ILYEN AZ ÉLET

Arató Dávid (12 éves)

– A látóóvodában azért volt jó, mert ott nem bántott senki. Mindenki nyugodt volt, és játszhattunk, meg azután focizni is megtanítottak. Az udvaron lévő kis pályán az óvó néni lett az edzőnk. Amikor anyukám eljött értem, akkor minden gyerektől egyenként elköszöntem. Nagyon szerettem odajárni. A tévében mutattak egyszer egy festményt, és nekem az nagyon megtetszett. A képen egy tölgyfa állt, és a kék égen szálltak a madarak. A mezőn egy őzike sütkérezett a napon, de már látni lehetett egy-két felhő árnyékát. Nagyon élethűen volt ábrázolva, igazán nem véletlen, hogy még ma is élénken él bennem.

A szüleim arcára emlékszem, anyukámnak feketés-barnás a haja, és közepes hosszúságú. Az arca pedig kerek. Mivel a motorkerékpár a mindenem, ezért a motorok képe él bennem a legerősebben. Családostul voltunk kirándulni Ópusztaszeren. Végignéztük a kiállítást, utána egy domboldalra leterítettük a magunkkal hozott plédet, és jóízűen ettünk-ittunk. Mi, gyerekek nagyot játszottunk, aztán este hétkor elindultunk hazafelé. Nagyon tetszett a kiállított gőzmozdony és a többi nagy gép. A régi iskolát is láthattuk, amiben száz éve tanultak a gyerekek.

Összesen hat haverom volt, mindig meghívtam őket hozzánk. Napközben lent játszottunk az udvaron, amikor elkészült az ebéd, akkor anyukám leszólt, a haverjaimmal felmentem, és együtt megebédeltünk. Amikor elsőbe jártam, kimentünk a barátaimmal egy erdős helyre. Legurítottam egy téglát, nem esett rá senkire, de az egyik srác visszadobott egy követ, ami a bal szemem aljához vágódott. Elkezdtem sírni, mire odajött a haverom testvére, és megpofozta az öccsét. Este néztem volna a televíziót, ám a bal szememmel csak homályosságot láttam. Szóltam az anyukámnak, gyorsan felöltöztünk, és elmentünk az orvoshoz. – A központi ideget találta el a kő – mondta az orvos, és hozzátette, hogy levált a retinám. Egy hétig még jártam suliba, ám amikor az SZTK-ba mentünk, akkor már kihívták a mentőt, és így kerültem a szegedi klinikára. Megoperáltak, és másfél hónapig a vendégszeretetüket élveztem. Nagyon rossz volt, mert alig tudtak bejönni a szüleim, hogy meglátogassanak. Sokat sírtam. Amikor kijöttem, a bal szememre nem láttam.

Sem a gyerekek, sem a tanárnőm nem hitték el, hogy kórházban voltam. Anyukámnak egy fényképet kellett bevinnie a suliba, hogy megnézhessék a kórházban rólam készült felvételt. Pedig nem voltam lógós gyerek. A tanárom megkérdezte: – Hol voltál, fiacskám? – Rossz volt a szemem – feleltem. – Persze, persze – mondta a tanár.

A bal szemem hiánya zavarta a rövidlátó jobb szememet is. Ebből lettek is bajok az iskolában. Másfél évvel később, mindenszentek táján történt, hogy mentem ki az udvarra, és a hátsó lépcsőtől jött egy srác. Teljesen váratlanul belefejelt az arcomba, pont a jobb szemembe. Sírva kérdeztem tőle: – Te hülye, mi volt ez? – A bátyám később elkapta, és jól elverte. Percről percre romlott a látásom. Otthon anyukám megkérdezte: – Miért tapogatod, kisfiam, a falat? – Összemosódott előttem minden, és zöldben láttam a környezetemet. Másnap reggel, amikor felébredtem, anyukám arcát teljesen eltorzulva láttam. Meg is ijedtem!

Mivel nem javult a látásom, a harmadik napon este kaptuk magunkat, mentünk az orvoshoz. Újból Szegeden kötöttem ki, újból retinaleválásom lett, csak most a jobb szememen. A műtét szerencsére sikerült, ám utána valamilyen kenőccsel bekenték a szememet, ami nagyon marta. Icike-picikével rosszabbodott a látásom. Egy hónapig otthon kellett lennem, pihentetni a szememet. Ötször kenték be, és egyre rosszabbul láttam. Anyukámnak mérgesen panaszkodtam. Amikor megtudtam, hogy nincs tovább, akkor nagyon megijedtem és szomorú lettem. Egy hétig nem is foglalkoztam semmivel. Csendben voltam. Szüleim is el voltak keseredve, és bizony, sírást is hallhattak a szomszédok.

Anyukám intézte el, hogy idejöhessek tanulni. Amikor első nap bementem az új, itteni osztályomba, mindenki köszönt nekem: – Szia, Dávid! – Nagyon jók voltak, mindenben segítettek. Korrekciós órákon tanították meg a Braille-írást és -olvasást, ami viszonylag könnyen ment a fejembe. Három hónap alatt perfekt lettem, nagyjából. Az itteni tanárok érthetőbben adják le az anyagot, mint az otthoniak. Ha valamit nem értek, óra közben jelentkezem, és máris kérdezhetek. Amikor nemlátó tanár van bent, akkor közbe is lehet szólni. Itt jóval kevesebben vagyunk az osztályban, és minden szempontból jobban érzem magam. Biztonságban vagyok, barátok vesznek körül. Néha azért összeveszünk, de egy óra múlva kutya bajunk. Olyan lányt, aki megtetszett volna, eddig még nem találtam.

Most is képszerűen álmodom. Az eddigi zuhanós álmaim, szerencsére, kezdenek egyre ritkábbá válni. Azt mondták, hogy tizennégy éves kor után megszűnnek. Álmaimban látok, és mindig jól. Magamat úgy élem meg, mintha látnék, csak éppen nem látok. Az ovis és a régi sulis emlékeimről szoktam álmodni. A rémálmaimról meg nem is jó beszélni.

Ha a régi haverjaimmal találkozom, odajönnek hozzám, és elbeszélgetünk. Kölcsönösen felkeressük egymást, ugyanolyan természetesen viselkednek velem, mint régen. Csak mi, gyerekek, nem mehettünk ki együtt az utcára. Azért rossz ez az állapot, mert az ember egy nagy sötétet lát, annak a közepén meg egy nagy semmit. Ha elvész valami, nehezebb megtalálni, meg több baj is érheti az embert.

Annak örülök, hogy láttam, mert sok mindent megismerhettem. Volt olyan eset, amikor idegesített az, hogy nem látok. Ha nem találok valamit, akkor dühöngeni szoktam. Nem okolok senkit, és nem haragszom senkire azért, mert nem látok. Nem találkoztam azóta azzal a két fiúval, talán egyszer megkeresem őket. Megkérdezném: – Miért csináltátok? Egyébként nincs nagy baj, így leszek, így maradok mindörökre. Zárjuk le, én megvakultam, ti meg láttok, ilyen az élet – ezt mondanám nekik.

A látó gyerekeknek azt kívánom, hogy soha ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és azt üzenem: Tanuljatok, hogy okosak legyetek! Szeretetben legyetek otthon. Az ovis társaimnak meg azt üzenem: Ti is örökké lássatok!