INTEGRÁLT KÖRÖK

Varga Szabolcs (19 éves)

– Fontosnak tartom elmondani, hogy négyen vagyunk testvérek, és van egy ikertestvérem, aki a “bátyám”, továbbá két nővérem. Mindez azért fontos, mert más az, ha valaki nagy családból származik, talán az egész helyzetet másként éli meg az ember.

Hét és fél hónapra születtem, inkubátorba kerültem, és az oxigéntúladagolás következtében a látóidegek elhaltak. Ezenkívül volt még egy sérvműtétem is, ami légzésleállással kombinálódott. Ikertestvérem szervezete fejlettebb volt, ezért szerencsére ő teljesen jól lát, bár szintén inkubátorba került, míg én tulajdonképpen vakon születtem. A kórházban az orvosok nem mondták meg a szüleimnek, hogy nem látok, otthon derült ki az egész. A hangokra természetesen figyeltem, de nem néztem oda, ahonnan jöttek. Elvittek a gyermekorvoshoz, és a szüleim tőle tudták meg, hogy valószínűleg nem látok. Állítólag azért nem mondták meg nekik, nehogy intézetbe adjanak, ami egy hülye indok. Így kezdődött az életem.

Nem volt gond számomra az elindulás, mert egy kisebb széket tettek elém a szüleim, ezt magam előtt tolva haladtam, és így nem tudtam nekimenni semminek. A következő lépcsőfok az óvodáskor elérkezte volt. Örülök, hogy nem kerültem fel Pestre, mert így nagy harcok árán, de látó óvodások közé kerültem. A vezető óvónő kivételével mindenki szívesen fogadott. Az ő kikötése is mindössze annyi volt, hogy valakinek állandóan mellettem kellett lennie. Visszagondolva úgy érzem, hogy nyugodtan ott lehetett volna hagyni, de hát ez volt a kikötés. Szerintem azért jártam végül is jól, mert látó gyerekek között lehettem, és így barátokat szereztem, megtanulhattam beilleszkedni a valós környezetbe. Bennem volt az, hogy nem látok, de folyton mentem, és soha nem éreztem megkülönböztetést a többi gyerek részéről. Ha bújócskáztunk, megfogták a kezemet, és együtt rejtőztünk el a nagy maci mögött. A homokozóban is sokat játszottam. Még arra is emlékszem, hogy bizony rajzoltam is, mert ceruza volt a kezemben.

Én hatéves koromban, 1985-ben kerültem fel Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába, és persze az intézetbe is, ahol együtt lakhattam az osztálytársaimmal. A szüleimtől való nagy távolság azonban nagyon megviselt, hiszen Győrből kerültem fel. Az első napon még nem fogtam fel azt, hogy mi történik körülöttem, beszélgettem a nagyobb fiúkkal, és nem is vettem észre, hogy a szüleim elmentek. Az esti lefekvésnél jött elő bennem az, hogy hol vagyok, és az is, hogy nem ismerem a környezetemet. A második nap volt azután nagyon rossz, de végül is beilleszkedtem, és megismertem az új és végleges iskolámat. Itt támadt az a felismerés bennem, hogy mégis más lehetek, mint a többiek, hiszen az ikertestvérem és a barátaim nincsenek itt. Az új helyzetben azután jönnek az új barátok. Teljesen más azonban az olyan élet, amikor látók között él valaki, és úgy is viselkedik, meg az is más, amikor vakok között van. Ebben nincs semmilyen pejoratív értelem, mert egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más. A kollégiumi gyerekek nem fordítottak gondot arra, hogy ha valakivel beszélnek, feléje forduljanak. Hallották egymást, és közben néztek bele a vakvilágba.

Azoknak a gyerekeknek volt talán rosszabb az intézetben, akiknek nagyon jó volt a kapcsolatuk a szüleikkel, illetve a testvéreikkel. Itt vagyok én példának, mert bizony engem nagyon megviselt ez a változás. Voltak, akiknek a szülei elváltak, ők szívesebben maradtak bent az iskolában, mert nekik ott jobb volt. Inkább a kisebbik rosszat választották, ha lehet így fogalmaznom. Ebben a korszakomban még nem lázadtam a sorsom miatt, talán a társak és az elfoglaltságom nem adott lehetőséget a felismerésre. Rájöhettem az első hétvégén, hogy nem kerültem börtönbe, mert haza lehetett menni, és ez is elnyomta a felismerést. Hátrányt jelentett viszont, hogy az első három évben sokat voltam beteg, és ilyenkor hazavittek, ami kizökkentett a folyamatos beilleszkedésből.

A tanulással nem volt problémám, talán csak az olvasás ment lassabban a kelleténél. A matekot meg nem is említem, hiszen azzal mindig hadilábon álltam, nem szégyellem. Bár igazán nincs összehasonlítási alapom, de úgy gondolom, hogy a mi játszásunk, a bújócskázás, a labdázás és a többi megfelel a velünk egykorú látó gyerekek játszási szokásainak. Annak idején még volt sorakozó a folyosón, de mielőtt megtörtént volna, az egyik gyerek két karját a falhoz tette, és így bezárva tartotta a társát, akinek ki kellett szabadítani magát. Ez volt a kedvenc játékunk. A tornateremben pedig csörgőlabdáztunk. Nem jelentett gondot az sem, ha gumilabdával kellett játszanunk, mert a pattogó labda hangja jól hallható. A nagyobb bulik este, a hálóteremben zajlottak. Az alsóban húsz órakor volt a takarodó, és ilyenkor szerettünk a legjobban beszélgetni, vagy éppen vicceket meséltünk. Az egész sereg röhögött, ami főbenjáró bűnnek számított, ezért kiállítottak minket a folyosóra.

Egy időben felújították a sulit, ezzel kapcsolatban van egy jó sztorim. A harmadik emeletről dúcolták alá a tetőteret, és hogy ne menjünk neki az oszlopoknak, paplannal fogták őket körül. Mi meg mit sem sejtve mentünk a folyosón, neki a “nagykabátos embernek”, és mint illemtudó gyerekek, sűrű bocsánatkéréseket mormoltunk az orrunk alatt. Szívesen dobálóztunk este labdával vagy éppen szappantartóval, de a mosdóbeli fröcskölés és persze a kisebb-nagyobb bunyók is napirenden voltak. Olyanok voltunk, mint a többi hasonló korú gyerek. A taxizás azt jelentette, hogy valaki beleült a szemetesbe, és így húztuk végig a folyosón, de a jobb fuvar az volt, ha a lépcsőn is le lehetett szállítani a kedves utast. Egy kicsit speciális, de nagyon élvezetes játék.

Elmondhatom, hogy jó időszak volt ez, és csak később jöttem rá, hogy mennyi veszélyt rejtett magában. A steril környezet a későbbiekben megbosszulhatja magát. Lehet, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de én akkor is így gondolom. Az iskolába bejövő idegennek is téves benyomása alakulhat ki, mert azt látja, hogy a gyerekek olyanok, mintha látnának. Igen ám, de ez nem lesz mindig így! Ez ugyanis egy tökéletesen idilli világ, legalábbis abból a szempontból, hogy rutinnal meg lehet oldani a feladatokat, és nem kell állandóan figyelni a mindennapi akadályokra. Amikor kikerülünk, akkor jövünk rá, hogy nem szolgálnak ki, és nem tudjuk, hogy mi hol vagy mi hogyan van. Mindezekre akkor ébredtem rá, amikor gimnáziumba kerültem, és szembesültem a gyakorlati problémákkal. Igazából, bár tudtam, hogy nem látok, de épp a hermetikus környezet miatt nem volt gond.

A nagy váltás a gimnáziumi továbbtanulásomkor következett be. Látó tanárnál nem tudtunk puskázni, ez szinte lehetetlen. A vak tanároknál már megoldható volt a dolog. Több módszerünk is volt, például kiraktuk a könyvet a pad tetejére, és ha jött, akkor gyorsan eltettük. Sokan az ismerőseim közül egy kicsit meglepődnek azon, hogy egy vak emberrel szúrunk ki. Nem szép dolog a puskázás, szoktam mondani, de te ugyanúgy megtetted a sulidban, mint én. A látó gyerekek szinte mindig puskáznak, a padra vagy a tenyerükre írják fel. Ha látó lennék, én is biztosan megtenném. Pontírással bizony nehéz lenne a tenyerembe írni!

Azzal viszont kezdték formálni bennünk a tudatot, hogy felsőben már többször felolvastak olyan irodalmat, amiben megjelent a vak ember leírása vagy ábrázolása. Elmondták, hogy nekünk többet kell teljesítenünk ahhoz, hogy ugyanannyit érjünk el az életben, mint az, aki lát. Ez a többletmunka, amit megkívántak, akkor persze nem volt ínyünkre, de később rájöttünk, mennyire igazuk volt a tanárainknak. Amíg a látóknak egy kört kell futniuk, addig nekünk hármat vagy akár négyet is! Rossz, de ez van.

Körülbelül tizenhárom éves lehettem, amikor komolyabban elkezdett foglalkoztatni a nemlátásom. Hatévesen váltam el a látó testvéreimtől, és a kapcsolatunk az idők folyamán szép lassan megváltozott. Most, ha találkozunk, nincs már meg az a barátság, mint akkor, és ez nagyon rossz. Tizenhárom éves koromra, igen, már lázadtam a sorsom ellen. Ha otthon voltam, és lent labdáztunk, én lassítottam a játékot, és ezt a tudomásomra is hozták a többiek, éreztették velem. Kicsit kellemetlen volt mindezt megtapasztalnom, de rádöbbentem a valós helyzetemre és a “helyemre”. Ez az idő haladtával fokozatosan mélyült, és egy kis gátlás is kialakult bennem. Mindez otthon történt. Én azt gondolom, bár nem vagyok szakember, hogy az integráció jó dolog! Most így utólag visszagondolva, különösen hogy már négy gimnáziumi év is mögöttem van, saját tapasztalataim alapján bátran állíthatom. Jó lenne, ha a gyerekek pár évig a látók között lehetnének a suliban, ha nem is mindenki, de aki alkalmas rá, az feltétlenül. Arra is gondot fordítanék, hogy saját városukban vagy falujukban tehessék, mert ezzel megszoknák a normális közösséget. Kell a nagy nyüzsgés, a társak és a barátok, mindez a valós környezetben. A lakóhelyen való általános iskolai integrálódás lehetősége azért is fontos, mert a tovább tanuló nemlátó gyerek a középiskolában óhatatlanul találkozhat egy-egy régi társával. Nekem is könnyebb lett volna a beilleszkedés a gimnáziumban.

A kamaszkori érzések abban az időben jelentek meg, amikor a nemlátásom kezdett tudatosulni. A közeledést jelentette, hogy odamentem egy lányhoz, és elkezdtem vele beszélgetni vagy poénkodni. Ha kimentünk hógolyózni, akkor meg: – Jaj de hideg a kezed, nem akarod, hogy megmelegítsem? – Ezt mindenki alkalmazza, és rendszerint bejön. A gimnáziumban viszont nagyon oda kell figyelni arra, hogy ott a kézfogásos segítség a látó gyerekek számára már mást fog jelenteni, pláne ha lányok. Oda kell erre figyelni, nehogy kellemetlen meglepetés érje a jövő nebulóit. Mindenki dolgozza ki magának a legmegfelelőbb módszert, mert ez is egyéni megoldást kíván. A kamaszkori folyamatok is ugyanolyanok nálunk, csak kisebb léptékűek. A látó emberek azt gondolják, hogy a vakok a hang alapján lesznek szerelmesek, ami koránt sincs így. Csak a szép hang kevés, szerintem mi jobban megkeressük a belső értékeket. Figyelünk arra is, hogyan néz ki az a lány, mert ez sem mindegy. Ez nem azt jelenti, hogy nem viselem el a másságot, de így természetes. Tetsszen, meg az sem árt, ha jól néz ki. Közelebbi kapcsolat esetén meg lehet kérdezni a haja vagy a szeme színét. Igaz, nincs fogalmam a színek érzékeléséről, tehát gyakorlatilag nem tudok vele mit kezdeni, de az ismereteim bővülnek. A belső értékek a legfontosabbak, és ebbe beletartozik a másik lelke is.

Ha egy szórakozóhelyen egy lány odajön hozzám beszélgetni, azt lehet – a feltételes mód nagyon fontos! – akár jelzésként is értelmezni. Ki kell tapasztalni, és ha igen, akkor pontot is lehet tenni a végére... A lehetőségeink szerint nekünk is meg kell élnünk a mindenkori élethelyzetünket. Nem kell túlzásba vinni, mértékkel és tartózkodással, de a sörözésnek, a táncolásnak vagy bármi másnak a mi életünknek is szerves részévé kell válnia. Ez is teljesen független a nemlátástól. Mi egy kicsit nehezebben “kalandozhatunk”, de ez alól is lehetnek kivételek.

Volt azután egy második, nagyobb forradalmam is a vakságom miatt. Mindenkit hibáztattam, kérdeztem a szüleimet, hogy miért kellett oxigént kapnom. Ha visszagondolok, butaságnak tűnik, és igencsak fáraszthattam őket ezzel. Gondolom, ezen mindegyikünk átesik valamilyen formában. Az általános suliban a nagyobbak csicskáztattak minket, de később mi is megtettük ugyanezt a “kopaszokkal”. Ez így van rendjén. Lám, milyen érdekes, a katonaságnál is pont ez van.

Mivel nyolcfős az átlagos osztálylétszám az iskolában, ezért mi a látók fogalmai szerinti barátokká válunk, mert annyira megismerjük egymást. Azután jött 1995 és vele Győr a gimnáziumával. Kétszintes, modern épület, rengeteg gyerekkel, ahol vak legyen a talpán, aki eligazodik a folyosók labirintusában. A beilleszkedés nehéz feladat elé állított, mert el kellett fogadtatnom magam a többiekkel, méghozzá úgy, hogy azért önmagam maradhassak. Érdemes lenne erre is felkészíteni a 7–8. osztályosokat, esetleg szituációs gyakorlatokkal is. Ki kellene vinni őket egy látósuliba, akár több napra is, hogy szokják. Más lett minden az épületben, a hangok, a tanárok, a viszonyulások és a tanulás is, ami nem elhanyagolható. Mármost bevallom, hogy a gimnáziumi évek nem sikerültek olyan jól, mint ahogy szerettem volna. Nem tudom, mi az oka. Lehet, hogy a tanárok nincsenek úgy felkészülve a “sérült” gyerekek tanítására, vagy nem tudják beleélni magukat a helyzetükbe.

Az itt eltöltött négy év alatt alakult ki bennem igazán a bosszúság azért, hogy nem látok. Mennyi mindent nem tudok megcsinálni! Nem az zavar még ma is, hogy nem látom a magnót vagy a pórázt, hanem hogy ha keresek valamit, miért nem találom meg. Bár nem volt jellemző, azért előfordult, hogy nem szólt hozzám senki, de ebből nem szabad még semmiféle következtetést levonni.

A négy év alatt nem alakult ki szorosabb kapcsolatom a lányokkal. Talán elsősorban a másságom lehet az oka. Barátot viszont sikerült szereznem, igaz, csak egyet, de vele mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Nem vagyok panaszkodó típus, de nem is fojtok magamba mindent. Megtörtént, hogy bent voltam az öltözőben, ahol nem volt jó helyismeretem, és egyszer csak hallom, hogy becsukódik az ajtó, és nagy csend támad. Erről az ajtóról tudni kell, hogy csak kívülről lehet egy gomb segítségével kinyitni. Kérdeztem az osztálytársaimat, de nem kaptam választ. Óvatosan megkerestem az ajtót, amit zárva találtam, mindannyian elmentek a tornaterembe. Fehérbotot nem használhattam, mert azt balesetveszélyesnek nyilvánították. Elkezdtem dörömbölni, de semmi haszna sem lett az iparkodásomnak, ezért visszamentem, és leültem egy lócára. Az óra végén jöttek be, és a tornatanár meglepődve kérdezte: – Te itt voltál? – Hát igen – mondtam minden sértődöttség nélkül. Ha ugyanis felháborodtam volna, akkor lehet, hogy kiröhögnek, ez meg kinek hiányzik. Rugalmasan kell az ilyent kezelni. Nem szabad hagyni, hogy az emberrel kiszúrjanak, mert akkor rám szállt volna mindenki, és akkor én lettem volna az ügyeletes bohóc. Bizonyos mértékben viszont benne kell lenni a brahikban és a bohóckodásokban, csak nem szabad túlzásba vinni.

Én is megszívattam a látókat, ha volt rá alkalmam, és volt is. Az egyik osztálytársammal bementünk a tornaterem öltözőjébe, ahol még csak mi ketten voltunk. Odaadta a kabátját egy pillanatra, és csak úgy megkérdezte, milyen színűre saccolom. Véletlenül ráhibáztam, és ekkor jött az ötlet, hogy szívassuk meg a többieket azzal, hogy milyen jól megérzem a kezemmel a színeket, ő meg halkan megsúgja majd. Amikor bejöttek, a haverom csodálkozó hangon mondta, hogy a Szabolcsnak rendkívüli képessége van a színeket felismerni. A többiek erre lehülyézték, mire az egyiküktől elkértem a kabátját, és nagy szakértelemmel elkezdtem “a kiáramló hő alapján megérezni az ujjammal” a kabát színét. A súgást szerencsére csak én hallottam meg, és persze nagy körítéssel megmondtam, milyen színű a kabát. – Jé, tényleg – volt a csodálkozó válasz, de akkorra már több kabátot is tartottak felém. Újból jött a nagy hókuszpókusz, na meg a zseniális “megérzésem”, mert szerencsémre jó a hallásom. Meghagytuk őket a hitükben, mi meg később jót röhögtünk azon, hogy milyen hülyék.

Akik nemlátó gyerekként most kerülnek be egy középiskolába, azoknak azt javaslom, hogy ne vegyék zaklatásnak, ha megkérdeznek tőlük dolgokat. Például mint nálam a pontírógép esetén. Nem ismerik, ezért el kell magyarázni a működését, és hagyni kell, hogy kipróbálhassák. Azt is meg kell azonban mondani, hogy könnyen elromolhat, és ezért csak módjával ismerkedjenek vele. Nyitottnak kell lenni, nem szabad elzárkózni, mert minden csoda három napig tart. Mi sem leszünk mindig központi témák. Nyílván maga a vakság misztikuma is érdekli a látó embereket, és itt is az a legjobb megoldás, ha természetesen beszélünk róla. Nem kell szégyellni, mert nem loptuk. Saját tapasztalatom alapján mondom, ha kérdeznek, nem szabad hagyni, hogy csak egyirányú beszélgetés legyen, mert ez túlságosan egyoldalú, és nekünk egyenlő partnernek kell lennünk mindenkor. Azt a hitet sem kell sugároznunk, hogy nekünk eminenseknek kell lennünk, mert mi sem születtünk a tökéletesség burkában. Előfordult, hogy a többiekkel együtt én sem mentem be egy-egy órára, mert nem volt kedvem. Erre a példára is vonatkozik az, hogy az integrálódásnak fontos szerepe van a mi életünkben.

Nem árt olykor ismerőstől vagy rokontól tárgyilagos véleményt kérni magunkról, minden szépítés nélkül. Fontos, hogy tudjuk, milyen benyomása lehet egy ismeretlennek, ha találkozik velünk, mert így még jobban felkészültek lehetünk, és könnyebbé teszi a formálódásunkat. Az érvényesülésünknek az egyik legalapvetőbb lehetősége a tanulás. És érdeklődőnek kell lenni. Én már kiskoromban is érdeklődő voltam, a lexikonból olvasták fel nekem, hogy miből van a puskapor. Utána sem tudtam, hogy mi a salétrom, de azt már igen, hogy belőle készül a puskapor.

A gimnázium elvégzése után felvételiztem Győrben a jogi egyetemre, ahová nem vettek fel. Indult azonban egy kétéves újságírói tanfolyam a volt sulimban, oda jelentkeztem, és fel is vettek. A megyei napilap főszerkesztője megörült nekem, mivel én sajátos szempontok alapján látom a világot, és talán mélyebben tudom átgondolni az emberek helyzetét. Nem titkolt célom, hogy nagyobb teret teremtsek a nemlátó emberek számára, és közelebb kerüljön a mi világunk az olvasókhoz. Nem a vakságot, hanem a vakokat akarom népszerűsíteni, de a vak ember látószögéből is érzékeltetni lehet a változásokat vagy a történéseket.

Szeretnék a jogra bejutni, de szeretnék minél többet nyelvet is magas színvonalon megtanulni. A nyelvek ismeretével újabb világ tárul ki, tele információval és az emberi kultúrák megismerésének a lehetőségével. Egy befelé forduló vak ember sohasem fog igazi barátokat találni, mert nem tudja viszonozni az iránta megnyilvánuló érdeklődést. Sokkal jobban érzem magam társaságban, és erre szükségem is lesz a munkámban. Sokan felháborodnak közülünk, ha világtalannak titulálnak minket... Türelemmel és értelemmel kell ilyenkor elmondanunk a véleményünket, hiszen a megnyilatkozás módja és tartalma maga az ember. Egyik nevelőtanárom mesélte, hogy az utcán egy nénike megkérdezte, nem fél-e attól, hogy elkapja ezektől – tőlünk... – a betegséget.