ÉN A KOLLÉGIUMOT VÁLASZTANÁM

Nagy Brigitta (15 éves)

– Kedvenc színem a ciklámen volt, de a világoskéket is kedveltem. Mindegyik alapszínre emlékszem, csak az árnyalatokra nem. Ha egy tájat vagy más látványt mesélnek el, el tudom képzelni. Igazából az zavar, hogy már sok emlékképem kezd a feledés homályába veszni. Az emberi arcok szürkülnek, sajnos. Amire nagyon jól emlékszem, az a bátyám arcképe. Sokáig láthattam a fotóját a falon függve, azért ivódott bele oly mélyen az emlékezetembe.

Háromévesen egyre homályosabban kezdtem látni a bal szememmel. Szakorvoshoz vittek a szüleim, majd hamarosan el kellett távolítani a bal szememet, mert daganat fejlődött ki a retinámon. Abban bíztunk mindannyian, hogy nem fog átterjedni a jobb szememre. Azután 1989 áprilisában megtörtént az, amit jó lett volna megúszni. Arra emlékszem, hogy amikor hároméves voltam – a műtét előtt –, alig bírtak kiszedni anyukám kezéből. A műtőben valamilyen mesével próbálták elterelni a figyelmemet. Annyira kicsi voltam még a második műtétemnél is, hogy nem fogtam fel ésszel a történteket. Fogalmam sincs arról, hogy miként éltem meg azt a valóságot, hogy nem látok. Arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy egy éven keresztül úgy teltek a napjaim, hogy három hét kórház, azután egy hét otthonlét. Erre azért volt szükség, nehogy továbbterjedjen szervezetemben a daganat. Apukám először kiakadt azon, ami velem történt, de utána kissé megnyugodott.

Az ovis időszakomról csak azt tudom, amit a felnőttektől hallottam. Állítólag szemtelen kölyök voltam. Mint látó gyerek tanultam meg az alapvető önellátást: öltözködni, mosakodni stb. A nemlátásom után viszont anyukám teljeskörűen ki akart szolgálni. Azt hitték, jót tesznek velem, de szerencsémre belátták, hogy nem látva még inkább önállóvá kell válnom! Muszáj volt rászólnom a szüleimre, hogy ne készítsék ki állandóan a ruhámat, mert én is ki tudom venni a szekrényből. Problémaként merült fel az is anyuék részéről, hogy egyedül fürödjek, mondván: nem látom a szappant. Kicsit murisnak tűnt nekem az egész! Még a lakáson belül is mindenhova kísérni akartak. Úgy kezeltek, mintha béna lennék. Muszáj volt küzdenem ellene! Azt vettem észre, hogy azok a gyerekek, akik bent laknak a kollégiumban, önállóbbak. A hazajáró gyermekeket kiszolgálják, és ez általában meg is látszik rajtuk. Ha ideális lenne az otthoni helyzetem, akkor is a kollégiumi elhelyezést választanám! Emlékszem arra, hogy járt hozzánk egy látóiskolában tanuló, de nemlátó gyerek. Elég nyápic fajta volt, de azért mégiscsak befogadtuk magunk közé. Bár túl sokat nem foglalkoztunk vele.

Elég harcias szellemben nőttünk fel a Vakodában, mert eléggé verekedősek voltunk. A konfliktusokat hajhúzással és csípéssel toroltuk meg. Pezsgett az élet, pláne amikor különböző csapatok alakultak az osztályon belül. Teljesen változó volt, hogy valaki éppen melyik bandához tartozik. Elegendő volt a váltáshoz, ha valaki összeveszett a saját csoportjának egyik tagjával. Mi, lányok nem hazudtoltuk meg magunkat, mert azért babáztunk is. Öltöztettük és betakartuk a babákat. Mindig csak egy babát hoztam be a kollégiumba. Mindez a felnőttéletre való felkészülés jegyében zajlott. Harmadikos koromig tartott. Az egyik osztálytársnőm még ötödikes korában is hódolt a babázásnak, cikiztük is érte rendesen. Mostanra már ő is szerencsésen túlesett az egészen.

Igazából csak a felső tagozaton lett kedvenc tanárom, Judit néni, aki matematikát tanít. Nagyon jól megértjük egymást emberileg is. Van olyan tanárom is, akivel kicsit hadilábon állok. Nála akkor jó valaki, ha árulkodik. Ennyi, ugye, elég róla. A büntetés az, hogy a “gerinces” gyerek nem mehet le a teaházba, vagy éppen korábban kell lefeküdnie. Ha lapokat hagyunk a padban, a tanár széttépi, és ha valami elöl marad a helyiségben, azt elteszi. Ötvenszer kellene leírni, hogy nem hagyom elöl a személyes holmimat. Szerintem sok értelme nincs az ilyen büntetésnek, én még egyszer sem vagyok hajlandó leírni ilyet, az év végén úgyis visszakapom az elvett tárgyaimat. Csak a mi osztályunkban fordulhat elő, hogy egy hétre mindössze húsz Braille-lapot kapunk, és erre kellene a vázlatokat írnunk, egy héten keresztül. Magyarán, ez a füzetünk. Ha nem elég, akkor is elégnek kell lennie. Ilyenkor nincs más hátra, mint hogy egymástól kunyizzunk. Megkérdeztük a másik évfolyamon tanuló gyerekeket, náluk nincs ilyen adagolásos módszer, ők is hülyeségnek tartják.

A matekra visszatérve, azért szeretem, mert olyan mozgalmas, gondolkodni kell rajta. Az irodalom meg unalmas, ezért nem szeretem. Néha el is álmosodom az óra alatt. Olykor leesik a fejem, ha felolvas a tanár, van, hogy meg is kérdezi: – Mit olvastam, Brigi? – Ilyenkor jó nagyot hallgatok. Kémiából a periódusos rendszer az, ami szintén elég álmosítóan hat a szervezetemre. A tanár rázta ki az álmot a fejemből, érdeklődött a kén iránt. Lehet, hogy véletlenül éppen arról álmodtam, mert mintha válaszoltam volna valamit a feltett kérdésre.

Azért van a fegyver, hogy ha szükséges, akkor használjuk. Ezért néha előveszem a puskámat. Csak az egyik órán lehet bevetni, meg is tesszük, mindenre elszántan. Egy nemlátó tanárunk van, angolt tanít. Nála nem szoktunk puskázni, mert az bunkóság lenne. Most kezdett el tanítani minket Anikó néni, aki szintén nem lát. Nála sem fogunk puskázni. Már jó pár éve koptatom a padot, de nem vettem észre, hogy különbség lenne látó és nemlátó tanár között. Ugyanúgy át tudják adni a tananyagot, és a látó tanárok úgy kezelnek minket, mintha látnánk. Nem fordult még elő, hogy éreztette volna valaki velünk azt, hogy nem látunk. A viszonyunk teljesen változó a tanárokkal kapcsolatban.

Ha kisgyerekként rossznak könyveltek el valakit, akkor a megítélése végig megmarad ilyennek. Néha kellemetlen helyzet is adódik. A barátnőmmel vihogtunk a kollégiumi szobánkban, bejött valaki, és csendre intett bennünket. Azután belülről jól bevágta az ajtót, mintha kiment volna. Én meg bevettem, és azt mondtam a barátnőmnek: – Ez úgy ment ki, mint egy felbőszült oroszlán! – Erre az illető elkezdett üvölteni meg pattogni, hogy ő nem felbőszült oroszlán. Ugye, milyen nehéz az élet?

A hazajárók hamarabb tudnak kapcsolatot teremteni a külvilággal, mint mi, bentlakók. Mi csak felnőtt kíséretében mehetünk ki az utcára, és néha már zavaróan hat az ottlétük az ismerkedésekre. A kapcsolatteremtésre igazából a soltvadkerti tábor nyújt lehetőséget, ahová látó fiatalok is járnak. Jó lenne, ha látó testvérosztályra találnánk, mert akkor rájöhetnének a gyerekek, hogy azért nem vagyunk olyan hülyék, mint amilyennek talán gondolnak. Lakatos Zsuzsa néni segített bennünket abban, hogy ne érjen váratlanul a serdülés kora.

A barátommal úgy ismerkedtem meg, hogy együtt mentünk le az ebédlőbe, és útközben találkoztunk azzal a két fiúval, akivel együtt lakik. Beszélgettünk, majd később azzal az ürüggyel mentünk be hozzájuk, hogy az egyik osztálytársunkat keressük. Persze tudtuk mi, hogy nem lehet a kollégiumi szobában, mivel órán volt. A fiúk, szerencsénkre, hellyel kínáltak, és jól elbeszélgettünk. Talán azért szerettem meg a fiúmat, mert nehezen lehet megszerezni. Nagyon makacs, nehezen lehet a szívéhez közel kerülni. A kitartó munkámnak köszönhetően azért sikerült odalopnom magam. Mára már bizalmasabb velem, sőt, néha kedves is tud lenni. Egy csókból akkora ügyet tudnak csinálni a nevelők, mintha a szüzességemet veszítettem volna el. Nem szabad lemenni délután az osztálytermekbe, mert akkor nem lát minket óvó szempár. Néha megkérdezzük a tamáskodót: ő nem szokott gyermekkorában csókolózni? Akkor még a kézen fogás is bűnnek számított! – hangzik a nem túl meggyőző válasz. Na, azért történelmet mi is tanultunk!

Az együttesek közül az Ámokfutó és a Bestiák a kedvenceim. Egy bulin találkoztunk a Bestiák tagjaival, rendesek voltak, mert elbeszélgettek velünk. Kozsó eljött a sulinkba is, gyermeknapra hívtuk meg. Autogramot írt a kezünkre, mert az akkor nagy divat volt nálunk. Este azonban muszáj volt kezet mosnunk.

Nagyon szeretek tévézni. Kedvenceim: Esmeralda és a Gazdagok és szépek. Az este fél tíz előtt kezdődő filmeket végignézhetjük. A hétvégi tévézés az éjszakás nevelőtől függ.

Fiataloknak való programra nemigen visznek bennünket a nevelők, csak akkor, ha mi, nagyobbak kiharcoljuk. Állami nevelt vagyok, és ha színházba megyek a társaimmal, akkor a jegy felét kifizeti az iskola. Néha kiharcolunk egy-egy koncertlátogatást, de akkor a teljes összeget nekünk kell állnunk. A tizennégy éven felüliek havi 2435 forintot kapnak. A kisebbek 1755 forintot, amit csak az állami neveltek kaptak 1999-ben. Ez a pénz Gábor bácsinál, a kollégium vezetőjénél van, ha pénzre van szükségem, hozzá kell fordulnom. Leginkább tusfürdőt, parfümöt és műsoros kazettát szoktam vásárolni.

Vannak látó barátnőim is, tőlük szerzek információt a divatról. Most a magas sarkú cipő a divatos. Vettem egy pár cipőt, kényelmes, ha nem lett volna az, nem vettem volna meg. A ruháknál talán az a legfontosabb, hogy ismerjük a színüket. Hiába készül minden póló hasonló anyagból, a fogásuk alapján mégis meg lehet különböztetni őket egymástól. Nagyon szeretem a farmercuccot, a szoknyát viszont ki nem állhatom. Imádom a feszülő ruhát, akár lent, akár fent. Kényelmesen érzem benne magam, és fontosnak tartom azt is, hogy nőiesen nézzek ki.

Melindával, a barátnőmmel át szoktunk ugrani néha a Vakok Intézetébe, ahol több ismerősünk lakik. Egyszer eltévedtünk Zuglóban. Nagy, füves területhez értünk, tele autóval. Később átmentünk egy úttesten, egy éppen felénk robogó gépkocsi előtt. Szerencsénkre mi voltunk gyorsabbak. Gőzöm sincs arról, hogyan, de egy benzinkútnál kötöttünk ki. A benzinkutas rendes volt, mert elkísért bennünket az 1-es villamos megállójához. Visszaérve a kollégiumba, elmeséltük a kálváriánkat…

Nagyon dallamos a fülemnek a spanyol nyelv. Szívesen eltöltenék egy hetet Spanyolországban.

Nem szeretnék férjhez menni, mert inkább a függetlenség híve vagyok. Az együttélést viszont elfogadom. Nem a látáson vagy a nemlátáson múlik a kapcsolat alakulása, hanem azon, hogy szeretik-e egymást a párkapcsolatban élők. A látó társ egyik előnye, hogy többet tudna segíteni. Hátránya meg az lenne, hogy ki tudja, milyet fogok ki? Apámból kiindulva, eleinte mutatná a jót, meg hogy milyen aranyos, utána meg kiderül, hogy trehány. A nemlátó társ jobban meg tudna érteni. Segíteni viszont kevesebbet tudna, mintha látna.

A látó embereknek azt üzenem, hogy bátran teremtsenek kapcsolatot velünk, mert szerintem néha megértőbbek vagyunk, mint a látó emberek. A vakság nem ragályos, nyugodtan oda lehet jönni hozzánk, csak ne két ujjal csippentsék meg a kabátunkat segítés gyanánt. Nem szeretnék újból látni, mert beletörődtem a helyzetembe, és megszoktam. A tanulásban, igaz, elég nagy hátrány a nemlátás, de nekem így is jó. A személyi igazolványba azt írják be, hogy világtalan (ha a tulajdonosa nem képes leírni a nevét), pedig csak nem lát.

Egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy szereplőként részt vegyek a Vak vagányok című filmben. A táncolás megtanulása nem volt könnyű feladat, mivel a hat lánynak, nekünk egymáshoz igazodva kellett táncolnunk. Olyan remekül sikerült betanulnunk a mozdulatok sorát, hogy harmonikus egésszé állt össze a mozgásunk.

A felvételek kezdetekor állandóan feszültség vibrált bennünk. Szeretném azonban hozzátenni, hogy miattunk nem kellett a szokásosnál többször ismételni felvételt. Nagyon jó hatással volt ránk (Tímár) Péter, mert a jó beszólásaival mindig oldani tudta az idegességünket. Ilyenkor felengedett a társaság, és ment a mókázás tovább. Eleinte viszont nagyon furcsa volt számunkra a stáb ismeretlen sokasága, hiszen velük a forgatás elején találkoztunk először. Szép lassan azonban velük is összemelegedtünk, és a végére még jó barátságok is szövődtek. Az elején éreztük rajtuk, hogy nem tudják, miként segítsenek nekünk, vagy hogyan szóljanak hozzánk. Egyszer elhívtuk őket a Kanizsa étterembe, ott hamar rájöttek, hogy mi sem vagyunk azért annyira furcsák.

A szerződésben – többek között – az állt, hogy napi tizenkét óránál nem dolgozhatunk többet. Annyit nem is dolgoztunk, de azért voltak jó húzós napjaink a forgatás alatt. Szünetekkel tarkítva folyt a munka, ezalatt bohémság ütött tanyát közöttünk. Nagyon rossz érzés költözött belénk, amikor elérkezett az utolsó olyan forgatási nap, amikor még ránk is szükség volt. Óriási hiányérzetet hagyott bennünk a megszűnő munka és az elmaradó emberi kapcsolatok. Mindezek hiányát nem tudta pótolni számomra a gimnáziumba hívó csengőszó…

Remélem, hogy a film láttán jóval kevesebben fognak bennünket olyan szerencsétlennek tartani, mint amilyennek most gondolnak. Élmények sokasága tett gazdagabbá az elmúlt hónapok során. Osztálytársaim is teljesen másként viselkednek velem, amióta megtudták, hogy egy film szereplője vagyok. Az önbizalmamnak is nagyon jót tett a megfelelés érzése.

Ha lehetne három kívánságom, elsőként azt kívánnám, hogy el tudjam végezni az egyetemet. Ügyvéd szeretnék lenni, főként azért, mert zűrös családból származom. Szeretek az embereknek segíteni. Igazából csak az ártatlanokat védeném. Másodiknak egy jó családot kívánnék magamnak, és mellé azt, hogy a leendő gyermekeimet jól tudjam nevelni. A harmadik kívánságom meg az lenne, hogy lehessen újabb három (nem gyermekem, hanem kívánságom)...