A VAKOKNAK A TUDÁS AZ ÉLETÜK

Hajner János (11 éves)

– Régen Pesten laktunk. Tetszett, amikor felszálltunk egy villamosra, trolira, nagyon érdekes volt számomra a város. Szépnek láttam mindent, ahová csak elvittek a szüleim. Sokan voltunk az oviban, autóval, plüssállatokkal játszottam, és jól láttam. A Gellérthegyen nagy csúszdák voltak, arra szívesen emlékszem vissza. A két testvérem kisebb nálam. Leginkább meséket néztem a tévében. A szomszéd fiával voltam jó barátságban, átjártunk egymáshoz, a szüleink is jó viszonyban voltak. Azután látóiskolába kezdtem el járni. Igen ám, de akkor már Somogy megyében laktunk, egy kis falu mellett, tanyán. Mindennap bejártam busszal, a suli körülbelül tíz kilométerre lehetett. Akkor is meg még most is jól érzem magam kint a természetben. Akkor négy kutyánk volt, kettő harapós, kettő szelídebb. Mára megfeleződtek, minden szempontból. Van kecskénk meg tyúkunk, igazán jó otthon. Pestet szerettem, otthon meg imádok lenni. Mostanában jövök rá, hogy mi mindent lehetne otthon csinálnom, ha látnék. Milyen klassz lenne labdázni meg futkározni, a nyári lehetőségekről nem is beszélve.

Tél volt, és azt vettem észre, hogy káprázik a szemem. Összevissza kavarodtak a színek, és igencsak furcsákat láttam. Lassan azonban már azt sem láttam, hol van a füzetemben a csík. Talán két nap alatt zajlottak le ezek az események. Homályosodni kezdett a látásom. A felmérő dolgozatokban egyre több hülyeséget írtam. A szüleim felfigyeltek a furcsaságok láttán, így derült fény a látásom romlására. Elvittek a szemorvoshoz. Először azt hitte, hogy szürke hályog, de nemcsak az, hanem retinaleválás is volt. Többen voltunk, akik nem szerettünk egy kövér gyereket. Elkezdtük csúfolni, meg talán meg akartuk verni, azután mégis mi futottunk el előle. Engem kezdett el kergetni, beszaladtam a suli folyosójára, ott ért utol. Fellökött, még a szemüvegem is eltörött, igaz, nem fájt semmim. Nem tudom, lehet-e ennek köze a retinaleváláshoz.

Az elején azt hittem, hogy elmúlik majd a rosszul látásom. Jóval később, a kórházban mondták, hogy vak vagyok. Én meg egyből kikértem magamnak, nem vagyok vak! Próbáltam magam nyugtatni, hogy csak egy időre ment el a látásom. Az idő múlása tanított meg arra, hogy hiába ellenkezem, mégis így van. Hallani sem bírtam azt a szót, hogy vak. Ideges nem, de szomorú voltam az állapotom miatt, sőt, volt bennem félelem is. A szüleimen nagyobb változást nem vettem észre, mindenben segítőkészek voltak. Már nem szerettem a gyerekek társaságát, sőt, egy kicsit féltem is tőlük. Ha újból látnék, és bekerülnék egy látóosztályba, biztos vagyok abban, hogy hónapokig magányos lennék. Önálló akartam lenni, de ha meglátták a szüleim, hogy valamit csinálok, jöttek segíteni. Azért fontos pedig a minél nagyobb önállóságot megtanulni, mert egyszer felnövök, és akkor magamnak kell megállnom a lábamon. A másik az, hogy ne mondják, hogy ez egy vak, úgysem tud semmit.

Először azt hittem, egy közeli városba fogok járni suliba. Így meglett volna a lehetősége, hogy a hétvégeken hazamehessek. Megijedtem, amikor meghallottam, hogy Budapesten kell iskolába járnom. A nagy távolság riasztott meg. Szomorú voltam. Egy gyerekfelügyelő hozott fel, és bizony, az elején mindenkit összekevertem. Hamarosan megbetegedtem, és az éjszakásnak azt mondtam, Éva néni meg Kati néni, és ő hallgatott mind a kettőre. Féltem bemenni az osztályba, mert féltem a gyerekektől. Egy nagy épület, én meg nem látok, eléggé furcsa volt. Idővel azonban nemcsak a helyismeretem lett jó, hanem megtanítottak a pontírásra és az olvasásra is. Fél év kellett ahhoz, hogy elfogadható szinten belerázódjam az itteni világ kerékvágásába. A Braille-írógépen sokkal kevesebb a billentyű, mint a másikon. Amikor meghallottam a csattogását, nem tudtam elképzelni, hogyan lehet ilyen zajban hallani a tanár diktálását. Eleinte, amíg nem tudtam írni, csak szóban kérdeztek. A gyerekek barátságosan fogadtak. Odajöttek, kérdezték a nevemet, én meg kicsit félénk voltam. Összebarátkoztam egy fiúval, és akkor már könnyebb volt. Nem tudom, miért, de a kinti világomról nem meséltem nekik.

Valószínűleg a nagy távolság miatt ritkán mehetek haza. Otthon a testvéreimmel szoktam játszani, és a családomnak mesélek az iskolában történtekről. A régi barátaim nem jöttek, igaz, nem is szeretnék velük találkozni. Amióta nem látok, azóta nekem valahogy furcsák a látó emberek. Igazából szégyellem magam, és félnék a kérdéseiktől! Az igazi gondom a szabad mozgás hiánya és az akaratomnak az ilyen módon történő csorbulása. Mérges nem vagyok senkire, de bánt a nemlátásom. Már otthon lecsendesített. Van úgy, hogy ledőlök az ágyra, és csak gondolkodom. Persze mi máson, mint hogyha látnék, milyen más lenne.

Itt a kollégiumban leginkább rádiózni szoktam a szabad időmben. Hangjátékokat és slágerzenét hallgatok. Nagyon ritkán tévézek, néha megnézem a Fókuszt, mert érdekes. Ebbéli szokásaimat nem befolyásolta a nemlátásom. Ritkán veszek könyvet a kezembe, de Móra Ferenc történeteit kedvelem.

A vakoknak botjuk meg kutyájuk szokott lenni. Ha felnövök, én inkább a kutyát választanám. Igaz, a kutyát etetni kell, a bot meg eláll a sarokban, de a kutya mégiscsak élőlény, a bot meg egy tárgy. A gödröt egy kutya jobban megérzi, persze csak akkor, ha jól be van tanítva, és ha szereti a gazdáját. Én a kutyát szeretném választani!

Ha három kívánságom lehetne, elsőként azt kívánnám, hogy lássak. A második az lenne, hogy gazdagok legyünk. Harmadikként meg azt, hogy jobb legyen az egész világ. Ne legyenek ilyen magas árak, ennyi gonosz emberre sincs szükség, és legyen béke mindenhol! A látó embereknek azt üzenem, hogy ha meglátnak bennünket, ne sugdolózzanak, hogy ott egy vak. Inkább segítsenek, és ha véletlenül valakinek nekimegyünk, ne morogjanak velünk. Ti, gyerekek, meg ne csúfoljatok ki minket!

Szerintem azt sem kell mondani nekünk vagy ránk, hogy szegény vak. Nem kell leszegényezni, mert mi is ugyanolyan emberek vagyunk, csak nem látunk. Egy anya pedig tanítsa meg a vak gyerekét sok mindenre, mert az a fontos, hogy minél többet tudjon. Ne szolgálja ki! Nekünk a rendre nagy szükségünk van, és a hallásunkkal sok mindent észreveszünk. Előbb-utóbb mindenkinek a saját lábára kell állnia, és ne mondhassa senki, hogy ez még ezt sem tudja megcsinálni. A vak embernek is mindent meg kell csinálnia, amire egy látó képes.