevonni a játékba. A hazulról kapott csomagokon testvériesen megosztoztunk. Éjjel-nappal együtt voltunk, szinte már mint a testvérek.

Mind a mai napig fontos nekem, hogy megfoghassam vagy megérinthessem a másikat. Szeretem a göndör haj érintését, mindig jó hatással van rám. Én is szeretem azt, ha hozzám érnek!

Tizennégy évesen megtetszett egy fiú, szép volt az arca, kedves volt a hangja, szeretett énekelni és művelődni. Mivel nem egy osztályba jártunk, reggel mindig az ő osztályába vezetett az első utam. A fiú előbb örült nekem, de azután megunta, hogy lógok rajta, és továbbállt. Mire beértem a saját tantermembe, ott már folyt az óra. A “Hol voltál?”-ra az feleltem, hogy a Tamásnál. A suliban aztán már nem udvarolt nekem senki, faképnél hagytak. Volt olyan lány, akit a fiúk hajkurászhattak, én azonban nem szerettem az ismerkedésnek ezt a formáját. Egyszer három fiú azzal csalt el, hogy majd adnak cukorkát. Én meg mentem, és majdnem belefojtottak a homokba. Ők élvezték, én meg szóltam a nevelőknek.

A földrajzot azért szerettem, mert megismertetett más emberekkel és városokkal. A gyakorlati óra meg azért volt jó, mert kézügyességre tanított, amire nekünk nagy szükségünk van. A biológia, a fizika és a kémia viszont távol állt az érdeklődési körömtől. A felső tagozaton jöttem rá, hogy fontos a tanulás. Nem jó, ha buta az ember. Jó tanulónak számítottam, bár azért egy-egy hármas becsúszott. A speciális szakiskolában tanultam tovább.

A kefegyári munkát szeretem, csak kicsit fárasztó fizikailag. A névleges norma napi 15-20 partvis elkészítése. Vigyázok arra, hogy csak tökéletes munkát adjak ki a kezemből. A főnökeimmel meg vagyok elégedve, a fizetés meg annyi, amennyi. A 20 000 forintot kimondani talán sok, de elkölteni nagyon gyorsan megy.

Szívesen kötök pulóvert és mellényt, szeretem a Vakok Világa újságot olvasni, vannak benne érdekes cikkek. Nemrég olvastam a vakvezető kutyásokról, akik egész nyáron jártak kirándulni a Börzsönybe és a Szentendrei-sziget csúcsára.

A szüleim nem neveltek vallásosan, de megtértem. 1994-ben kezdtem el gyakorolni római katolikus vallásomat. Volt egy betegségem, ami nagyon elkeserített. Nőgyógyászati jellegű probléma volt. Nyugtatókon éltem, és ekkor, miután részt vettem egy misén, kerültem közel a valláshoz. Ezután már könnyebben viseltem el a fájdalmaimat. Egy évvel később úgy döntöttem, hogy megkeresztelkedem. A magam ura akartam lenni ebből a szempontból is. A megkeresztelés, az elsőáldozás és a bérmálás együtt történt. A szüleimtől, a barátaimtól és a munkatársaimtól is szép ajándékokat kaptam. Ha visszagondolok rá, még ma is meghatódom. Felért egy lakodalommal, töltött káposzta és bor volt az ünnepi asztalon, és körülötte mindenki, aki fontos volt a számomra.

Sajnos volt rá példa, hogy kihasználták a jóságomat. A szüleim kölcsönkértek tőlem egy nagyobb összeget, mondván, hogy a villanyszámlát akarják kifizetni. A keresetemből és a személyi járadékomból megspórolt pénzből adtam nekik 200 000 forintot. Megígérték, hogy visszaadják, de azóta is leshetem. A pénz nem arra kellett nekik, amire kérték, hanem az autót festették át belőle. Apukám azóta cukorbeteg lett, és már sajnálja az egykori kölcsönkérést. Én megtartom Isten törvényeit, így természetesen azt is, hogy tiszteld a szüleidet. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ne csak addig kelljen valaki, amíg a pénzéből tart. Úgy érzem, becsaptak, és aligha állok messze az igazságtól, ha azt mondom, tudták, hogy nem arra fogják költeni a kölcsönkért pénzt, amit nekem mondtak.

Két éve, a húgom esküvőjére is kértek 50 000-et, de akkor már nem adtam, és örülök, hogy nem haragszanak rám ezért. Később fürdőszobára kértek kölcsön 100 000-et, és bár összevesztem azzal, aki azt mondta, hogy persze, csak adjál megint kölcsön, dolgozzál csak rájuk, mégis neki adtam igazat, nem adtam pénzt a húgomnak. A testvérem biztosított arról, hogy nem haragszik rám. Rosszulestek ezek a dolgok, de tudni kell megbocsátani.

Talán kissé zárkózott vagyok, viszont akkor is bemegyek a munkahelyemre, ha éppen nem vagyok valami jól. Fontos, hogy emberek között legyek, mert akkor nem érzem annyira a nemlátásomat. A környéket ismerem, de a városba már nem tudnék egyedül elmenni. Mivel az állandó lakcímem a szüleim lakása, itt csak addig lakhatom, amíg van munkahelyem. Nem szeretnék hazamenni, mert ott társaság nélküli világ fogadna.

Mostanában fordult elő, hogy a szüleimről álmodtam, és láttam őket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megfogtam őket, és éreztem a testüket, a kezükön a sima bőrt vagy a ruha anyagának a fogását. A hajukat, az arcuk formáját is látom a lelki szemeimmel. Sokszor álmodom arról, hogy az utcán vagyok, hallom a cipők kopogását, mint a valóságban. Azt, hogy hol vagyok éppen, nem tudom. A valóságot tükrözik az álmok, hol valósághűen, hol zűrzavarosan.

Egy férfitól leginkább a megértést várnám el. Szeretném, ha egy kicsit gyengénlátó lenne, az nagy segítséget jelentene nekem.

A szeretetet úgy élem meg, hogy én is vágyom rá, és segítek, ahol tudok. Nem szabad a jószívűségünket egymástól megtagadni! Jó, ha az ember szereti a társát, még akkor is, ha haragszik rá. Tudni kell megbocsátani.