AZT KÉRDEZZÉTEK, HOGY MI A BAJ

Geszti Eszter (10 éves)

– Ötévesen kerültem a vakok óvodájába. Előtte Gyulán voltam, egy csecsemőotthonban. Hároméves koromig láttam. Minden színre emlékszem, egyedül a vörösre nem. A zöld a kedvencem, talán azért, mert ez a természet színe. A lego, az építőkocka és a barna maci képe most is előttem van. Egyik este a csecsemőotthonban lefektettek aludni. Reggel, amikor felébredtem, nagyon szédültem és nem láttam. Nagyon megijedtem! Elvittek a kórházba, megoperáltak. A műtéttől nagyon féltem. Amikor felébredtem a műtét után, nem találtam a gumimalackámat, és elkezdtem sírni, de aztán meglett a malacka. Már nem szédültem, de sajnos nem láttam. A szüleim nem vihettek haza. Amikor visszakerültem az otthonba, a gyerekek viselkedése megváltozott. Gorombábbak lettek, rondán beszéltek velem. Ha a vakságom miatt kipellengéreznek, az nekem nagyon rosszulesik. A bántás után nem szoktam elmenni árulkodni, csak azt szoktam válaszolni, hogy ezt ne mondd. Sajnos nem tudták leállítani magukat.

Itt fent Pesten kedvesen fogadtak, rendesek voltak, de utána egyre szigorúbbakká váltak a nevelők. Reggelente gyorsaságra intettek, így ráztak bele az itteni tempóba. Már az idekerülésemkor sem jelentett problémát az önálló öltözködés és étkezés. Kicsi koromban azt hittem, hogy csak én vagyok vak. Itt fent találkoztam először hozzám hasonló gyerekekkel. A szokatlanság miatt meg amúgy is rossz volt. Mindenki rajtam lógott, és nem tudtam, hogy merre kell menni. Hol van az új kislány? Ez kicsit idegesített. Nem voltam játszós gyerek, csak ültem az ágyamon, és nem is nagyon gondolkodtam. Nagyon magányos voltam. Bántott, hogy nem látok.

A pontírást úgy tanították meg, hogy először a hat ponthely mellé odatették az a betű jelét és így tovább. Ezzel a módszerrel el tudtuk képzelni a Braille-betűpontok elhelyezkedését a papíron. Írni könnyebb megtanulni, a jó olvasáshoz rengeteget kell gyakorolni. Az első szavak, amiket elolvashattam, a bab, a baba meg az abba voltak. A tanulást este magnózással feledtettük, szeretem a dobokat, de a gyors ütemek mellett a lassúak is jöhetnek. Az olvasás és a nyelvtan a két kedvenc tantárgyam. Ha egy vitorlás hajóról olvasok, elképzelem, hogy a tengeren úszik, szép idő van, és nem fúj a szél. Imádom a meséket, A kristálygolyót, A kis gyufaáruslányt, a Térdszéli Katicát és a többit. Braille-ban szoktam olvasni, egyedül.

Hatan járunk egy osztályba, és elég jó a magaviseletünk. Mindegyik tanárunk lát, már aki a mi osztályunkban tanít. Naponta öt óránk van, most harmadikos vagyok. A tornaórát bemelegítéssel kezdjük, utána jöhet a “medvefogó”. Van egy “medve”, a többi gyerek meg szétszalad. A medve dörmögve kezdi kergetni a többieket, és akit elkap, annak ki kell állnia. A legutolsó, aki bent maradt, lesz a győztes. “Szoborjátékot” már nagyon régen játszottunk. Ugrálunk és futkosunk, és amikor a tanárunk tapsol, meg kell állnunk. Ilyenkor szoborrá kell válni, és aki először megmozdul, az kiesett. Van még a “tűz-víz-repülőgép” játék. Ha elhangzik a “tűz”, mindenkinek az egyik kapuba kell szaladnia. A “repülőgép”-nél gyorsan le kell hasalni a padlóra, a “víz”-nél meg fel kell mászni a bordásfalra. Az utolsók persze kiesnek. A kosárlabdával pattogtatni szoktunk, és sajnos elég régen csörgőlabdáztunk. Szeretek labdázni, nem kevésbé úszni. Igazából még csak siklani tudok, meg közben lábtempózni. A mellúszás alapjait mostanában kezdtük tanulni. Az óra végén játszani szoktunk, beledobnak a vízbe nehezebb tárgyakat, amiket meg kell találnunk, és fel kell hozni a víz alól. Egyformán ügyesek vagyunk, mert mindig mindenki talál a bedobott tárgyakból.

A suliban egy-két hónap alatt tanulhattam meg az alapvető közlekedést. Nem szoktam a fal mellett menni, megérzem a bemélyedéseket és a kanyarokat. A tér megnagyobbodását érzékelem. Az iskolán belül nem kell botot használni, mert minden helyet ismerünk. Direkt nem, de véletlenül előfordul, hogy egymásnak megyünk. Ilyenkor bocsánatot kérünk egymástól. Udvarias vagyok, ezért szoktam elnézést kérni. Ha sétálni megyünk, hatunkra jut egy vagy két felnőtt kísérő. Legtöbbször a Városligetbe megyünk ki játszani. A különböző fajátékokon elmászkálunk meg ugrálunk. Ha a nevelők maguktól ajánlják fel a kinti játszás lehetőségét, az jólesik nekünk.

Ketten vagyunk a kollégiumi szobában Szilvivel. Nem zavar a köztünk lévő nagy korkülönbség, jól megvagyunk. A fényképezőgép használata felől érdeklődtem nála, és mivel ő meg gyűjti az aprópénzt, beváltom nála az aprómat. A barátkozásnál az a fontos, hogy a másik nyugodt legyen. Ne legyen akaratos és dirigálós. A kinti világról nemigen szoktam érdeklődni. A rádiózás és a magnózás az egyik legjobb kikapcsolódás a számomra. Nem szoktam tévézni, szerintem nem is érdekesek a filmek, meg aztán úgysem látom őket. Ha otthon tévéznek, akkor is át szoktam menni a másik szobába, és elfoglalom magam.

Szívesen megyek haza, bár magányosnak érzem otthon magam. Van anyukáméknál egy kisfiú, aki Csernobilnak csúfol. Sajnos a többi látó gyerekkel sem sikerült barátilag összejönnöm. Bánt a kirekesztettség, szóltam is az egyik testvéremnek, hogy vigyen el engem is játszani. Ha néha elvisz, akkor is többnyire a padon ülök. Apukám azért megpróbálja a testvéreimet lelkesíteni velem szemben, de ez nem túl sikeres.

Álmomban nem látok. Egyik álmom az, hogy bejönnek a tesómék a kollégiumba, és ráfekszenek az asztalomra, és ott alszanak. Amikor felkelnek, és már menniük kellene, akkor azt mondom, hogy nem az alvással kellett volna eltöltenetek az időt. Inkább szórakoznunk kellett volna! Egy másik álmom, hogy ebédelni megyek, de nem kérem a kaját. Az egyik konyhás odajön, és azt mondja, majd ő megeszi a levesemet. Bár látni nem látom őket, de a hangjukról felismerem az álmaimban szereplő embereket. Nem minden esetben egyezik meg a valóságos hangjukkal, de általában igen.

Ha teljesülhetne három kívánságom, akkor az első az lenne, hogy lássak. A második az lenne, hogy legalább hetente egyszer hazautazhassak. Harmadikként azt szeretném, ha szorosabb kapcsolatban lehetnék az anyukámmal. Jó lenne, ha az egész családom többet lehetne együtt. Többet szeretnék tudni a világról, és örülnék annak, ha minél többet mesélnének róla. Kíváncsi lennék rá, hogy felnőttkoromban lesz-e vakvezető kutyám. Azért szeretnék, mert akkor biztonságban érezném, magam.

Azt üzenem az embereknek, hogy vigyázzanak a vakokra, és ha kell, akkor segítsenek. Ti, látó gyerekek meg ne cukkoljatok minket, mert mi nem tehetünk arról, hogy vaksik vagyunk. Ha odajöttök hozzánk, ne kérdezzétek meg azt, hogy vak vagy? Ez nekem mindig fáj. Inkább azt kérdezzétek: mi a baj? Azért vagyok szomorú, mert látni szeretnék!