PITE

Pille Szilvia, “Pite” (21 éves)

– Hét hónapra születtem, eléggé súlyos légzészavarral. Inkubátorba kerültem, de szerencsémre a látásomat nem veszítettem el. Állami gondozott gyerek voltam. Amikor óvodába kerültem, akkor még rajzoltam, és láttam a nagyobb betűket és számokat is. Még könnyen el tudtam vezetni a nemlátó társaimat, és tudtam követni a sárga vagy zöld pulóveres óvó néniket.

Öt-hat éves lehettem, amikor észrevettem, hogy romlik a látásom. Ez idő tájt kezdett el dolgozni a Vakok Intézetében Mónus Viola, akinek a kedvence lettem. Az oviban történt, hogy egy társamat nekivezettem egy széknek, és ezért letoltak. Hiába mondtam, hogy nem láttam meg a széket, nem akarta elhinni az óvó néni. Mondta még azt is, hogy ne beszéljek hülyeséget, és majd megmond a Viola néninek, aki jött is nemsokára. Őszintén elmondtam neki, hogy mi történt, és félelmemben, hogy ki fogok kapni, elkezdtem sírni. Nem lettem elkalapálva, hanem mentünk a szemészetre. Viola néni a hétvégeken és a szünidőkben alkalmanként elvitt a családjához, apukája lelkész, a szüleivel és két testvérével éltek akkoriban. Együtt vittek le Pécsre egy szemorvoshoz, aki azt mondta, hogy elvileg meg lehetne műteni a szememet, de ő nem teszi, mert ha nem sikerül a beavatkozás, akkor megvakulok, és ő ezt a rizikót nem meri vállalni. Alapvetően a retinámmal volt gond, talán nem feküdt rendesen a helyén. Mindezt azonban csak tizennyolc éves koromban tudtam meg. A műtétre tehát nem került sor.

Éltem az életemet tovább. Sokat voltam a Mónus családnál, és talán nyolcéves lehettem, amikor érdeklődni kezdtem Isten iránt. Ekkor mentem el először egy katolikus hittanórára, ami után elgondolkodtam egy kicsit. Másodikos lettem, amikor az egyik tanárom megkérdezte: – Szilvi, miért nem jelentkezel hittanra? – Kaptam egy pontírásos Bibliát, elkezdtem olvasgatni. Az egyik rész nagyon megfogott, Lukács 15. rész, 1–7, ami a jó pásztorról szól, aki megkeresi az elveszett bárányt. A kilencvenkilenc bárányt otthagyja az egyért, akit visszavisz a többiek közé. A megtérésem innen indult el. Azóta próbálok keresztényként élni.

Körülbelül tízéves koromban kezdett el bennem tudatosulni, hogy nincsenek szüleim. Az oviban, ugye, mindig együtt voltam a társaimmal, és jól is éreztem magamat, ezért nem is tűnt fel a szüleim hiánya. Aztán bekerültem a suliba, a kollégiumba, ahol a korunk és a nemünk szerint különböző csoportokban voltunk. Igen ám, de itt a szünetekben már jöttek a szülők, és hazavitték a csemetéjüket, én meg egyedül maradtam. Ezt kezdtem furcsállani, és vártam, hogy engem vajon ki fog hazavinni. Miért vagyok egyedül? Azt vettem észre, hogy egypár gyerekkel összeraktak, mi voltunk az állami gondozottak! Így jöttem rá arra, hogy árva gyerek vagyok.

Mesélek arról, milyen élet zajlott a kollégiumi termekben, amikor még láttam egy kicsit. Az orvososdi játéknál az ágyunk volt a “kórházi ágy”, volt egy “orvos” meg egy “ápolónő”. Komoly orvosunk volt, az elmondott betegségünket mindig fel is ismerte, és nagyon hatásos orvosságokat tudott felírni. Néha éppen a betegből lett hamarosan ápoló vagy orvos, arra azonban nem emlékszem, hogy lett volna hálapénz. Jó játék volt az is, amikor egyikünk a nagy szőnyeg közepére állt, és ha azt mondta, hogy a barna hajúak jöjjenek, azoknak át kellett szaladniuk a szőnyegen, a kérőnek pedig el kellett kapnia közülük legalább egyet. Ilyenkor az elfogott állt be középre, és folytatódhatott a játék. Amelyikünk látott, az megmondta, hogy kinek milyen színű a haja, a ruhája vagy éppen a szeme, hogy mindenki megtudja, mikor kell vagy nem kell neki szaladnia. Azután volt még a rabosdi. A raboknak összekötötték a lábát a köntös zsinórjával, és így kellett a helyünkre menni, nagyon jópofa játék volt. Mi is nagyon ügyesek vagyunk, ezért bújócskázni is szoktunk, méghozzá rendszeresen. A hunyó kiment a folyosóra, és számolt húszig, addig a többiek elbújtak a teremben. Hogyan tudtunk elbújni és hova? Ágyba, szekrénybe, ágyon pokróc alá vagy egy sarokba vagy éppen az asztal alá. A hunyó meg végigtapogatta mindezeket a helyeket, nagy fogás reményében. Nagyon élethűen utánoztuk a tanárok hangját, stílusát is. Jellemző mondatokat idéztünk, “Már megint nyomkodod a szemedet, ezért megintelek!”, és ezen mindig jót nevettünk. Este nyolckor volt villanyoltás, ekkor volt a legjobb ízű beszélgetésekre lehetőség, ilyenkor elemeztük ki, hogy melyik tanár normális és melyik...

Amikor meg már nem láttam, akkor kaptunk pontírásos dominót és olyan társasjátékokat, amikkel könnyen tudtunk játszani. Megpróbálom elmondani a Maja nevű társasjáték lényegét. Van két hosszú tál, amibe gyűjtjük a golyókat. Mind a két félnek van hat-hat kis golyója, amit egy-egy lyukba tesz. Mindenkinek megvan a maga kis gyűjtőtálja, ahová csak akkor teheti a golyóját, amikor az pont a gyűjtőtálba jut. A gyűjtőtálhoz legközelebb elhelyezkedő golyó volt az egyes, utána a kettes stb. Csak akkor lehetett győzni, ha minél több golyót szerzett valaki, és közben persze el kellett rontani a másik lehetőségét, hogy golyót szerezhessen! Minden játéknál nagy volt a zaj, örökké nevettünk és vidámak voltunk. Amikor az egyik kislánynak meghalt az apukája, megpróbáltunk rajta segíteni, vigasztaltuk, hívtuk játszani. – Akkor nem fogsz örökké arra gondolni – mondtuk neki. Ezzel a törődéssel a szeretetünkről biztosítottuk, amire mindenkinek szüksége van.

Jó tanuló voltam, felsőben 4,5–4,8-as átlaggal. A matekot azért szerettem, mert logika volt benne, és szerettem gondolkodni a megoldásokon. Hasonló a helyzet a kémiával is, ott is vannak egyenletek, amiket meg kell oldani. A biológiában nagyon érdekes volt az állatok és növények rendszerezése és az is, hogy mennyire összefügg az élővilág. Az irodalom a versek, novellák miatt volt jó, nagyon szerettem már akkor is olvasni. A történelemben nagyon sok száraz tény van, amit nem szerettem. Magát a német nyelvet megkedveltem, és amikor hetedikes voltam, fél éven keresztül járt be egy német lány a sulinkba, akitől nagyon sokat tanultam. A komoly- és a népzenével elsősorban az énektanárom ismertetett meg, de ha valamelyikünk otthonról el tudott “csórni” egy érdekes zenei felvételt – a nagyitól régi olasz dalokat –, akkor azzal is bővült a zenei ismeretünk. Jött persze az Illés és a Koncz Zsuzsa, és véleményt alkottunk a hallottakról. Ha valamelyik tanárommal kimentünk vásárolni, akkor hallottam a rapet meg a többit is, de én ezeket csak “düm-düm” zenének nevezem. Pfuj! Ennyi a véleményem, de persze vannak, akiknek ez tetszik, és ez így jó.

Minél több időt akartunk tölteni kint, a mindennapok világában. Voltak jó fej tanárok, akik kivittek minket táncházba és más jó programokra. Mivel egyébként is jártam látó közösségekbe, tudtam, milyen a kinti világ, és azt is, hogy miknek kell megfelelnünk, ha be akarunk illeszkedni. Éreztem azt is, hogy mi az, amit nem tudnak elfogadni, és ezt el is mondtam a többieknek. Nekünk alapvetően alkalmazkodnunk kell a látó világ elvárásaihoz, ezért nem szerencsés, ha egy vak rázza a fejét, vagy éppen hintázik, de az is megütközést kelt, ha valaki örökké nyomkodja a szemét! Ezt elmondtam a társaimnak, azzal kiegészítve, hogy erről mindenkinek a saját érdekében le kell szoknia. Fontosnak tartottam elmondani azt is, hogy miben más a látók viselkedése és esetenként a szokásaik.

Amikor hatodikos voltam, a társaimmal sokat meséltünk egymásnak az otthoni történésekről. Arról is szó esett, hogy ki hogyan tud barátokra szert tenni, és arról is beszéltünk, hogyan lehet észrevétlenül jó kapcsolatokat kialakítani. Egyetértettünk abban, hogy nyitottabbnak kellene lennie a sulinknak. Nagy szükségünk lenne rá, hogy minél több látó gyerek jöjjön be és nézzen szét, hogyan megy nálunk az élet, és azt is megismerhetnék, milyen csukott szemmel tanulni. Jó lenne a minél több és minél mélyebb személyes kapcsolat, beszélgetni és játszani is remek lenne közösen. Megmutatnánk azt is, hogyan sportolunk, és szívesen látnánk őket akár egy csörgőlabdameccsre is. Négy éven keresztül versenyszerűen úsztam, közben csörgőlabdáztam is, és végül a második sport mellett döntöttem. Nyolcadik osztályos koromban egy nemzetközi versenyen bronzérmet értünk el, és 1998 májusában Nürnbergből hazahoztuk a kupát, az aranyéremmel együtt!

Nem ért egészen váratlanul a nagylánnyá válásom. A nevelők havonta megkérdeztek mindenkit, hogy mikor volt meg a mensesük, mert ezt jegyezték egy füzetbe. Erre azért volt szükség, mert ha valakinek több hónapra kimaradt, akkor szakorvoshoz tudták vinni. Ilyen körülmények között mindenkinek kellett tudnia a várható eseményről, így voltam ezzel én is. Persze a nagyobb lányok kellőképpen tájékoztatták a kisebbeket. Emlékszem, tornaórán voltam éppen, amikor megjött. A tornatanárom, Judit néni mondta, hogy nagylány lettem, és ott akkor minden szükségeset megkaptam tőle. Délután a nevelőmtől kértem segítséget, szerencsésen zajlott le, nem okozott semmiféle lelki megrázkódtatást. Igazából nem vártam, és amikor megjött, akkor egy kicsit meglepődtem, azután különösen nem foglalkoztam a dologgal.

A kollégiumnak van egy gyermekorvosa, aki odafigyel a gyerekekre. Ebben az időszakban a fiúknál is észrevettünk bizonyos változásokat. Mikor a nyári szünet után újra találkoztunk, észrevettük, hogy megváltozott a hangjuk és a jellemük is. Az osztályunk tízes létszámából hat volt a fiú, és nagyon sokszor engem piszkáltak, mert én sportoltam, meg reagáltam az ötleteikre, a másik három lány meg csak ült, őket nem tudták húzni. Nekem kellett mennem bunyózni is, és ekkor vettem észre, hogy ezek már nem azok a piti gyerekütések, amik eddig voltak. Rájöttem, hogy nekem is stílust kell váltanom, ha talpon akarok maradni.

A tanároknak ez már nem tetszett, felhívták a figyelmemet, hogy ne akarjak férfi lenni, inkább a nőiességemet domborítsam ki. Azt is mondták, hogy ne közöljem a fiúkkal azt, hogy mikor jön meg havonta, mert az nem tartozik rájuk. A fiúk viszont örültek, hogy elmondtam, így legalább lett arról fogalmuk, hogy miért nem tudok néha elmenni úszni. Úgy gondolom, hogy pláne a vakoknál, akik azt sem láthatják, hogy valaki betétet tesz a zsebébe, ha valaki nem közli, “mizújs”, nem fogják tudni. Márpedig erről a dologról egy vak fiúnak is tudomást kell valahonnan szereznie! Olyan is volt, hogy adtunk a fiúknak betétet, ők meg szétszedték, így nézték meg, milyen belülről. Mindebből tanultak, és ezzel okosabbak lettek. Mi ezt a változó kort a maga természetességében kezeltük, nem titkoltuk, ami a nevelőknek bizony nem nagyon tetszett. Az osztálytársaim szerettek, talán a kedvencük is voltam, de a fiúk csak jó barátnak tekintettek. Nem udvarolt nekem egyikük sem, nem is volt egy a stílusunk.

Jó volt a suliban az is, hogy sokat kirándultunk és túráztunk. Szép emlékként maradt meg bennem a bükkszentkereszti túra, ahol 10-20 kilométereket tettünk meg, és mivel akkor még láttam, társaimat vezettem az úton, akik már nem láttak. Tizenegy éves lehettem, harmadikos voltam, amikor egy kirándulás közepette elveszítettem a maradék látásomat is. Pontosan már nem emlékszem, hol voltunk, de azt tudom, hogy vonattal utaztunk. A vasútállomásra mentünk, és ekkor szóltam a tanáromnak, hogy nem látom az előttem haladó osztálytársamat. Amikor a buszról leszálltunk, akkor még láttam, a vasútállomáson már nem! Két osztálytársamat vezettem, de hirtelen elsötétült előttem a világ, megálltam. Elkezdtem kiabálni, hogy Judit néni, nem látok! Felrakott a vonatra, és én tovább bizonygattam, hogy már nem látok, de azt hitte, hogy viccelek. Mondjuk, egy órával azelőtt még másfél méterről meg tudtam volna számolni az ujjait, de a vonaton már akár az orrom elé tett kezét sem láttam. Folytattuk a kirándulást, ám benne az a tudat maradt meg, hogy látok, ezért csakhamar elestem egy gödörben, és kibicsaklott a bokám. Judit néni elnézést kért tőlem, de rám ezek után már nem lehetett számítani, hogy segítek a társaimnak, már én is mások segítségére szorultam. Nagyon sokat sírtam, nehéz volt feldolgoznom. Azt hittem, ez a vég, ennyi!

Érdekes volt, hogy amikor már nem láttam, a többiek nagyon nehezen tudták ezt elhinni és megszokni. A tudatukban sokáig megmaradt az, hogy látok, és ezért állandóan kérdeztek a színek felől, vagy egyéb látó segítséget kértek tőlem, mindhiába. Évek teltek el, mire a helyzetem tudatosult bennük és sajnos bennem is, de sikeresen át tudtam térni, és a látás hiánya ellenére is mindent meg tudtam csinálni, még azt is, amit a jól látók közül sokan lehetetlennek tartanának. A tanulásban sem jelentett különösebb gondot, hiszen a látásomra addig is csak a tornaórán és a technikaórán volt szükségem. Olvasásra és írásra ott volt a Braille, és maradt is.

Abban az időben, amikor végleg elvesztettem a látásomat, a Mónus család is sokat segített, és ott volt az Istenben való hitem is. Ekkor éreztem meg azt, hogy szükségem van Istenre. Nekem mindig úgy jelenik meg, úgy képzelem el, mint egy pásztort, egy jó atyát. Úgy is mondhatnám, mint egy apukát, aki végtelenül szeret. Amikor ezekre a fogalmakra gondolok, olyankor egy személyt képzelek el, és az imáim alatt úgy érzem, mintha egy emberrel beszélgetnék, és a válasza benne van a Bibliában.

A megvakulásom után kezdtem eljárni a Regnum Marianumba, ami egy katolikus közösség, ahol velem egykorú gyerekek voltak, akik láttak. Minden héten pénteken találkoztunk. Már az általános suli vége felé jöttem rá, hogy valójában a keresztényi funkciókat nem tölti be igazán a közösség. Egy-két imát “eldaráltak”, meg énekeltünk egy kicsit, de haveri alapon jöttek össze, én pedig jóval többet vártam ettől a kis csoporttól, és ezt meg is mondtam nekik. A meglévő másfél órát játszásra használták fel, nem arra, hogy közösen legyünk Isten közelében.

Nyolcadikos koromban hagytam ott a Pelikán csoportot. Velük is sokat kirándultam, bicikli- és kenutúrákon is részt vettem, meg sátoroztunk is egypárszor. A keresztény lényeg azonban hiányzott nekem, és ezért tovább kutattam, és így leltem az Emmauszra, ahol megtaláltam azt, amit kerestem.

Mivel állami nevelt vagyok, évente kétszer 20-20 000 forintot kapok az államtól ruházkodásra. Ezt a nevelőnk segítségével vásárolhatom el, ő segít, ötleteket ad, de én döntöm el végül, hogy mit veszek meg. A ruhatáram bővítéséhez a tanárok és a nevelők is hozzájárultak, az otthonukból hozott gyerekruhákkal. A Mónus család is nagyon sokat segített, Viola néni hívta fel a figyelmemet a jó illatú dezodorokra és a parfümökre. A ruhavásárlásnál nekem elsődlegesen az anyag volt a fontos, az, hogy milyen érzés benne lenni. Odafigyeltem a színekre is, mert mivel sokáig láttam, jól megmaradtak az emlékezetemben. Tudtam, hogy egy adott színű szoknyához milyen színű pólót vehetek fel. A kékben és a zöldben a finom árnyalatokat szeretem, a fehér viszont mindenhez megy, és még a piros is szóba jöhet. Nőiesen kezdtem járni, és amikor kaptam egy magas sarkú cipőt, ami kopogott, azt nagyon élveztem. Ekkor már szinte el is hittem, hogy kész nő vagyok. Mindezt a fiúk is észrevették, ami nagyon jólesett. Nem volt rám jellemző a kihívó viselkedés és öltözködés, de örültem, ha jól éreztem magamat egy ruhában.

Amikor gimnáziumba jártam, egy közös tanár ismerősünknél sokat beszélgettünk egy gyengén látó fiúval, Attilával, azután meg elkezdett udvarolni, majd elhívott egy teaházba. Egy-két hónap alatt jöttünk rá, hogy szeretjük egymást. Attilának a szövőtanára, aki engem is ismert, mert én is nála tanultam meg szőni, 1996 júniusában elhívott minket Veresegyházára. Sokat segítettünk a ház körül, de néha azért kettesben is tudtunk lenni. Egyszer csak észrevettem, hogy Attila elég furcsán izeg-mozog, mintha valamit akarna, de nem merné! Megkérdeztem: mi a baj? – Semmi, semmi – volt a határozott válasz. Mondtam neki: – Nagyon furán viselkedsz, nem szoktál ilyen lenni. Biztosan valamit szeretnél. – Hát igen – felelte. – Szeretnélek megcsókolni – bökte ki nagy nehezen. Én persze gondoltam, hogy mit akar. Közös akaratunk megvalósítása nagyon kellemes érzés volt.

A nyár folyamán keveset tudtunk találkozni, leginkább telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatunkat. Az év végén együtt voltunk Stuttgartban, a taizéi mozgalom találkozóján. Ez a mozgalom Franciaországból indult el, egy kis faluból, ahol egy “testvér” a menekültekkel foglalkozott, lelkileg és fizikailag próbált meg segíteni a rászorultaknak. Eleinte csak katolikus testvérek segítettek neki, és csak később vált ökumenikussá a segítségnyújtás. Minden év december 28-tól január 2-ig Európa valamelyik országában, egy nagyvárosban van egy ilyen találkozó. Én 1996-tól kezdtem el odajárni. Stuttgart, Bécs és most Milánó volt a színhelye a találkozónak.

Az első találkozón, amelyen voltam, ott volt Attila is, és a szabad időnkben elmentünk futball- és kézilabdameccsekre. Ő győri, én meg Fradi-drukker vagyok, és ha itthon a két csapat egymás ellen játszott, mindig nagy nézetkülönbség alakult ki közöttünk, legalább kétórányi időre. Bár már az 1994-es VB-t is végignéztem, és elég hangosan végig is szurkoltam, igazából itt, Németországban ízleltem meg ennek a hangulatát, mert személyesen megtapasztalhattam, és rendkívüli módon megtetszett. Nagy élmény volt, utána kezdtem kijárni a meccsekre. Azóta, ha van rá lehetőségem, kézilabdameccsekre is járok, legyen az akár férfi-, akár női meccs. Az fogott meg, hogy rengeteg ember buzdítja kint a csapatot, kiabálnak és énekelnek, aminek a varázsa rám is átragad, és teljes hévvel részt is veszek benne. A televízió és a rádió ezt a hangulatot nem tudja visszaadni. A hely varázsa csak a helyszínen érhető tetten, át tudom élni a történteket, buzdítom a csapatot, és ha kell, szidom a bírót. Az egésznek van hangulata, és talán ez a legfontosabb az egészben. Az a tapasztalatom, hogy ingyen engednek be a mérkőzésekre, ha felmutatom a vakok tagsági igazolványát. A Vasas–Ferencváros női kézilabda-kupamérkőzésre nem akartak beengedni, talán mert hárman már túl sokan voltunk. Aztán valaki szólt: – Géza, engedd be őket, úgysem látnak semmit! – Jót nevettünk, és persze egyből felmentünk.

A nővéremet akkor ismertem meg, amikor nyolcadikos voltam. A lejárt útlevelemet kellett megújítani, mert síelni mentünk volna külföldre. Be kellett menni a GYIVI-be, hogy engedélyezzék a kérésemet, és ott megkérdeztem, van-e testvérem, tudnak-e róla. Másnap telefonáltak, hogy van két testvérem, és megadták a nővéremnek, Juditnak a címét. Az öcsémről csak annyit mondtak, hogy ő az anyukámmal van. Tizenöt éves koromig azt hittem, hogy senkim sincs a világon! Írtam magamról egy levelet a nővéremnek, és nagy izgalommal vártam a választ, ami egy hónap múlva meg is érkezett. Amikor az első levelemet írtam, fel sem fogtam, hogy a testvéremnek írom. Örültem, és egyben sírtam is. Milyen jó, hogy van testvérem! Két hónapig leveleztünk, azután Judit feljött Pestre, a Vakodába, meglátogatni. Éppen az osztályfőnökömmel volt óránk, amikor a portás bácsi bekopogott, hogy: – Szilvi, látogatód jött! – Andi néni mondta, hogy a nővérem van itt, és menjek, beszélgessek vele. Felálltam, odamentem Judithoz, és puszit adtunk egymásnak. Egymásra borultunk, és nagyon örültünk a találkozásunknak. Egy kicsit sírtunk, és elég nehezen tudtunk megszólalni. Elmentünk a szobámba, azután a nővérem csak pakolt, pakolt, narancsot, banánt, csokit, sütit, én csak néztem, ő meg nevetett!

Érdekes volt, hogy nagyon nyíltan beszélgettünk, nem volt egymással szemben idegenkedés egyikünkben sem. Megmutattam az egész iskolát, ami nagyon tetszett neki. A beszélgetéseink során anyu is szóba került, és azt vettem észre, hogy Judit azt várta, dicsőíteni fogom anyukámat. Elmesélte, hogy hétévesen találkozott anyukánkkal, és bizony nem volt túl jó benyomása az egészről. Bár akkor anyukánk megígérte, hogy többször fognak majd ezután találkozni, nem így történt, és Judit ezért lett csalódott. A nővérem nevelőszülőknél nőtt fel. Mivel semmit sem tudok anyuról, mondtam a nővéremnek, hogy én nem mondhatok róla véleményt. A Judittal folytatott eddigi levelezésünk alapján sem tudtam tiszta képet kapni az anyukánkról. A későbbi találkozásaink alkalmával már nem került szóba, inkább a mi kettőnk személyes kapcsolata fejlődött, aminek örültem.

Mint megtudtam, a nővérem is hét hónapra született, de ő jól lát. Ami talán érdekes volt a számomra, az az, hogy Judit tíz hónappal idősebb nálam. Féltestvérek vagyunk, én nem ismerem az apukámat. Azt is megtudtam, hogy az öcsémmel is féltestvérek vagyunk. Mindezek ellenére nagyon boldog voltam, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban, van valaki, akit családi alapon közel érezhetek magamhoz. Végre büszkén mondhattam azt, hogy van testvérem, ráadásul jó testvérem. A kettőnk közötti kapcsolat az idő haladtával egyre mélyült, és már kölcsönösen látogattuk egymást. Amikor lementem hozzá, azt mondta, már tudja, hogy a sok beszédem és a nevetésem hiányzott neki. Kölcsönösen örültünk egymásnak.

A továbbtanulásom is napirenden volt, hiszen nyolcadikos voltam. Olyan gimibe akartam jelentkezni, ahová még nem járt vak diák, hogy ott is ismerjék meg a vakokat. Mivel 4,5-nél jobb volt az átlagom, nem kellett felvételiznem. Fél évig jártam az újpesti Kanizsai Dorottya Gimnáziumba, Krisztivel, aki szintén nem látott. Mint később kiderült, nagyon nem volt jó, hogy egy osztályba kerültünk. Teljesen más volt a stílusunk, ő ki akart tűnni, én meg csendesebb voltam. Keresztbe is tett nekem, amit nem vártam tőle, olyan dolgokat talált ki és mesélt a kollégiumban, amik nem voltak igazak. Végül beismerte, hogy azért volt ilyen velem szemben, mert azt akarta elérni, hogy menjek el abból a gimiből.

Az első félév után el is mentem a Kós Károly Gimnáziumba, ahová azóta is járok. Az új helyen bizony egy kicsit furcsa szemmel méregettek a diáktársaim, nem tudtak hová tenni. Én mentem oda hozzájuk beszélgetni, csodálkozva hallották, hogy mi mindent csinálok, versenyszerűen úszom, csörgőlabdázom, síelek, nagyon szeretek szőni, és mindemellett főzök is. A vasalás és a takarítás említése után már nemcsak a szemük nyílt tágra, hanem a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól! A tévénézés, a moziba, színházba járás is szóba került. Mindezeknek nagy hatása volt arra, hogy ne tekintsenek rám úgy, mint kívülállóra. Az igazi meglepetés az volt a számukra, hogy imádom a focit és a kézilabdát meg a vízilabdát, nem is beszélve arról, hogy a meccseket is látogatom, és önfeledten tudok szurkolni a lelátón! Amikor kiderült, hogy Ferencváros-drukker vagyok, akkor a fiúk a szívükbe zártak. Azután már ők hozták a sportújságot, és rendszeresen olvasták nekem a cikkeket, amiket bőven megvitattunk, kielemeztünk. Sohasem hallottam tőlük, hogy: – Jaj, már megint segíteni kell ennek a vaknak! – Inkább az fordult elő, hogy összevesztek azon, ki kísérjen át a következő órára a másik terembe. Előfordult, hogy egész napra előre be kellett osztanom a segíteni akarókat. A sokrétűség és a nyitottság az, amivel mi, vakok közel tudjuk hozni magunkhoz az embereket. A lányoknak meg ajánlom, hogy legyenek jártasak a sport terén, mert a fiúk ezt díjazni fogják, baráti kapcsolatokat lehet ezzel szerezni.

Suli után bandába verődve megyünk a metróig, ott sokáig beszélgetünk, azután néha egészen váratlanul felajánlják, hogy akkor most hazakísérnek. Tudják pedig, hogy nekem nem gond a közlekedés, rájöttek, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint ők! Megmutattam nekik, hogyan kell használni a fehérbotot, el is kérték, csak úgy heccből, kipróbálni. Rövid időn belül azonban dobálták is el a botot, hogy ez szörnyű, ezt nem tudnák elviselni, így nem lehet élni! Ilyenkor persze jót nevetek rajtuk.

Baráti viszonyt eredményezett az egyik fiú osztálytársammal a sportolás. Ő focizik, edzésre is jár. A többi lány nem érdeklődik a foci iránt, de mi ketten nagyon jól meg tudjuk vitatni a dolgokat, és elmeséljük egymásnak az edzéseinken történteket. Bármilyen látó társaságban, ha szóba kerül a foci, én is bekapcsolódom, ilyenkor rám csodálkoznak, jé, ez is szereti a focit? Vak is, meg lány is, mégis? Először meglepődnek, azután befogadnak, és nagyon figyelmesek, előzékenyek lesznek, ki érti, hogy miért? Így már nem kínos az, hogy adott esetben segítsenek.

Kölcsönösen segítettük egymást a tanulásban is az osztálytársaimmal. Ha kellett, én segítettem matekból az egyik fiúnak, más esetben meg ők nekem. Ezért is fontos, hogy minél jobban tanuljunk, mert csak így tudunk segíteni a látó társainknak a tanulásban, ami csökkenti az esetleges előítéletek kialakulását. Nem leszünk szerencsétlen vakok!

Sajnos nincsen számítógépem, ezért nekem több energiát kell fektetnem a tanulásba. Az órák anyagát pontírógéppel jegyzetelem, és persze a kazetták is bevetésre készen állnak. Ha síkírásos anyagot kell beadnom, villanyírógépet használok, ezzel ugyanis ki lehet javítani az elütéseket. A tanárok is segítenek, ahol tudnak. Tőlem is számon kérnek mindent, és nem is voltam még lemaradva egyetlen tárgyból sem. Geometriából úgy felelek, hogy lediktálja a tanárom a feladatot. Ha az elméletet elmondom, kettest vagy hármast kapok. Ennél csak akkor kaphatok jobb jegyet, ha ki is számolom a feladatot! Matekból is ugyanúgy ki kell számolnom a feladatokat, legyen az egyenlet vagy bármi egyéb. Véleményem szerint minden elméleti tárgyat meg lehet tanulni, csak akarat kérdése. A matek a geometriával együtt azért jó, mert fejleszti a memóriánkat és a térképzetünket. A rajz alól sem kell felmenteni minket. A művészettörténet is a rajzhoz tartozik, és ezt meg tudjuk és meg is kell tanulnunk.

Nem tartom jónak azt sem, hogy testnevelés alól felmentik a vakokat, mint engem is, bár nemzetközi versenyeken is szerepelek. A Vak Diákok Sportegyesülete meghívott neves sportolókat: Kovács Istvánt, “Kokót”, Erdei Zsoltot, “Madárt”, Vukovics Lászlót és Albert Flóriánt. Eljöttek, és kipróbálták a csörgőlabdát, hogy milyen bekötött szemmel játszani, és bizony egy kicsit bénáztak. Nagyon elcsodálkoztak, amikor nyitott szemmel dobtak nekünk kapura, és azt is ki tudtuk védeni! Hiába lőtt sarokra Vukovics Laci, azt is kivédtük. Számukra az volt a furcsa, hogy a hang irányába kellett vetődniük, csak a fülükre hagyatkozhattak, mert a szemük be volt kötve. Nagyon sajnáltam a vendégjátékosokat, mert elég csúnyán kikaptak tőlünk, de azért jól érezték magukat, és szoros kapcsolat alakult ki a Ferencváros és a mi egyesületünk között.

Az osztálytársaimmal annyira jó a viszonyom, hogy az egyik srác meghívott a házibulijára. Régi zenéket hallgattunk, jókat beszélgettünk. Tulajdonképpen most senki sem udvarol nekem, talán nem is hiányzik annyira, mert amúgy is zajlik körülöttem az élet.

A gimnáziumi évek alatt továbbra is megmaradt a nővéremmel a kapcsolatom, ami már testvérivé vált. Nagyobbrészt a mindennapjainkról esett szó, sokat beszélgettünk, és ezáltal teljesen megismerhettük egymást. Azután 1997 nyarán írt, hogy anyukánktól kapott egy levelet. Tőlem kért tanácsot, hogy mit válaszoljunk. Ha már megkeresett minket, mondtam egy jó pár héttel később, akkor nekünk is pozitívan kéne reagálnunk, bár nem lesz könnyű. Judit csak úgy volt hajlandó a találkozásra, ha én is ott leszek. Megbeszéltük, megegyeztünk. A nagy találkozás 1997. október 11-én történt Kecskeméten, ahol a nővérem lakik. Anyukámék Nagykőrösről jöttek autóbusszal. Mondanom sem kell talán, hogy milyen feszült várakozással voltam tele. Annyi megválaszolatlan kérdés volt a fejemben, és el sem tudtam képzelni, hogy anyu milyen lehet. Előítélet nem volt bennem, hiszen nem tudtam, milyen okok játszottak abban közre, hogy ilyen lett a sorsom. Örömmel teli félelem volt bennem. Nem akartam csalódni, így is elég sok pofont kaptam már az élettől.

A találkozásunk kellemes csalódás volt. Valójában sem ő, sem mi nem tudtuk egymást igazából hová tenni. A kecskeméti buszpályaudvaron találkoztunk, ahová öcsémmel meg további két kis testvéremmel és az élettársával, Lajossal jött el. A közeli parkban beszélgettünk, amire mintegy két óránk volt, mert úgy ment vissza a buszuk. Mi értünk oda később, kerestük a buszt, ekkor ők “leszólítottak”, hogy nem a nagykőrösi buszt keressük-e. Bemutatkoztunk egymásnak, puszit is adtunk és kaptunk, és Gergőtől egy-egy szál virágot. Lajos nagyon szimpatikus volt, és persze az akkor alig pár hónapos meg a kétéves testvérem is. Számomra kellemes volt anyukám hangja, de semmilyen külső képet nem tudtam kialakítani róla. Kedves volt hozzánk, és azt hiszem, a nővérem is kellemesen csalódott benne. Anyukánk élete már sok mindenben rendeződött. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi problémája volt. Nagy vonalakban elmesélte, hogyan élnek, és mi is elmondtuk a magunk életkörülményeit. Öcsém is jó humorú srác, jókedvű volt, sokat nevettünk már akkor is. Hamar egymásra találtunk, jól megértettük egymást. Viszonylag egykorúak voltunk,és volt közös témánk. Anyukánk elmondta, azt szeretné, ha mindenki élné tovább az életét, de minél szorosabbá válna a kapcsolatunk. Úgy érzi, mondta, hogy nem szólhat bele az életünkbe, és nem is akar. Ez számomra nagyon szimpatikus kijelentés volt. Kapásból elhívtak hozzájuk, de nem mentem el, mert Juditnál voltam. Megértették, de meghívtak a kis öcsém születésnapjára, ami pontosan megegyezett az enyémmel, október 26.

Október 22-én le is utaztam hozzájuk. Rend és tisztaság volt náluk, és azt is észrevettem, hogy anyu rendszeresen főz. Látszott, hogy harmonikusan élnek. Anyukám megkérdezte, szeretem-e a madártejet, a bundás kenyeret, a kelkáposzta-főzeléket és a fasírtot, mert olyat akart főzni a születésnapomra, amit szeretek. Úgy éreztem, hogy most egyszerre mindent pótolni akar, amit eddig nem adhatott meg. Abban a négy napban rengeteget beszélgettünk. Akkor tudtam meg, hogy a nagyszüleim nem foglalkoztak az anyuval gyerekkorában. Amikor tizenhat éves korában megszülte Juditot, a szülei úgy, ahogy volt, gyerekestül kirakták az utcára. – Ide többet be nem teszed a lábad – tették hozzá útravalónak. Anyukám azt sem tudta, hová menjen, hiszen még ő maga is gyerek volt! Teljes káosz volt nála, ezért beadta Juditot egy nevelőintézetbe. Azután hol ide, hol oda csapódott, azt hitte, hogy egy férfi mellett csak megtalálja a nyugalmát. Tizenhét éves volt, amikor megszült engem, akkor együtt élt valakivel, Juditot is kihozták az intézetből, ám ez az állapot nem tartott sokáig, mert elváltak, és így mind a ketten visszakerültünk állami gondozásba. A nevelőapukám a nevére vett, de később megmásíttattam a nevemet, a telefonkönyvből “kölcsönöztem”, de hasonlít az “eredetire”.

Megtudtam tehát, hogy anyu alól teljesen kicsúszott a talaj, azt sem tudta, mit tegyen, így sokáig csak csapódott mindenhová. Azt is elmesélte, hogy a fiútestvérével kivételeztek a szülei. A bátyja mindig kapott új ruhákat és több zsebpénzt uzsonnára, és ez mind anyu szeme láttára történt. Gyakorlatilag azóta nem találkozott a szüleivel, amióta kirakták az utcára. Húszéves volt, amikor az öcsémet megszülte. Öt évig élt együtt az akkori férjével, de az ital miatt nem bírta tovább, és válás lett a vége. Kinek jó, ha verik? Azután több idős néninél lakott albérletben, így próbálta felnevelni az öcsémet. Lajost több mint négy éve ismeri, már van két gyereke tőle.

Ezeket tudtam meg a négy nap alatt. Nagyrészt a nagymamámékat hibáztattam a történtekért, mert hogyan teheti ki egy szülő az utcára a tizenhat éves gyerekét az unokájukkal együtt? Mi lett volna, ha tizenhat évesen engem is kitettek volna a Vakok Intézetéből, és azt mondták volna, hogy éljél meg úgy, ahogy tudsz? Tudás és tapasztalat nélkül nehéz. Nem haragudtam anyukámra. Meg tudtam bocsátani neki, amit annak is köszönhetek, hogy a Mónus család segítségével keresztényi szellemben nőttem fel. Ők is mondták, hogy bocsássak meg anyunak, mert így mindenkinek jobb lesz. Anyukánk is félt, hogy neki fogunk esni, és a szemére hányunk mindent, és mint mondta, jólesett neki, hogy nem zaklattuk és megértettük. Mindennek alapfeltétele volt az őszinte beszélgetés a négy nap alatt. Higgadtan folyt le, egyikünk sem sírta el magát.

Amikor visszamentem a kollégiumba, örömmel meséltem a nagy találkozásról. Részletesen kikérdeztek mindenről: hogyan vártak, mit főztek, milyen volt a szülinap, és hívtak-e újból? Igen, hívtak disznótorra, mondtam nagy örömmel. Mindenről részletesen beszámoltam, és megkínáltam őket a hazaiból is. Mondták is később: – Pite, rajtad nagyon érezni, hogy jól kijössz az anyukáddal! – Mióta rendszeresen járok haza, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lettem, ezt mindenki észrevette körülöttem. A tanárok viszont nagyon féltettek. – Anyukád majd el fogja szedni az összes pénzedet – mondták. Biztosan volt már ilyen tapasztalatuk. De a Vakoda az csak Vakoda, és milyen más, ha az ember azt mondhatja, hogy megyek haza az anyukámhoz vagy a testvéreimhez! Furcsa volt a többi gyereknek, amikor ezt hallották tőlem, meg hogy: – Nézzétek, mit kaptam otthonról! – Vagy: – Milyen harapnivalót csomagoltak be nekem! – Ilyen szavak tizennyolc éves korom előtt nem hagyták el a számat.

Anyukám nagyon tisztel és becsül azért, mert nemlátóként jól tanulok, és nem hagytam el magamat, másrészt azért is, mert szeretek kézimunkázni. Ez nagyon fontos kapocs kettőnk között, közös témánk. Megmutatta, hogyan horgol, és a kalocsai hímzésre is megtanított. Állandóvá és folyamatossá vált a kapcsolatunk, a szünetek nagy részét is otthon töltöm. Anyukámnak már egészen természetesen tudom mondani, hogy “anyu”. Ő inkább “lányom”-nak szólít, ritkán mondja, hogy Szilvi. Mindenki örömmel vár otthon. Állatokat tartanak, és sok gyümölcsfájuk van. Bár sportos csaj vagyok, de ha jövök vissza Pestre, beleizzadok, mire a “batyummal” hazaérek, egy jó erőnléti edzéssel ér fel a táska cipelése. Néha már szólok is, hogy mit gondolsz, ki fogja mindezt cipelni? Hát te, válaszolja anyukám. Felszakadt bennem egy gát, és betört a napfény. Így tudnám elmondani a változás hatását.

Pesten szeretnék tovább tanulni és dolgozni. Szeretném elvégezni a Pázmány Péter Egyetemen a hitoktatói szakot és a Szövetségben a gyógymasszőrtanfolyamot. A szabad időmben nagyon szeretek kézimunkázni. A szövés áll hozzám a legközelebb, rongyból lábtörlőt, fonalakból terítőt és falvédőt csinálok. A mintákat is én találom ki, megtervezem és kivitelezem. Tájképet is szoktam szőni. Az egyiken fehér keretben a hegyoldalon egy ház áll, meg egy bokor, felettük az ég. A másik tájképemen egy templom látható egy bokorral, a harmadik képemen meg egy tanya, füves, virágos, bokros előtérrel, majd búzamező pipaccsal, és egy kis gaz is van a képen. A kis ház mellett veteményeskert található. Néhány látó embert már megtanítottam szőni Nagykőrösön, és szeretném majd letenni a mesterfokú vizsgát szövésből. Szakember mondta, hogy nem lesz nehéz számomra. Ritkán jutok az agyagozáshoz. Azt azért szeretem, mert a fantáziám által és a kezem segítségével tudom alakítani az anyagot.

Elég ritka a vakoknál az, ha valaki sízik. Az általánosban volt egy tanár, aki alternatív katonai szolgálatát töltötte a sulinkban. Síoktató volt, és az ő kezdeményezésére kiutaztunk Szlovákiába, ahol megtanított minket síelni. A sízés felszabadult érzés egy vak ember számára! Az sem baj, ha hason csúszva érünk a bokorba, mert az élmény feledhetetlen. Az a jellemző, hogy a sílécen tesszük meg az utat a végállomásig, és csak a száguldás van, minden más megszűnik a számomra. Mindent el lehet felejteni, nagyon jó kikapcsolódás. Lelkileg is nagy pluszt ad az embernek.