JÓL TETTEM, HOGY NEM ODA MENTEM

Miks Csaba (17 éves)

– Azt mondták a szüleim, féléves koromban figyeltek fel arra, hogy amikor bejöttek a szobába, feléjük fordultam, de nem néztem rájuk. Asztmám is volt, így hároméves koromig többet voltam kórházban, mint otthon. A fulladásos betegségemet szerencsére még gyermekkoromban kinőttem. A szemorvosok csak nagy sokára találták meg a nemlátásom okát. Azt állapították meg, hogy egy milliméteres törés van a fő látóidegben. Az inkubátor nem tette tönkre a retinámat, ezért egyébként tökéletes a látóidegem. Nyolc évvel ezelőtt felmerült egy műtéti megoldás lehetősége. Az agyamban történt volna a beavatkozás, de elég komoly veszélye lett volna az agykárosodásnak. A műtét sikere viszont korántsem volt százszázalékos. Szüleim nagyon korrektek voltak velem szemben, mert megkérdezték: – Mit akarsz te? – Előtte elmagyarázták a várható fejleményeket, ezek után kellett döntenem a további sorsom felől. – Inkább így élek tovább – feleltem. Hetvenszázalékos agykárosodással nem válhatnék önálló emberré, lehetőségem sem lenne a társadalomba való beilleszkedésre.

Édesapám négyéves koromban kezdett el úszni tanítani a Velencei-tóban. A maga stílusára oktatott. Bedobott a vízbe, de előtte elmondta: – Ha nehézségeid támadnak, utánad ugrom. – Az általános iskola második évétől volt úszásoktatás a Vakok Általános Iskolájában. A többiekhez képest úszóbajnoknak számítottam. Harmadikos koromban elkezdtem versenyszerűen úszni. Amikor apu tanított úszni, anyukám nem volt ott a vízparton. Eléggé izgulós típus, és még a mai napig is félt, ha számára megoldhatatlannak tűnő feladatba kezdek. Apukám is biztosan izgul, de rajta legalább nem érződik. Gyermekként is szerettem a vizet. Kihívásnak tekintettem az úszást. Tetszett az is, hogy a látó gyerekeken tovább maradt az úszógumi, mint rajtam. Ügyességem nagy dicsőséggé vált számomra, feldobott.

Neveltetésem elég szabadelvű volt. Bár tisztában voltam a látáshiányommal, de azzal együtt is szabadságot élveztem. Nálam nem jelent meg problémaként a nemlátás ténye. Amit lehetett, azt önállóan akartam megtenni. Igazából nem gondoltam a felmerülő korlátokra. Amikor ruhát vásároltak a szüleim, mindenről megkérdeztem, mi milyen színű. Mindig kielégítő választ kaptam, szép lassan azt is megtanultam, hogy melyik színhez mi illik. Már tudom azt is, hogy milyen szín áll jól az arcomhoz. Sokat voltak velem a szüleim, ezért a nemlátásom korlátozó jellegét nem éreztem. A televízióban pergő filmek látványát a szüleim elmesélték, és lassan megtanultam a hangok által látni. Felnőve egyre inkább tudatosodott bennem, hogy állapotomnak nem szabad korlátozó hatásúvá válnia. Ki kell küszöbölnöm az esetleges negatív hatását mindenáron.

Az óvoda első hete maga volt a pokol számomra. Otthon teljesen szabad voltam, azt tehettem, amit akartam. Az oviban viszont megjelentek az áthághatatlan szabályok. Nagyon furcsálltam az időhöz kötött, nap mint nap ismétlődő, nekem monotonnak tűnő rendszert. Megrendített az új szokásjog, és a sok gyerek is zavaróan hatott. Minden idegesített, egyedül maradtam abban az elviselhetetlen világban. Ott tudatosodott bennem a nemlátásom, hiszen nem volt helyismeretem, mindent meg kellett tanulnom. Otthon szabadon mászkáltam a kertben, és a házban is úgy mozogtam, mintha láttam volna. Teljesen meglepett az új helyzet. Teltek a hetek az oviban, és lassan már kihívásnak tekintettem a nehézségeket.

Elég vékonydongájú kölyök voltam, állandóan megvertek a nagyobbak. Valószínűleg azt akarták tudtomra adni, hogy ki a főnök. Első osztályos koromban nagyon meghíztam, ezért harmadikban beiratkoztam az iskolában rendezett fogyókúrára. A sportolás is segített a fölösleges kilók leadásában, masszív gyerek lett belőlem. Akkorra megfordult a kocka, és bizony elvertem a régi erőseket. Volt, aki megérdemelte, mások az elszenvedett sérelmek miatt kaptak egy-egy fülest. Rá kellett jönnöm, ha visszaütök, az fáj nekik. Már egyre ritkábban tarkította az arcomat harapások nyoma. Senkinek sincs joga megütni engem, és ha mégis megteszi, akkor kölcsönkenyér visszajár. Ötödikes koromig nagyon rossz kölyök voltam. Állandóan verekedtem, amit a tanárok nem értettek, mert végig kitűnő tanuló voltam. A magatartásom viszont gyalázatos volt. Egyszer nem is tudták leosztályozni.

Bekerültem egy olyan társaságba, ahol nagyon önállóak voltak a fiúk. Valamennyire láttak, én meg elkezdtem utánozni őket. Eleinte nem vettük komolyan a verekedéseket, inkább csak hálótermi játékként fogtuk fel. Később kiemeltek hármunkat a többiek közül, mert nem szíveltek bennünket a szobatársaink. A kialakult helyzet még inkább összetartozóvá tett bennünket, nagyon hosszú ideig befolyásolta ez a helyzet az életfelfogásomat. A hatalom érzése nagyon megtetszett. Kisebbeket nem bántottam, csak velem egykorút vagy nálam nagyobbat kaptam el. Ne gondolja senki, hogy véres csaták dúltak a suliban, mert volt, hogy félóra múlva már együtt sétáltam az udvaron a volt “ellenfelemmel”. Szüleim arra neveltek, hogy ne kezdjek ok nélkül verekedni, de ha bántanak, akkor ne hagyjam magam. Apu még azt is hozzátette: – Ha látnál, biztosan nagy maffiózó válna belőled. – Hazaérve bevallottam mindennapi bűneimet. Osztályfőnököm és osztálytársaim egyaránt szerettek. Bármelyik osztálytársam odajöhetett hozzám, mert mindig segítettem nekik a tanulásban.

Ötödik osztályos voltam, amikor versenyszerűen kezdtem el úszni. Nem maradt energiám a bunyóra. Hatodikban elment két fiú az osztályból, helyettük viszont jött két lány a párhuzamos osztályból. Lecsillapodott a forró légkör, jót tett a nemek kiegyenlítődése. A változás ellenére is többen maradtunk fiúk az osztályban. Határozottan hangulatosabbá vált a légkör, és ez az osztálybulikra is jó hatással volt.

Hatodikban megtetszett egy lány, ám nem ez volt a kezdet. Már az oviban is törekedtem arra, hogy egyik-másik lánnyal kettesben játszhassam vagy beszélgethessek. Egyik nyáron a Vakok Szövetségének balatonboglári üdülőjében nyaraltam a szüleimmel. Megkedveltem az egyik kislányt, és hevesen érdeklődtem tőle, hogy melyik szobában laknak. Kiderült, hogy a miénkkel szomszédos szobában lettek elhelyezve. Közös korlát választotta el a közös erkélyt, aminek rácsai között átpréseltem magam, és beléptem a kislányhoz. Beszélgettünk valamiről, majd amikor kimentünk a folyosóra, meghívtam egy üdítőre. Azt mondták a felnőttek, hogy nagyon lovagias vagyok.

Jóval később jöttem rá, hogy a Vakok Iskolájában történő udvarlás teljesen mást jelent, mint a többi iskolában. Nagyon kevés részét fedi le a vakodai udvarlás a kinti együtt járásnak. Az alsó tagozatban az számított udvarlásnak, ha kettesben beszélgettünk vagy tettünk valamit. Nem sokkal később nyári táborban töltöttem két hetet. A nővéremmel közösen süttettük barnára magunkat. Két lánycsapat focizott, én meg “néztem” a magam módján. Nálam idősebb, tíz év körüli lány lépett oda hozzám. Beszélgettünk, megtetszett a hangja, ráadásul jó fej benyomását keltette. Egyszer csak megéreztem szétnyíló száját az enyémen, utánozni próbáltam a mozdulatát. Az az érzés, az remek volt! Fenemód meglepődtem. Ahogy a nővérem közelébe kerültem, meg is kérdeztem tőle: – Mi volt ez? – Csók – felelte. Utána már én léptem fel kezdeményezőként a lánynál. Az a lány tökéletesen látott.

Erős négyes tanulóvá romlottam a felső tagozatban. A történelmet és a magyar irodalmat kedveltem. A matekkal viszont nem voltam kibékülve. Csak közepes teljesítményre futotta az erőmből. A továbbtanulásom eldöntésekor fontos szempont volt, hogy olyan gimnáziumba jelentkezzem, ahol nem kiemelt tárgy a matematika. Lehetőségem lett volna arra, hogy Érden járjak gimibe. Nem is kellett volna felvételiznem, és csak vizsgákra kellett volna bejárnom. Azt mondtam rá: – Nem! Ha nem vagyok alkalmas a gimnáziumra, akkor az derüljön ki a felvételin. Én emberek között akarok lenni, nem csak a vizsgákra bejárni. Aztán mutogatnának rám a diákok: ott van a sohasem látott osztálytársunk. Nekem nincs szükségem a kivételezésre. – Lett is otthon egy kis vita a döntésemből. A Telekibe jelentkeztem, és felvételi vizsgát tettem. A jól sikerült magyarvizsga eredményének köszönhetem, hogy felvettek a látógimnáziumba. Örülök, hogy odakerültem, mert be kell illeszkedni a látótársadalomba. Kapcsolatokat kell teremtenünk, nekünk kell aktívakká válnunk. Ha nem tesszük, egy életre elássuk magunkat, és ülhetünk a négy fal között. Aztán csodálkozhatunk, hogy milyen hátrányos a helyzetünk.

Vannak látó barátaim, akikre számíthatok. Sose volt téma közöttünk, hogy ők látnak, én meg nem. Az általános tagozatra akartam felvételizni a gimnáziumba, de elvesztették azt a papíromat, ami azt tartalmazta, hogy elfogadom az általános tagozatra szóló felvételimet. Mire mindez kiderült, már csak a speciális középhaladó angol szakon volt hely. Megijedtem, mert a Vakodában nem volt valami erős az angolnyelv-oktatás. Kétszer ért nagy megtiszteltetés, mert megkaptam az “Élen a tanulásban, élen a sportban” díjat. Nyolcadikban és az első év végén, a gimiben. Nem volt olyan osztálytársam, aki ne jött volna oda gratulálni. Jólesett az elismerés és az is, hogy nem voltak irigyek.

Egy nagyon segítőkész osztályfőnököm lett, és az osztálytársaim is mellém álltak a tanulásban. Szinte mindegyik tanár felajánlotta, ha nem értek valamit, nyugodtan menjek oda hozzá az óra végén, és bátran kérdezzek. A matek- és a fizikatanár külön korrepetálást tart számomra. Akkor mondják el, hogy mit írtak fel a táblára. El is magyarázzák, hogy megértsem. A német és az angol tanulása is nagyon táblafüggő, a nyelvtanárok is hasonlóképpen segítenek a tanulásban. Azt tudnám javasolni a nemlátó fiataloknak, hogy menjenek látógimnáziumba tanulni! Próbálják meg, mert be kell illeszkedni a látótársadalomba. El kell fogadtatni magunkat. Nem szabad vonalat húzni a látó és a nemlátó ember közé.

Harminchatan vagyunk az osztályban, mindegyikükkel jó viszonyt tudtam teremteni. Úgy érzem, hogy elfogadtak, befogadtak társaim. Nagyon jól tettem, hogy nem mentem az érdi gimnáziumba.

Kezd csökkenni bennem a vakodai bezártság miatt érzett kirekesztettség tudata. Nagyon sok mindenben el voltunk maradva. Kezdődött azzal a felfogással, hogy ha valaki udvarolt a Vakodában, akkor azt egyes felnőttek kikezdték. A kinti iskolában fütyülnek az ilyesmire a tanárok. Eszükbe sem jut, hogy cikizzék a gyerekeket. Alapjában véve nem volt rossz az általános suli, de nagyon keveset tudtunk arról, ami kint történik a nagyvilágban. A többiekhez képest elég sokat mozoghattam a látók között, de még az is édeskevés volt ahhoz, amire szükség lenne! Nem volt lehetőségünk arra, hogy a velünk egykorú fiatalokkal kontaktust teremtsünk. Amit lehetett, azt megpróbálták megteremteni a nevelők. Attól, hogy látó fiatalok közé kerültem, hatványozottan szabadabbnak érzem magam. Érdekes módon a nemlátás sem zavar nagyon, jelentős részben egyedül közlekedem a városban, de a barátaimmal is sokat megyek. Célul csak azt szabad kitűzni, hogy minél önállóbbá váljanak a nemlátó fiatalok.

Megalakult a Vakodában egy szakmunkásiskola, ahol szövésre, kosárfonásra, korongozásra és számítástechnikára tanítják a szakiskolásokat. Egyfolytában arra nevelik a gyerekeket, hogy a kefegyárba ne menjenek dolgozni, mert az “olyan” hely. Én úgy tartom, hogy azt az embert, aki a két kezével keresi meg a kenyerét, nem lenézni kell, hanem megbecsülni. Legalább tesz valamit magáért, megpróbál megállni a saját lábán. Ha valaki nem szeretne “olyan” helyen dolgozni, akkor folytatni kell a tanulást, mert ha nem teszi, akkor csak az “olyan hely” marad a számára. Annyira szűkösek az elhelyezkedési lehetőségeink, hogy szinte minden alkalmat meg kell ragadnunk az életben. Sok srácot érdekel a számítástechnika, de nincs elég állás számunkra. Ezeket a nehézségeket én még nem érzem, mert még tanulok. Persze bizonyos esetekben már ma is érzem a nemlátásom hátrányát, de ezeket még meg lehet oldani.

Amikor kikerülünk az életbe, felmerül a kérdés: hogyan tovább? Azt nem lehet elvárni a szülőktől, hogy eltartsák a gyermeküket, főleg vidéken, ahol szinte mindenki nehezen talál munkát. Ezért kell tovább tanulni, ezért kellene minél több fiatalt a tanulásra ösztökélni. A szakiskola azért kiváló lehetőség, mert akinek nincs meg a képessége, hogy tovább tanuljon, mivel egy-két tantárgy nehezebben megy neki, de van kézügyessége, ezáltal lehetőséget kap. Sajnos sokan ellustulnak a Vakodában, jó a kettes is, elég az a szakiskolába. A mi osztályunkból egyedül én mentem gimnáziumba, a többiek a szakiskolába kerültek. Rajtam kívül legalább három gyereknek lett volna lehetősége a továbbtanulásra, ám ők a kényelmesebb megoldást választották. Ezt a felfogást nem fogják díjazni az életben! Bár ez az én magánvéleményem, de úgy gondolom, helytálló. Sajnos, ma már egy érettségivel sem lehet mit kezdeni…

Mivel Érden lakom, ezért a gimnáziumi osztálytársaimmal szorosabb kapcsolat kialakítására nincs módom. De jóval több esélyem van információszerzésre, mint a szakiskolásoknak. Jobban benne vagyok a korosztályom életritmusában, és belső viszonyait is megismerhetem. Valós élethelyzetekbe kerülök, megismerem őket, megtanulom kezelni. A nemlátásom abban jelent korlátot, hogy nem tudok elmenni diszkóba, de ha látnék, akkor sem járnék oda. Távol áll tőlem az a világ. Az igazi korlátot talán ott érzem, hogy szórakozóhelyre csak látókkal vagy legalább gyengénlátókkal együtt van lehetőségem elmenni. Kirívó lenne, és talán sajnálatot ébresztene a vendégekben, ha egy nemlátó ember a fehérbotjával egyedül menne szórakozni.

Továbbra is imádok sportolni, legyen szó akár úszásról vagy futásról. A budapesti futóversenyeken gyakran indulok, egyik gyengénlátó barátom társaságában. Öt kilométeres távon szoktunk rajthoz állni. Először egymás kezét fogtuk, de rájöttünk a hátrányára, összeizzadt a kezünk. Legközelebb már kis kötelet fogtunk, és ennek segítségével futottuk le a távot. Igazából a tempó nem számít, gondolom, közepesnek mondható gyorsasággal haladtunk. Az számított, hogy becsületesen lefutottuk a távot. A díjként kapott pólók tetszenek, és jó minőségű portékák. A célba érkezés után nem figyeltek fel ránk, de ez nem is fontos. Azt viszont el kell mondanom, hogy rengetegen csalnak, mert tömegközlekedési járműre szállnak fel, utána meg lihegésmentesen befutnak a célba. Mozgássérültek is részt vettek a futásokon, de legjobb tudomásom szerint egyedüli nemlátóként indulok ezeken a versenyeken.

A hangtechnika, a keverők és erősítők világa áll még közel hozzám. A gimnáziumban egy zenekart verbuváltam össze, és a hangtechnikára is én felügyeltem. Sajnos rövid ideig tartott tündöklésünk, mert kölcsönösen felmerült bennünk a bizalmatlanság. Erről azért nem akarok részletesen beszélni, mert a többiek nem tudnák kifejteni a saját álláspontjukat. Dalszövegeket is írok, nemsokára egy hozzáértő szakemberrel fogok találkozni, aki majd véleményt alkot róluk. Ha pozitív szakvéleményt formál, akkor új együttes megalakításába kezdek. Esetleg a dalszövegek eladása is felmerülhet végső esetben. A Pokolgép zenekar stílusa áll közel hozzám, ezt a világot képviselném én is a szövegeimmel. Lírai számok is vannak a dalszövegeim között, ezeket szívből írtam. Belső érzelem- és gondolatvilágomat vetem papírra, ilyen módon születnek meg szövegeim. Sikkből sose írtam. Barátaimnak megmutatom a kész szövegeket, jó véleményt mondanak róluk, de nem tudom, hogy mennyire elfogultak velem szemben. A magyartanárom segítőkészen állt a sulis zenekar mellé. Részt vehettünk az október 23-i ünnepségen is, ahol nagy sikert arattunk iskolatársaink körében. Felmerült a hangkazetta kiadásának lehetősége is, de addigra felbomlott a banda. Tanárom átnézte a dalszövegeimet, irodalmi szempontból jónak tartotta, és felajánlotta további segítségét. Diáktársaim később tőlem kérdezték meg, miért nem játszottunk a következő alkalomkor. Nagy öröm volt számomra, hogy nem felejtették el a zenénket, és a hiányérzetük is arról tanúskodott, hogy odafigyeltek ránk. Fehérvárcsurgón 1999. augusztus 28-án a falunapok keretében léptünk fel első alkalommal a gimnáziumi együttessel. Több ezren hallottak bennünket, mert a program utolsó előtti fellépői voltunk. Műsorunkat vastapssal hálálta meg a közönség. Utánunk egy Európa-hírű külföldi táncegyüttes lépett fel, tőlük is az elismerés tapsát kaptuk. Hangszeren játszani és énekelni nem tudok, de a koncertszervezést nekem való feladatnak tekintem. A rádiózás világa is megfogott, főként a műsorvezetés tetszik.

Muszáj tovább tanulnom a gimnázium elvégzése után, mert az érettségivel semmit sem érek. Konkrét elképzelésem még nincs. Anyukám azt szeretné, ha tanárnak tanulnék. Ebben az esetben csak a Vakok Iskolájában lehetne reális elhelyezkedési lehetőségre számítanom, de valamiből meg is kellene élni. Mindenki olyan munkáról álmodik, amit szívesen végezne, és amiből meg is lehet élni. Bízom magamban, és mindent elkövetek azért, hogy sikerüljön boldogulnom az életben.

Volt egy lány, akit szerettem. Beszélni viszont nem szeretnék az esetről...

Nővérem két és fél évvel idősebb nálam, mint említettem, mindenről lehet vele beszélni. Kisebb nézeteltérések előfordulnak, de félóra múlva már semmi baj sincs. Szüleimmel is fenntartás nélkül megbeszélhetem akár érzelmi életem legmélyebb gondjait is. Ha nemlátó gyermekem lenne, úgy nevelném, ahogy engem neveltek a szüleim. Mindig őszinte voltam velük, és “cserébe” szabad mozgáslehetőséget biztosítottak. Az agárdi nyaralások is meghatározó élményei az életemnek. Eleinte anyukámmal mentem el az Edda-koncertekre, ma már a nővérem és barátja társaságában indulok útnak.

Eredetileg nem lettem beválogatva a Vak vagányok című film szereplői közé. Mivel a kiválasztott srác visszamondta a szereplést, Gombos Feri ajánlott engem. Felhívott (Tímár) Péter, és röviden beszélt a filmjéről. Időt kértem a végleges válaszom megadására, hiszen teljesen felborítaná az életem addigi ritmusát a szereplés. Megbeszéltük otthon a várható nehézségeket, a sok iskolai hiányzást is bekalkulálva, és végül igent mondtam. Több olyan nemlátó szereplője van a filmnek, akivel azelőtt nem voltam jó viszonyban, a sok együttlét viszont összehozott bennünket.

Megtanultam a filmforgatás ideje alatt, hogy nem szabad gyorsan ítéletet mondani az emberekről, ahogy régen tettem. Már arra törekszem, hogy jobban megismerjem őket, és csak utána formáljak véleményt róluk. Olyan feladatot hajtottunk végre, amit előttünk még senki. Ez a film egy nemlátó csapatról szól. Mi is igényeljük a bulit, mi is igényeljük a szórakozást. Talán lesznek emberek, akik e film hatására elgondolkodnak, és nyitottakká válnak velünk szemben. Nekem ezt jelenti a film.

Szeretnék látni, de nem mindenáron. Biztos, hogy szokatlan lenne, és sok mindentől megundorodnék. Olyan újdonságot kapnék, amit nehéz lenne megszokni, de vállalnám. Kivételt az jelentene, ha agyi vagy mozgáskorlátozottság lépne fel helyette. Az utcára kerülést sem vállalnám, ha minden pénzünket felemésztené az operáció költsége. Találkoztam olyan fiúval, aki tizenöt évesen, egy szürkehályog-műtét után visszakapta a látását. Azt mondta, fel tudta dolgozni az agya a látás ingereit. A nagybetűket ki tudta bogarászni az újságlapról. Eleinte kifárasztotta a látás, nehéz volt megszokni. Mint mondta, sok olyan dolgot látott, amit el sem tudott volna képzelni azelőtt. Csodálatos képességnek tartja a látást, bár van, aminek a látványától undorodik. Autóbuszon találkoztam vele, csak általánosságban esett szó a történetéről, azért nem tudok róla többet.

Az álmaimra ritkán emlékszem. Hangokat és szituációkat álmodom, a mindennapok eseményeiből. Mindenről tudomásom van, ami körülvesz az álmom helyszínén, de természetesen álmomban sem látok. A hangok nagyrészt élethűek.

Ha megadatik, ki szeretnék jutni a Paralimpiára. Akár még egy év halasztást is kérnék a gimnáziumból, és az sem zavarna, ha érem nélkül térnék haza. Maga a kijutás és a szereplés lehetősége jelentene olyan érzést, amit nagyon nehéz lenne leírni. Családot és gyermekeket is szeretnék. Igazából nem számítana az, hogy lát-e a feleségem, bár könnyebb lenne úgy az élet, az biztos. De ha megszeretek valakit, akkor az már mindegy, hogy lát-e.