NEM SZERETNÉK ÚJRA LÁTNI

Dudás Imre (22 éves)

– Elsősorban azokra az eseményekre emlékszem, amelyek a közlekedésem során adódtak. Az iskolából hazafelé vezető útra és a lakás környékére, színeire és formáira. Arcokat viszont sohasem láttam. Az embereket a hajukról, a ruhájukról ismertem fel. Amit valaha láthattam, az mind megvan az emlékezetemben, fel tudom idézni. Ha új helyre megyek, kialakul bennem egy kép róla, de addig ismeretlen tárgyak képe is meg tud jelenni a képzeletemben. Nálam a kezem jelenti a videokamerát. Szeretem tudni, hogy a közvetlen környezetemben milyen tárgyak vannak. Érdekes volt megfigyelnem, hogy az elsőre kialakult benyomásom egy-egy tárgyról később változik. Mihelyt jobban megismerek például egy bútort, más lesz a hangulata.

A látásom elvesztése mindenképpen egy folyamat része vagy inkább végállomása volt. A szüleimnek ugyanaz a szembetegségük van, mind a hárman glaukómásak vagyunk. Szüleim már nem láthatták az arcomat, én még igen. Az biztos, hogy egyszerre sohasem volt jó mind a két szemem. Nem adatott meg a számomra az, hogy megismerhessem a két szemmel látás élményét. Úgy gondolom, talán állandóan ott volt a tudatomban, hogy el fogok jutni a nemlátás állapotába. Talán a szüleim által rögződhetett belém. Igazából elfogadtam a várható fejleményeket, nem lázadtam a sorsom ellen. Minden emberben van életösztön, mindenki szereti az életét, így vagyok ezzel én is. Elítélem azt a nemlátót, aki azért nem vállal gyerekeket, mert ha a gyereke sem látna, milyen szörnyű lenne az neki. Nekem nem szörnyű! Nekem semmi bajom a nemlátásommal. Igaz, “könnyen” beszélek, mert mind a két szememet kivették már. A műszem nem zavar, sőt sokan azt mondják, hogy sokkal szebb, mint amilyen az eredeti volt. Egy glaukómás szem bizony eléggé bizarr látványt nyújthat, ha nagyon magas benne a szemnyomás.

Az egyik szememet egy baleset miatt kellett eltávolítani, ekkor kezdődött óriási változás az életemben. Lassan a másik szememre is elveszítettem a látásomat, és mindig féltem attól, hogy nekimegyek valaminek. A szemem nem fájt, de ekkor már középiskolás voltam, látókkal tanultam együtt. Igazából nem tetszettem magamnak, iszonyúan rondán nézhetett ki a kidudorodó szemem. Nem akartam ilyen külsővel odajárni, valahogy zavart, pedig nem bántottak miatta. Ezért vetettem ki, vállalva azt, hogy ettől kezdve már csak két műanyagdarab lesz a szemeim helyén.

Az első szememet tizenhárom éves korom körül vették ki, utána nem jártam szemorvoshoz. Kellett volna, de én szemcseppet sem használtam. Nyűgnek éreztem a csepegtetést, még hasonszőrűek között is. Utólag sem tartom felelőtlenségnek, amit és ahogyan tettem. Ma sem csinálnám másképpen. Igazi esélyem nem volt a nemlátással szemben.

Fel szoktam tenni magamnak a kérdést: vállalnám-e azt, hogy egy beavatkozás után újra láthassak? Mindig arra lyukadok ki, hogy nem szeretnék újra látni. Egyszerűen azért nem, mert százszázalékosan megtanultam a nemlátással élni. Nem érzem magam hátrányos helyzetűnek a többi emberrel szemben. Megfelelően el tudom látni magam. A nemlátás annyi mindent adott nekem az életemben, gondolkodásban, mentalitásban, annyira befolyásolta és meghatározta a kialakulásomat, hogy félnék attól, hogy ezt elveszíthetném. Mindenféleképpen megváltoznék, átalakulnék, ha újból láthatnék. A másik – talán meglepő, de így van –: újból meg kellene tanulnom élni, és ezt sem szeretném.

Igencsak iszonyú emlékeim vannak általános iskolás koromból. Felmerült egy-két diáktársamban és tanáromban is, hogy érett vagyok-e a középiskolai tanulmányokra, van-e helyem a látók között. Talán az lehetett a “bölcsességük” alapja, hogy mindig volt humorom, és az öniróniával sem álltam hadilábon. Akármilyen helyzetben meg tudtam mondani a véleményemet, ráadásul meg is tudtam védeni. Már akkor is megpróbáltam érvekkel alátámasztani a gondolataimat. De bizonyos dolgokat nem vagyok képes megtanulni. Ilyen volt az angol is, pedig erre a szakmámhoz égető szükségem lenne. A szakmai részét egyébként értem, egy számítástechnikai szövegen el tudok igazodni, ami kell, azt megérteném belőle. Ha viszont azt kérnék, hogy fordítsam le, az már nem menne. A Vakok Általános Iskolájába jártam, és a mi osztályunk kettészakadt az angolul jól és kevésbé jól tudókra. Nem ecsetelem, hogy melyik csapatot erősítettem. Máskülönben nem értek egyet semmilyen megkülönböztetéssel.

Általában a jobb tanulók közé számítódtam. Ott kezdődött a galiba, hogy a rossz angolosok közé betettek egy jót. Ettől a diáktársamtól meg a tanárunktól is állandóan a lekicsinylésünket hallhattuk. Ez különösen a tanártól volt furcsa. Amikor az óra vége után bejött az osztály másik fele, akik szintén angolosok voltak, csak jobbak nálunk, a mi kedves eminens angolosunk közröhej tárgyává tett, amit gyerek lévén roppant rossz néven vettem. Engem nem, de az illetőt alkalmasnak tartották az életre! Az, hogy milyen emberek vagyunk, persze kit érdekelt. Tavaly volt osztálytalálkozónk, ahol kiderült, hogy én sokkal magasabb szintre jutottam el az illetőnél. Akiket annak idején tartottak valamire az osztályból, azok közül rajtam kívül senki sem volt képes beilleszkedni a látó középiskolai osztályba. Nem tudtak magukkal mit kezdeni, de hozzáteszem, nem biztos, hogy az ő hibájukból. Az integráció akkor lehet valamelyest sikeres, ha a nemlátók az első években speciális intézményben tanulnak. Később meg lehet próbálni integrálódni, de a siker az egyéntől függ. Nem lehet általános érvényűen nyilatkozni.

Az osztálytalálkozón többször felálltam és kimentem. Az egykori jó angolos csoporttársunk az életfilozófiájáról beszélt, elkeseredetten. Amin én kiakadtam, az az volt, hogy szerinte mérlegelni kellene, ráadásul tudományosan, hogy ki születhessen meg! Kritérium lehetne a várható szépsége, a tűrő- és a teljesítőképessége, ráadásul az agyi funkciók is fontosak lennének. Aki ezeknek az igényeknek nem volna képes legalább kilencven százalékig megfelelni, azt ki kellene… Ezt nem hallgattam végig! Talán fölösleges mondanom, hogy szerinte ő az élők sorába tartozna. Egy ember élete csak a halálával teljesedik kerekké, csak akkor derülhet ki, hogy mit tudott kezdeni az életével. Az ember az utolsó pillanatáig fejlődhet, remélem, hogy ő is fog még. Aki előre meg merné mondani, ki születhessen meg és ki ne, az nem ember! Ő lenne az első, aki fennakadna a saját szűrőjén.

Az általánosban mindegyikünknek volt egy abakuszunk, ami nem más, mint egy golyós számoló. Nem emlékezem már, kinek az ötlete volt, de unalmas órákon az abakusz segítségével Braille-ban kezdtünk el levelezni. Roppant jó volt, csak eléggé lassú, mivel alig pár betűt lehetett “felírni” a számolásra használt eszközre. Ebből jöttem rá arra, hogy minden, ami nem átlagos, az valahol őrültségnek tűnik.

Nekem nem volt sok barátnőm, mert én sokáig tudok szeretni egy lányt. Az eddigiek a közvetlen környezetemből adódtak. A viselkedésük, a gondolkodásmódjuk vagy éppen a magányosságuk hívta fel a figyelmemet rájuk. Az általános suliban egy, a magányossága miatt sebezhetőnek tűnő lányra figyeltem fel, és kiálltam mellette. Elfogadta, bár úgy igazából sohasem lett ebből semmi. A lány érettebb volt a hasonló korú társainál és a mi közösségünknél is. Aki nem lát és értelmes, általában fejlettebb a saját korosztályánál. Ez azért van így, mert a helyzetéből adódóan hamarabb érik a gondolkodásmódja. Nem mondom azt, hogy a lány okos volt, mert nem volt az, de rossz tanuló azért volt, mert a családi helyzete nem adott okot irigylésre. Mindenki letorkolta, én meg elkezdtem vele beszélgetni. Megismertem, és rájöttem, hogy emberileg és ami a gondolkodást illeti, jóval fölöttünk áll. Mellesleg említem meg, hogy az osztálytalálkozóra meg sem hívták. Talán hatodikos koromtól már egyedül mentem haza a suliból, és mindig megvártam, amíg a lányért jönnek, addig legalább jót beszélgethettünk. Nem mondott marhaságokat. Igazából nem szerelem volt ez, lehet, hogy még annál is több, emberség diktálta kapcsolat.

A szerelem mellett mindenféleképpen barátságnak is kell lennie, mert különben a dolog nem működik. Addig nem tudok szerelmes lenni, amíg meg nem ismerem a másikat, mert a saját megítélésem alapján, számomra kell értékesnek lennie mint embernek. Csak így lehet valakibe szerelmes az ember, vagy szeretheti meg. De rám is hatott a tömegpszichózis, szégyellni kezdtem, hogy foglalkozom a lánnyal. Ma már bánom, már más a mentalitásom. Ő akkor érettebb volt nálam, és ezzel tisztában is lehetett. Felnőttként nem találkoztunk többé.

Amikor feltették a kérdést, hogy hová szeretnék jelentkezni tovább tanulni, számomra a válasz teljesen egyértelmű volt. Bár az általánosban messze nem én voltam a legjobb számítástechnikából, mindamellett ötös voltam belőle. Ezt éreztem közel állónak magamhoz, és szerencsére bejött. A Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolába jelentkeztem. Hozzátartozik az igazsághoz, felvételi csak azért volt, hogy magunknak bebizonyítsuk: oda valók vagyunk. Réges-régen eldőlt ugyanis, hogy ha nemlátó jelentkezik, azt automatikusan felveszik. Nem akarom bántani az általános iskolát, de a színvonala eléggé alacsony. Engem több képesítés nélküli tanár is tanított. Nem is minden óra szólt igazán arról, amiről szólnia kellett volna. Ezért jó, hogy a továbbtanulás lehetőségét megadják, de ott már el kellene várni a teljesítményt is. Ez a mi hármunk esetében, akik oda jelentkeztünk, meg is történt. Azért kell követelni a nemlátótól, mert mit ér, ha van papírja a szakmáról, csak éppen mégsem ért hozzá. Így ma már nem kaphat munkát. Mi akkoriban csak gyenge alapokkal léphettünk ki a suli kapuján. Lehet, hogy azóta változott a helyzet, de nem sokat.

Én az általános iskolában négyes-ötös voltam matematikából, de a középiskolában az is nagyon kevésnek bizonyult! Ott már tanulni kellett, méghozzá komolyan, és így is csak kettes-hármas eredményre voltam képes. Előfordult, hogy a kettesért is küzdenem kellett. Másodiktól volt egy jó matektanárunk, aki eleinte segített abban, hogy hasonló eséllyel tanulhassunk, készülhessünk az óráira, de később lanyhult a buzgalma. Szerintem pedig, ha az iskola vállalja a tanításunkat, mi pedig azért járunk oda, hogy tanuljunk, akkor a tanároknak meg kellene adniuk az alapvető segítséget ahhoz, hogy kisebb legyen a hátrányunk a nemlátásunk miatt. A tanárok általában ugyanazt várták el tőlünk, mint a látó osztálytársainktól, persze tanára válogatta. A számítástechnikai eszközökkel jól felszerelt iskolában külön terem volt számunkra, speciális kiegészítőkkel, mint például a beszédszintetizáló. Plusz óraszámként betettek két programozásgyakorlatot. Azt nem várhatták el tőlünk, hogy fizikából vagy éppen matekból ábrákat magyarázzunk a táblánál, meg érthető módon a munkáink külalakját sem voltunk képesek úgy kivitelezni, ahogyan elvárták volna. Volt arra is példa, hogy a bizalom jegyében úgy adtak fel dolgozatot, hogy otthon írhatjuk meg. Nagyon bízom benne, hogy a másik két osztálytársam is olyan tisztességesen írta meg, ahogyan én. Úgy érzem, nem éltünk vissza az ehhez hasonló lehetőségekkel. Szóban alkalmatlan voltam a felelésre, azért, mert néhány diákról éreztem, hogy különbséget lát köztem és a látó társaim között, és ez zavart. Az osztálytársaimhoz fűződő viszonyom változatos volt. Van, akihez még ma is jó barátság fűz, de volt, aki amikor elment az asztalunk előtt, a földre köpött. Ezért mondtam az integrációra, hogy egyedi és eseti.

Kijelenthetem, hogy tisztességes tanulással nemlátóként is megállhatja az ember a látók között a helyét. Messze nem mi voltunk a legrosszabb tanulók az osztályban. Az érettségikor dicséretet is kaptunk. Négyünket emeltek ki számítástechnikából, ebből ketten nem láttunk. Az érettségiztető tanárnak viszont kételyei voltak, hogy tényleg értenek-e a vakok hozzá. Erről csak jóval később szerezhettem tudomást. A mi szakmai vizsgánk “csak” egy nagyon igényes szakmai beszélgetést jelentett, amelynek során meghökkentettük a vizsgáztatókat. A kihúzott tételemet eredeti gondolatmenettel adtam elő, és a véleményemet meg tudtam védeni! Tetszett nekik, jól elbeszélgettünk. Szívesen maradtam volna velük tovább is, de mások is vizsgázni akartak.

Ma már szeretem kikapcsolni a számítógépet – persze azért bekapcsolni is jó. Lassan úgy vagyok vele, mint a suszter a cipőjével. Zenei szerkesztéshez szoktam leginkább használni, de az inkább szórakozás. Mára eszközzé vált számomra a számítógépem, valószínűleg nélkülözhetetlenné. A Budapesti Kézműves Kamarában dolgozom mint számítógéptechnikus-mindenes. Hárman vagyunk az osztályon, de a munka dandárját tulajdonképpen egyedül végzem. Rengeteget kell túlórázni, máskor meg lógatom a lábam. Ha bejön egy meló, akár két nap alatt is be kell fejeznem, ha törik, ha szakad. Idegileg sokszor teljesen kifáradva térek haza. Rendszerkiépítés, szoftverírás és minden egyéb hozzám tartozik, egyszemélyes vállalatként működöm. Az örökös fejlesztéseket – esetleg visszafejlesztéseket – kissé nehezen tudom követni. A nemlátás ténye nem zavar a munkámban, ha kell, van segítségem, ami talán más esetben is meglenne. Amit a nemlátásom folytán nem tudok elvégezni, olyat nem is várnak el tőlem. Mostanában fejlesztik ki például a grafikus megoldású programokat, ezekhez feltétlenül látni kell. A képernyőolvasó programok sem nyújtanak teljes körű információt.

A középiskolai éveimet egy lány emléke kíséri végig, akivel a mai napig is tartom a barátságot. Elsős voltam, alig két hét telhetett el, amikor egyik reggel, mint mindig, metróval utaztam az Örs vezér térre, hogy onnan trolival menjek tovább az iskolába. Egy osztálytársam rám köszönt, ettől rossz irányba kerülhettem ki valamit, és beleestem a metrógödörbe. Ezután útvonalat változtattam, jól, mert egyből összefutottam az egyik osztálytársnőmmel. Beszélgettünk, és egy aranyos, kedves lányt ismerhettem meg a személyében. A nemlátásom igazából nem zavarta. Szerény, szégyenlős fiú voltam, akinek nagy a szája, meg tudja védeni magát, de rohadtul nem értettem a nőkhöz. Csak a szexért nem ismerkedem, ha belefér, akkor belefér. Nálam az emberi oldal az első, csak azután jöhet a testi kapcsolat, fordítva semmi értelme.

Mindenesetre lett egy társam, egy lány, akivel jól megvoltunk. Rövidesen rájöttem, hogy szeretem. Teltek a hónapok, szép volt a lelkemnek az ősz és a tél is. A kapcsolattartásunk igazából az iskolán kívülre korlátozódott. Bár nyíltan nem került szóba közöttünk, mégis érzem, hogy mi lehetett ennek az oka. Az osztálytársaink közül egyesek eléggé rossz szemmel néztek bennünket, vakokat. Úgy gondolom, a többiek meg átvették ezt, mert nem mertek vagy nem akartak a társaikkal ellentétbe kerülni. A lány nyíltan nem merte vállalni a baráti kapcsolatunkat. Magában azonban másképpen gondolta, mint az a későbbiekben kiderült. Amikor nyílttá akartam tenni a találkozásunkat, legalább az utcán, akkor hónapokig elkerült, sőt még a suliban sem beszéltünk egymással. Rosszulesett, azt hiszem, teljes joggal. Addig morgolódtam magamban, amíg rá nem jöttem, hogy ne legyek már olyan rátarti! Újra kezdeményeztem, és utána szinte mindennap együtt mentünk a suliba, és gyakran jöttünk el együtt. Ebbe a kapcsolatba már minden belefért. Az iskolán belül számítógépes levelezést folytattunk, ez volt az egyik jó lehetőségünk.

Később a lány rossz társaságba került, lazább erkölcsű lett. Korántsem szélsőségesen férfifaló, de már lazább erkölcsű volt, mint én. Nem tudtam elfogadni a hülyeségét, pedig ő el tudta fogadni az enyémet. Ezért veszítettem el mint barátnőt. Óriási fájdalom volt. Valahol még ma is szerethetjük egymást, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Úgy érzem, ebből még bármi lehet. Olyan a kapcsolatunk, mint egy alvó vulkán. Bármikor kitörhet, és megindul a láva árja.

Nehezen tudtam megemészteni a történteket, de azért továbbléptem, és találtam magamnak egy lányt, akivel hasonló beállítottságúak voltunk. Ment a szekér, ám döcögött. Vagy az út, vagy a szekér kereke volt rossz, mindegy, ez már úgyis a múlté. Csapkodtak a fejem felett a hullámhegyek meg a -völgyek. Aztán felhívtam az új barátnőmet, meg akartam mondani neki, hogy most már komolyan szeretném folytatni vele a kapcsolatot. A telefon túlsó végéről azonban azt a megdöbbentő hírt hallhattam, hogy a lány autóbaleset következtében elhunyt.

Igazából nincs hely manapság sem, ahol ismerkedési céllal össze lehetne jönni. Látó barátaimmal beszélgettünk erről, ők is azt vallják, hogy diszkóba jóérzésű ember nem megy be. Mi, akiknek ennél több kell, a munkánk meg a hobbink után mehetünk haza, és konzerválódik a magányosságunk. A középiskolában sok barátom lett. Túlnyomórészt diáktársak, de több volt tanárom is barátommá vált. Ha együtt vagyunk, leülünk a poharak mellé, és beszélgetések végtelen sora kezdődik. Meg akarjuk váltani a világot, és arra az időre, amíg beszélgetünk, meg is váltjuk.

A mai napig minden iskolai kirándulásra meghívnak, ezzel mindent megmondtam, azt hiszem. Ha nem mennék, megsértődnének. A kirándulásokon láttatják velem a környezetet, sőt, a cseppkőbarlangban megtapogathattam a falakat, és még a képződményekhez is hozzáérhettem, hogy fogalmam legyen a cseppkő formájáról. A táborozásokon megvárnak a paprikás krumplival, még akkor is, ha netán csak a harmadik napon tudok lemenni. A közös múzeumi látogatásainkon elmesélik a festményeket vagy a kiállított érdekesebb látnivalók lényegét. A lovaglásból, tekézésből, lövészetből sem kellett kimaradnom, mert vannak, akik fontosnak, egyben természetesnek tartják, hogy az én életemhez is ugyanúgy hozzátartozik az ilyesmi, mint bárki máséhoz. A sakkozás sem ismeretlen a számomra, van egy jó partnerem, igaz, a sakkolimpiára nem akarok kijutni. Ezeket a barátságokat az alapozhatta meg, hogy diákként nyitott voltam. Nem majréztam, ha ellent kellett mondanom, meg tudtam védeni az álláspontomat. Megálltam a helyem az iskolában meg az életben is.