NÁLAM NINCS KATEGÓRIA

Matatek Judit (23 éves)

– A mai napig is mihályfai lakosnak tartom magam. Zala és Veszprém megye határán fekszik kis falum, Sümegtől pár kilométerre. Szüleim ott éltek. Megszületésem után másfél évvel a bal szememre elveszítettem a látásomat, mert a retinámon kifejlődött egy daganat. Négyéves koromra a jobb szememet is elérte a végzetes sejtburjánzás, és emiatt ezt a szememet is el kellett távolítani.

Érdekes módon derült ki, hogy valami nincs rendben a szememmel. A családunknak volt egy jó barátja, aki nagy buzgalommal fotózott. Ő említette meg a szüleimnek, hogy nem úgy tükröződik a fény a szememben, ahogyan kellene. Talán valami gond lehet Judit szemével! Vidéken azonban úgy van, hogy amíg nem ég a ház, addig nem érdekes. Látszólag nem volt semmi baja a szememnek, nem is vittek el az orvoshoz.

A második szemműtétem előtt meséltek először a szüleim arról a fényképről, amelyen látható volt a szemem árulkodó fénytelensége. Akkor született meg az öcsém, aki teljesen jól lát. Ezt azért említem, mert sokszor nem mernek újabb gyermeket vállalni a szülők, ha az első lurkóval probléma adódott. Szüleink sose tettek különbséget köztünk. Talán rám egy kicsivel több figyelmet fordítottak, mint az öcsémre. Alig lehettem több tízévesnél, amikor megtanítottak a kerti munka alapjaira. Segítettem a kertben gyomlálni, a házban mostam, főztem és takarítottam, amíg a szüleim a munkahelyükön dolgoztak. Anyukám gyakran mondta az öcsémnek: – Nézd, a nővérednek még mindig tiszta a ruhája, de neked már négyet kellett cserélni!

Pontosan emlékszem egy képsorra, amely az utolsó volt életemben. Már a kórház műtőjében voltam, hogy kivegyék a jobb szememet is. Nálam volt a Dörmögő Dömötör című gyermekújság. Mondtam is az orvosnak, hogy nézze csak meg, én jól látom ezt az újságot! Engem nem kell megoperálni! Amikor a műtét után felébredtem, akkor meg arra emlékszem, hogy borzasztóan féltem, mert egyedül voltam a kórteremben. Ebből a félszből egy nagyon kedves hang rántott vissza a valóságba, és attól fogva igazából meg is barátkoztam a megváltozott helyzetemmel. A kisgyerekek szerintem jóval könnyebben viselik el a tragikus helyzetet, mint a felnőttek. A meleg hang egy kedves nővéré volt. Hogy mit mondott, arra már nem emlékszem, de együttérzés volt a hangjában, megmutatta, milyen módon teremthetek kapcsolatot az emberekkel. Úgy is mondhatnám, hogy biztonságérzetet kaptam tőle, és már nem féltem a sötéttől!

A szüleimen külsőleg nem látszott a bekövetkezett tragédia hatása. Azt azonban megtapasztaltam, hogy magukban rettenetesen őrlődtek, később a lelki bánatukat alkoholba fojtották. Teljesen úgy kezeltek, mint egy látó gyermeket. A falubeli játszópajtásaimnál azonban változást idézett elő a nemlátásom. Az utolsó műtétem előtt egy évet járhattam óvodába, ahol szintén sok barátra leltem. Azután egyszer csak mindenki eltűnt mellőlem. A szomszédgyerekek is hamarosan elmaradtak, szerintem a szülők hibájából, azért, mert nem tudták megfelelően kezelni az új helyzetet. A változást ezen a téren öcsémnek és barátainak köszönhetem. Jöttek homokozni, majd később focizni, és engem is bevontak a játékukba. Az, hogy én is fociztam – mint kapus –, természetes volt számunkra. Mi, gyerekek meg tudtuk oldani azt a feladatot, amire a felnőttek képtelenek voltak.

Igazából azért sem válhattam magányossá, mert hamar felkerültem Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába. Nem volt könnyű az intézetet megszokni. Borzasztó volt, egyszerűen mindentől féltem, a trolitól kezdve az intézeti szagokig. Élénken megmaradt bennem az udvar és az épület füstös szaga. Azért is nehéz volt az elején, mert otthon bármikor kirohanhattam az udvarra, játszhattam a kutyával, vagy kergethettem a tyúkokat. Itt, Pesten csak a tilalmak voltak. Nagyon nehéz volt megszoknom az intézeti bentlakást, és az is rossz volt, hogy hetente csak egyszer mehettem haza. Amikor rubeólás lettem, és nem mehettem a pesti rokonokhoz, majdnem megőrültem, még nyugtatót is kaptam. Öt nap után egészen egyszerűen kezdtem bedilizni! Teljesen magamba roskadtam, hisztiztem, vertem az ajtót, és közben ordítottam. Fertőző betegségem miatt egyedül kellett lennem a gyengélkedőn.

Viszonylag hamar barátokra találtam a suliban, mert szerencsére könnyen barátkozom. Addigra tulajdonképpen már vak gyerekké váltam. A kicsik hamar megszokják a változást, még akkor is, ha rossz nekik. Mindannyian természetesnek vettük, hogy nem látunk. Közvetlenek voltunk egymáshoz, ezért az alkalmazkodással sem volt problémánk. Nagyon szerettünk az intézeten belül bújócskázni. Ez nálunk külön szám! A vak elől ugyanis egy jól behatárolható területen nagyon nehéz elbújni. Meghatározzuk azt, hogy például csak a folyosón lehet elrejtőzni. A hunyó elindul megkeresni a többieket. Persze nem kukkant be minden ficakba, hanem körbehallgatózik, hogy hol szuszog valaki, és nagyon figyel a mozdulatok árulkodó neszére is. Szerintem nagyon jó ez a játék, mert kifinomulttá teszi a hallásunkat. Ha valaki el akar szaladni, a futás zaja árulja el. Teljesen normális szórakozás a fogócska is a vakok között. Egy-két fának nekirohantunk az udvaron, ha éppen ott játszottunk, de ez bőven belefért a játék hevébe.

A labda gömb formáját nagyon kedveltem, ezért volt otthon gumilabdám. Állandóan pattogtattam, de nagy baj volt, ha elgurult, mert nem hallottam meg, hogy hová. Érdekes volt az is, hogy a bátyámmal mindig házat építettünk. Az ő autója szállította a babáimat. Ez a játék folyt a házban, az udvaron és az istállóban is. Székekkel és plédekkel teremtettük meg a magunk játékvilágát.

Otthon sose volt az az érzésem, hogy eltévedtem, ha egy kicsit letértem az útról. Tudtam, hogy visszatalálok. Az a tág mozgástér nagyon hasznos volt számomra, mert folyamatosan lehetőségem volt az önálló közlekedést megtanulni. A tájékozódási képesség kialakulásában jelentős szerepe lehet a szülőknek és a testvéreknek is. Annak, hogy mennyire hagyják önállóan érvényesülni a nemlátót, hogy mennyire fogadják el mint szuverén személyt, fontos szerepe lesz a későbbiekben. Nem jó, ha tutujgatják a csetlő-botlót, de ha ráadásul az anyuka folyton a szoknyája mellett akarja tartani a gyermekét, abból tiszta csőd lesz!

A nagypapám, ha takarmányt akart vásárolni az állatoknak, mindig elvitt magával a malomba. Útközben gyakran fogott nekem egeret. Anyukám hősiesen próbált védeni a magtárak szürke eminenciásával szemben, s gyakran hallottam: – Öreg, ne adjál egeret a gyerek kezébe, mert még megijed! – Én meg imádtam megérinteni a kis cincogókat, de még a békát is megsimogattam! A közvetlen érintésen alapuló megtapasztalás pótolja leginkább a látás hiányát. Mivel mi nem látunk, ezért számunkra nem lehet egy állat ronda vagy szép. A kéz érintése fogja eldönteni, hogy megszeretjük-e azt a kis állatot vagy sem. Mivel négyéves koromig láttam, ezért nem igazán kérdezősködtem a külvilág látványa felől. A minden évben megújuló természetet, a virágokat és a növényeket pedig könnyen meg lehetett érinteni.

Számomra már az iskolában sem volt fontos, hogy néz ki a tanárok arca. Az arc formája és a kifejezése, ha áttételesen is, de kiérezhető a másik ember hangjából és mozdulataiból. Nagyon jól fel lehet ismerni azt is, hogyan viszonyul az illető az élethez és másokhoz. Szerettem a tanáraimat és a nevelőimet, gyakran megöleltek, a nevelőktől puszit is kaptam. Megengedték, hogy a kezünkkel “megnézzük” a hajukat és a ruhájukat. Ez teljesen normális a Vakok Iskolájában. A szüleimet persze nem tudták pótolni a tanárok, de jó barátaimnak tartottam őket.

A kenuzással kapcsolatban van egy csodálatos, felejthetetlen emlékem. Talán hetedikes lehettem, amikor elmentünk egy kenus táborba, Dunakilitibe. Többen voltunk vakok és gyengénlátók, na meg tanárok és egy sportoktató is. Egyik vak társammal beültettek egy kétszemélyes kenuba, és azt mondták, hogy a két sziget között keljünk át! Attól a tudattól, hogy mindenki bízik bennünk, és nekünk is bíznunk kell magunkban, bíztunk is, a dolog maga volt a tökély. Felhőtlen szabadságban eveztünk a barátnőmmel a Duna vizén!

Mit érdemes vakon megtenni? Csak ha próbálkozunk, akkor jövünk rá, hogy sokkal, de sokkal többet véghez tudunk vinni, mint azt bárki gondolná. Ha valaminek a kipróbálása nem jár túl nagy veszéllyel, akkor azt meg kell tenni. Az élmény és a siker is minket fog gazdagítani. A kirándulásokon nem volt gond, ha egyedül akartunk menni, akár a csapat élén, akár ha éppen hátul kullogtunk. Árgus szemekkel figyeltek a felnőttek, de ha felbuktunk egy kőben, az számunkra természetes volt. Meg is tanultunk ügyesen esni. Nem közismert az a tény, hogy a kirándulásokon nem viszünk magunkkal fehérbotot.

Tízéves koromtól jártam egy katolikus közösségbe, ahol én voltam az egyedüli nemlátó gyerek. Befogadtak, és nagyon jól éreztem magam közöttük. Sokat kirándultunk, hátizsákkal, sátorral. Táborról táborra vándoroltunk, kondérunk volt, állandóan ropogott alatta a tűz. Volt tehát egy alapélményem, ami kissé növelte ingatag önbizalmamat.

Matematika tagozatos osztályba jelentkeztem a gimnáziumba. E tárgy szeretetét elsősorban az általános iskolai tanáraimnak köszönhetem. Az idegen nyelvekkel nem, de a többi tárggyal ki voltam békülve. Sajnos a mai napig sem tudok hatékonyan idegen nyelvet tanulni, pedig egyre nagyobb szükség lenne rá a mai világban. Persze azért próbálkozom!

Az első évem a József Attila Gimnáziumban, az valami iszonyú volt! Az ősz folyamán sorozatban kaptam az egyeseket, de ehhez azt is tudni kell, hogy volt, amit a Vakok Általános Iskolájában alig tanítottak meg nekünk. Ilyen volt a geometria is. Amikor már fel akartam adni a geometria tanulását, a tanárom azt mondta: – Legyen kitartásod! – Leült velem tanulni, és ennek köszönhetően négyessel végeztem a gimnáziumot matekból. Nem biztos, hogy mindig reálisak voltak a jegyeim, de valószínű, hogy a szorgalmamat is értékelték. Nagyon megszerettem a térgeometriát, amit pedig sok vak nem tud vagy nem akar megtanulni. Annyira lelkes volt a tanárom, hogy hurkapálcikából, fóliából és amiből csak lehetett, szemléltetőeszközöket készített nekünk. Tudom, hogy sok vakot felmentenek e tárgy tanulása alól, sőt egyesek ezt kérik is, de én ezt nagyon rossz szemmel nézem. Mert igenis, egy vak képes megtanulni a matekot, ha akarja!

A másik tárgy, amiből fel szoktak menteni minket, a rajz, de én nem mentettem fel magamat az alól sem. A művészettörténet és a rajz egy tárgy. Annyira fantasztikus volt a tanárom, hogy ha egy viszonylag könnyen megvalósítható munkát kellett elkészíteni, akkor bevont bennünket. Kivágtunk egy formát papírból, és azt rá kellett ragasztani egy lapra, majd egy festékes hengerrel belenyomtuk a másik papírba, ami egy kicsit más színű lett.

Örök dilemma a testnevelés alól való felmentés is, ami sokszor teljesen automatikus. Én az általános iskolában futottam, távolugrottam, és kislabdát dobtam. Minden követ megmozgattam az ügy érdekében, és annyit elértem, hogy az igazgató végül azt mondta: – Ha a tanárod vállalja, akkor lehet róla szó! – A tanár vállalta, mondván, hogy majd meglátjuk, mire leszek képes. Ment a gimnasztika, sőt még a távolugrás és a futás is, és volt olyan osztálytársam, akinél nagyobbat ugrottam. Mindezek ellenére osztályzatot év végén mégsem kaptam. Nem is jártam tovább testnevelésórára! A magam lehetőségeihez képest azért továbbra is gondot fordítottam a testmozgásra, mert erre mindenkinek nagy szüksége van.

Elmondhatom, hogy nagyon szerencsés voltam, mert a tanáraim szinte kivétel nélkül megértették a helyzetemet. Volt olyan tanárom, aki megtanulta a Braille-t, és így olvasta el a dolgozatomat. Nagyon vártam azt, hogy látó gyerekek közé járjak iskolába, de azt sajnáltam, hogy el kell válnom a régi osztálytársaimtól, akikkel tíz éven keresztül szinte éjjel-nappal együtt voltam.

Bíztam abban, hogy a gimnáziumban is olyan jó fejek lesznek a gyerekek, mint amilyenek az általános iskolában voltak, de nem így történt! Nem sikerült beilleszkednem az osztályközösségbe, mert igazából nem is volt. Nagyon jó emberek jártak oda, de annyira más volt mindenki, ezért nem találtuk meg a közös nevezőt. Úgy gondolom, engem senki sem utált. Ha megkértem valakit, akkor segített, de maguktól nem nagyon. Az első hónapokban volt egy abszolút negatív élményem. Még nem tudtam az épületben megfelelően tájékozódni, és mindig más tanteremben volt a következő óra. Az osztályfőnökünk megkérte a társaimat, hogy ilyenkor legyenek a segítségemre. Egyszer meghallottam, hogy a lányok között elhangzik: – Most te segítsél neki, mert a múltkor én segítettem. – Ezek után már nem is fogadtam el a segítségüket. Többet ilyet nem hallottam tőlük. Lehet, hogy nem szívesen segítettek, de azért odajöttek hozzám.

Meglepődtem, amikor egy főiskolás lány felmérést készített: hogyan érzik magukat a vak gimnazista diákok? Nagy meglepetésemre állítólag én éreztem magam a legjobban. Ez a felmérés második vagy harmadik osztályos koromban volt. Addigra már kialakult egy kisebb baráti kör az osztályban. Ezek a haverságok már az élet minden területét átfogták. Egyenrangú partnerükké váltam.

A kollégiumtól az iskoláig vezető utat könnyen megtanultam. Idővel egyre többen rám ismertek a villamoson. Elkezdtünk beszélgetni, sok ismerősre tettem így szert. A mai napig rám köszönnek az utcán a volt diáktársaim, és őszintén érdeklődnek a sorsom alakulása felől. Annak idején az iskolatársaim, amikor segíteni akartak az utcai közlekedésben, alig mertek hozzám érni. Ilyenkor megmondtam: – Nekem az a legbiztonságosabb, ha beléd karolok. – Ez végül tudatosult a diáktársaimban. Később már ők mondták fel nekem ezt a “leckét”.

A különböző heccekben és csínyekben nem vettem részt. Ennek az is oka lehetett, hogy azok a társaim is távol maradtak a balhéktól, akikkel szorosabb volt a kapcsolatom. A szalagavató után a többiek elmentek diszkóba. Engem is hívtak, és felajánlották, hogy utána autóval hazavisznek. Nagyon bíztam bennük, tudtam, hogy számíthatok rájuk, de én annyira nem szeretek diszkóba járni, a hangerő miatt. Nem túl szerencsés dolog az, ha se, kép se hang.

Egyre nagyobb lettem, és barátokra is leltem. Ezért sokszor nem is mentem haza a szüleimhez, hanem elfoglaltam magam, kezdtem élni a saját életemet. Nyáron szinte már alig voltam otthon, mert egyik táborból a másikba vándoroltam. A szüleim meg egyre jobban hiányoltak.

Anyukám 1992-ben, apukám 1994-ben meghalt. Azóta ketten vagyunk az öcsémmel. A tragédia után nem sokkal egy katolikus leányotthonba kerültem, Fehér Anna néni jóvoltából. Ő vette gyámság alá az öcsémet. Hosszú évekig segített bennünket, amiért külön köszönettel tartozunk neki.

Érettségi után a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre jelentkeztem, a Jogi és Államtudományi Karra. Felvettek, de igazából mégsem volt nekem való ez a terület, ezért később abbahagytam az egyetemet. Tényleg nem azért nem fejeztem be, mert nem bírtam ésszel, hanem mert nem felelt meg az egyéniségemnek.

Két év telt el azóta. Gyógymasszőrtanfolyamra járok, amit sokkal szívesebben teszek, és jobb kapcsolatban vagyok a mostani tanulótársaimmal, mint az egyetemi diákokkal voltam. Oda – tisztelet a kivételnek – inkább rideg karrieristák járnak. Még nem tudom egészen biztosan, hogy mit, de szeretnék tovább tanulni.

Barátommal, Gáborral egy rejkiklubban jöttem össze. Az univerzum energiáját és az isteni energiát közvetítik a másik ember számára. A kéz segítségével juttatják a befogadó emberbe. Így lehet feltöltődni. A klubba először 1998 áprilisában a barátnőm vitt el, aki szintén nem ismerte még az energiaátadás hatását. Én is kértem energiát. Mandalába, vagyis körbe kellett feküdnünk, lábbal befelé. Nekem Gábor adott rejkit, de persze teljesen személytelenül. Fantasztikus élmény volt, úgy éreztem, mintha az édesanyám érintett volna meg. Szeretetet és áramló melegséget éreztem. A feltöltődés után szerettem volna megköszönni annak, aki nekem ezt nyújtotta, ezért megérdeklődtem az illető kilétét. Gábor volt. Szóba elegyedtünk, és akkor este sokáig beszélgettünk. Úgy éreztem, hogy ezért az élményért nekem is adnom kell valamit cserébe. Felajánlottam, hogy szívesen megmasszírozom. Telefonszámot cseréltünk, és mondtam, hívjon fel, ha gondolja. Fel is hívott, így ismerkedtünk meg.

Mivel sokáig csak ketten laktunk az öcsémmel, aki cukorbeteg, rám maradt a házimunka összes nyűge. Főzni, mosni, takarítani, emellett minden papírmunka és az ügyintézés terhe. Nem volt könnyű megtanulnom úgy főzni és sütni, hogy az öcsém azt nyugodtan megehesse. Amikor albérletben laktam, a házinéni, Marika néni tanított meg a konyhai munka alapjaira, ennek köszönhetem, hogy lassan-lassan megtanultam e nem könnyű mesterséget. Független szakértői vélemények szerint elég jól végzem a kavargatást.

Öcsém már tizennyolc éves, és bizony egyre kevesebbet találkozunk. Akkor jön haza, amikor éhes vagy álmos. Ha megkérdezem, nem kéne-e valamit itthon is mozdítania, a válasz: – Na jó, leviszem a szemetet. – Az, hogy nem látok, semmit sem nyom a latban nála. – Ne gyere nekem azzal, hogy nem látsz – szokta mondani. Bizonyos helyzetekben cikinek tartja a dolgot. Ha a papír- és írószerboltban megfogok egy dossziét, hogy “megnézzem”, rám szól, hogy mindenki minket bámul. Na és, azért van kitéve, hogy megfogjuk, és én csak így tudom megnézni! Ezt a szokását azonban szerencsére kezdi levetkőzni. A barátai előtt viszont nem szégyell. Ők maximálisan elfogadnak, nagyon aranyosak. Bár anyagiakban nem dúskálunk, de mindig voltak segítőkész emberek körülöttünk. Eddig olyan még nem volt, hogy ne ettünk volna valamit.

Eleinte felmerült bennem az a kérdés, hogyan fognak Gábor szülei arra reagálni, hogy nem látok. Addig ugyanis még nem volt kapcsolatuk nemlátó emberrel. Hogyan, mi alapján fognak véleményt alkotni? Azután eljöttek hozzánk, és nagyon liberális gondolkodású embereknek ismertem meg őket. Jól állnak a dolgokhoz, és azt hiszem, amikor összeismerkedtünk, már abszolút nem okozott gondot nekik, hogy nem látok. Szerencsés vagyok abban is, hogy nagyon sok látó barátom van, úgy hozta az élet, hogy belőlük van több. Nincs nálam “vak” és “látó” kategória.

Meglepődve hallgattam Tímár Pétert, amikor azt ecsetelgette, hogy a Vak vagányok című új filmje egyik főszereplőjéül szeretne megnyerni. Kezembe nyomta a forgatókönyvet, amit hazaérve elkezdtem tanulmányozni… A mai napig is hihetetlen számomra, hogy éppen engem ért ez a szerencse. Péter először a Vakok Általános Iskolájában fellelhető filmanyagot nézte át, ismerkedett a volt tanulókkal. Különösen a táncos lábú lányok iránt érdeklődött.

Azért mondtam végül is igent a felkérésre, mert a forgatókönyv alapján minden, általam eddig ismert “vakos” filmnél hitelesebbnek tűnt a Vak vagányok. Elhittem, hogy ez a film tényleg rólunk, nemlátókról szól. Az is növelte bizalmamat a film iránt, hogy Péter minden vakos szerepet nemlátó emberre bízott. Rugalmas volt abból a szempontból is, hogy ha nem volt számunkra hiteles a forgatókönyvben megálmodott vak alakja, elfogadta változtatási javaslatunkat. Ilyen módon mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy ilyen szempontból is hiteles legyen a film minden kockája.

Hihetetlen türelemmel tanított meg bennünket táncolni Ivett, és nem volt megalkuvó. Valamilyen szinten tanultam társastáncot, de ide más kellett. Nehéz volt megszoknom azt is, hogy premier plánban kellett táncolni. Ehhez nem voltam hozzászokva. Csak belülről láthatom magamat hitelesen tánc közben, de hogy valójában milyen látványt nyújtok? Objektív-e az, aki látóként véleményt formál a táncomról? A film ismeretében majd mindenki véleményt alkothat a tánctudásunkról is.

Eleinte kissé blokkolt a forgatáson nyüzsgő emberek sokasága, de miután megismertem őket, már ösztönző hatással voltak rám. Készültek olyan felvételek a forgatáson, amikor teljesen “happy” voltam.

Azóta sokkal biztonságosabban érzem magam a világban, mert feloldódott az a sok gátlás, amit belém kényszerített az élet. Biztonságosabban érzem magamat az utcán és az emberek között is. Már nem zavarna, ha egyedül kellene bemennem egy teljesen ismeretlen látó közegbe. Úgy érzem, megerősödtem belülről, egyéniséggé váltam. Ebben Péternek is meghatározó szerepe volt, őszinte volt mindnyájunkkal, és már végleg közénk tartozik.