MI EBBEN AZ ÉRTHETETLEN?

Rákli Zsuzsanna (16 éves)

– Az első igazi nagy élményem az volt, amikor két évvel ezelőtt megtanultam hajtogatni. Az origami egy Japánból származó papírhajtogató művészet. Jött egy aranyos néni, hogy a vakokat megtanítsa rá. Elmondta, hogy a jól sikerült munkákból kiállítást szeretne rendezni. Elkezdtem a hajtogatást, és nagyon jó, mert hasznosan tudom eltölteni a szabadidőmet. Teljes mértékben le tud kötni. Legutóbb darukosarat készítettem, nyolc kis madárkából áll, amiket össze kell ragasztani. Van egy könyv, abban benne vannak a hajtogatási módok. Mivel síkírásos könyv, megkérek egy látót, hogy diktáljon le nekem egy-egy elkészítési módot. Pontírással szoktam lejegyzetelni, aztán magam, kis lépésekben megvalósítom a hajtogatást. Egy nehezebb művel háromnegyed óra alatt készülök el, ha nem sietek. A kész darabokat elteszem, a jobban sikerültek kiállításon is voltak már. Ha kérem, utána visszakapom őket. A vulkánkitöréses képemmel harmadik helyezést értem el egy versenyen. Nagyon örültem, hogy hajtogatáshoz szükséges, jó minőségű lapokat kaptam érte. Látó és nemlátó gyerekek indulhattak azon a versenyen. Nekünk persze sokkal nehezebb megtanítani a hajtogatást, mert nem látunk. A kézmozdulatokat jól érthetően kell elmondani nekünk, hogy megértve utánozni tudjuk a hallottakat.

Háromévesen kerültem állami gondozásba. A szüleim eléggé rosszul bántak velem, vertek. Amikor bekerültem ide, úgy emlékszem, érezhettem, hogy nem térek többet vissza a szüleimhez. Talán jobb is így. Itt nagyon jól éreztem magam, a felnőttek kedvesen bántak velem. Mesélték, hogy amikor jöttem, akaratos és makacs voltam. Sikerült jó útra téríteniük, mert alapjában véve csendes, nyugodt lány vagyok. A régi nagy szám is lecsendesedett. A szüleim egyszer sem látogattak meg. Szerintem az nem tetszhetett nekik, hogy nem látok. Nem tudhatták, mit kezdjenek velem, hogyan tanítsanak. Az is lehet, hogy nagyon szegények voltak. Ezekre az okokra gondolok. Biztosat nem tudok róluk, mindössze annyit, hogy Szombathelyen laknak, és van hat testvérem. Anyukám pár éve felhívta az intézetet, azzal, hogy szeretne velem találkozni. A nevelőnek mondta el a tervét, én csak utána szereztem tudomást róla. Azt mondtam a nevelőmnek, hogy nem szeretnék az anyukámmal találkozni, mert mit mondjak neki? Ha több mint tíz évig nem volt kíváncsi rám, akkor most minek? Pár hónappal később újra felhívott, odamentem a telefonhoz, ám a vonal végén nem volt senki. Azóta nem hívtak. Nem tudom, hogyan szólítottam volna meg. Az egyedüllét miatt nem igazán szokott elszorulni a szívem. Igaziból csak attól félek, hogy ha megkeresne, mit mondjak? Két napig esetleg jó leszek neki, azután?

Azt nem tudom, milyen lehet a családi légkör, de azt igen, hogy itt nagyon jól megvagyok a gyerekekkel. Tudok sakkozni, bár nem szeretek, mert unalmas, és általában én húzom a rövidebbet. Szerettem a társasjátékokat, a “Ki nevet a végén” volt az egyik kedvencem. Úgy tudjuk játszani, hogy a különböző színű bábuknak más és más a formájuk. A dobókockákban vagy kis szegek, vagy apró lyukak vannak. A táblán, a pontok helyén meg lyukak, és a bábuk talpán lévő pöckökkel bele kell állni. Egymás lépéseit ellenőrizni szoktuk, a túl sietős partnereinknek felhívjuk a figyelmét a szabályos közlekedési tempóra. Azt viszont tudnia kell mindenkinek, hogy szándékos csalás nincs! Szerettem babázni, és az az igazság, hogy ez néha még ma is előkerül. Van egy icike-picike babám, aminek tavaly varrtunk ruhát, a délutános nevelővel. A játék közben arra gondoltam, hogy a szüleim hogyan bántak velem.

Hogy kit szerettem életemben? Azt a nénit, aki idejött hozzánk, hogy megtanítson az origamira. Nekem szólt elsőként, biztosan nem véletlenül. Neki is elmeséltem a történetemet, figyelmesen meghallgatott, azután ő is mesélt magáról. Mivel tudta, hogy nagyon szeretem a verseket, sok érdekeset olvasott fel nekem. Az még nem fordult elő, hogy elhívjon magához. Ha megtenné, elmennék. Tudom, hogy sok dolga van, történelmet és magyart tanít. Én inkább megvárom azt, hogy szóljanak, nem szoktam kezdeményezni.

Nehezen tanultam meg olvasni, nem könnyű mesterség. A látó embereknek sokkal könnyebb, hiszen csak rá kell nézniük a lapra, és máris olvashatnak. Nekünk olvasás közben az ujjunkkal kell követnünk az írást. Nagyon szeretek olvasni, pláne verseket. Kedvenc költőm Arany János. Bele tudom élni magam az írásaiba, és át tudom érezni az érzéseit. Közel állnak hozzám a lányáról írt művei. A Letészem a lantot című versét nagyon kedvelem, igaz, ez már a komolyabb írásai közé tartozik. Kicsit szomorú. Fekete István regényeit szintén nagyon szeretem, legjobban a Téli berek címűt. Jókai írásainak az elején mindig meghal valaki, vagy szomorúan kezdődik, ezért nem szeretem a műveit. Szívesebben olvasok Braille-ban, mint hogy szalagról hallgassak könyvet.

A történelem a kedvenc tantárgyam. Az egészet egy mesének képzelem el. Igazából a magyarok történelmét szeretem hallgatni és tanulni. Ha más országok kereskedelme vagy mezőgazdasága van soron, az már nem érdekel. Az Árpád-házi királyokról tanultak voltak a legérdekesebbek. Uralkodásuk alatt mindegyiküknek más és más volt a fontos, mégis egészet alkottak. Fejlesztették az országot. Kimondottan kedvenc történelmi alakom nincs. A kémiában az ragadott meg, hogy nem kell bemagolni, hanem meg kell érteni. A periódusos rendszer nagyon érdekes, el lehet rajta gondolkodni. Nagyon jól magyaráz a tanárom. Többször előfordult, hogy délután már nem kellett tanulnom, mert az órán megjegyeztem a hallottakat, és tudtam az anyagot. A matek viszont elég távol áll az érdeklődési körömtől. Nincs sok kedvem az egyenletek oldalainak a rendezgetéséhez, de a hosszú feladatok beláthatatlansága is csökkenti az ambíciómat. A kocka térfogata vagy négyjegyű szám szorzása háromjegyűvel nagyon fáraszt. Mindenesetre matekból négyes vagyok.

Talán azért szeretek tanulni, mert ezáltal okosabb leszek. Egy tanár kivételével a többiek mind követelnek tőlünk a tanulás terén. Én csak egy tárgy óráján szoktam puskázni, a többin már veszélyes. Eléggé figyelmesek ilyen téren a tanáraink, sőt, néha előre figyelmeztetnek, hogy akit elkapnak, annak érvénytelen lesz a dolgozata. Sajnos énekkaros vagyok, pedig nem szeretek énekelni. Azt mondják, jó hangom van, de elveszi a szabad időmet a sok próba. Úszni és futni viszont nagyon szeretek. Egy héten kétszer mehetek úszni, az iskola uszodájába. A gyors-, a hát- és a mellúszást tanultam meg. A legtöbb, amit úszhattam egyszerre, körülbelül 100 méter lehetett. Futni a Városligetben szoktam, ha van kísérőm. A délutános nevelőmmel elmentünk a Futapest rendezvény szervezőihez, hogy benevezzek. Néztek rám, jé, a vakok tudnak futni? Ezen nagyon kiakadtam! Nem értem azt, hogy a vakság hogyan függ össze a futással. Daniella néni mellett szoktam futni, mi ebben az érthetetlen? Egy-másfél kilométert szoktam futni. A reggeli álmosság ellen nagyon jó a futás! Jobban fog utána az agyam, és ez nem utolsó szempont egy diáknál.

Az Emmi című színdarab közel került hozzám. Egy árva gyerekről szól, akinek a sorsa végül jóra fordul. Gyermekkorától árvaházban nőtt fel, ez nagyon szomorú, de a darab szerencsére vidáman fejeződik be. Milyen jó érzés lehetett neki, hogy volt, akihez elmehetett karácsonyra! Ez tetszett benne nagyon. Van egy óvodás nevelőm, aki patronál, ő szokott elvinni magukhoz. A színdarabban szereplő kislány helyzetét a magaméhoz hasonlítottam, talán ő rosszabb helyzetben volt, mint én.

Amikor nagylánnyá váltam, az első alkalommal egy kicsit megijedtem. Előre nem szólt senki, de találtam valakit, akivel bizalmasan lehetett beszélnem. Igazából ő vette észre a történteket. Eleinte szomorú lettem attól, amit mondott, de ez mára már elmúlt. Én még nem voltam szerelmes, de volt már egy udvarlóm. Mondta, hogy szép vagyok, megkérdezte, hogy mit gondolok róla. Egy ideig jártam vele, hét hónapig, akkor tizenhárom éves lehettem. Már az első napon csókolózni akart, én meg inkább a szóbeli ismerkedésnek vagyok a híve. Ráérünk még, nem kell mindent elkapkodni. Nekem természetes a kézen fogva járás, de ha egy látó meglátja, egyből arra gondol, hogy jaj! Azután beleszeretett egy másik lányba, eléggé csalfa fiú. Megharagudó típusú, legyen az ő baja. Most már akármit is csinálhat, nem fogadnám vissza.

Megszoktam, hogy vak vagyok, tudomásul vettem, már teljesen természetes. Azt is megszoktam, hogy ha megyek az utcán, rám szólnak, hogy: – Nem tudsz vigyázni?! – Bocsánat, nem látok – szoktam felelni, utána bezzeg: – Jaj, nem láttam. – Azt sem bírom, ha valaki meglát és kifakad, hogy: – Szegény! – Mitől vagyok én kevesebb emberileg, mint ő? Teljesen felesleges sajnálkozni rajtunk.

Az álmaimra nem szoktam emlékezni. Ha teljesülhetne három kívánságom, elsőként azt kívánnám, hogy nagyon jól tudjak hajtogatni. A második az lenne, hogy nagyon jól tudjak furulyázni, zongorakísérettel. Harmadik kívánságom nincs.