NINCS MIT TENNI?

Taskovics Adél (8 éves) és látó édesanyja, Romanek Ilona (46 éves)

Adél: Anya mondta el nekem pici koromban, hogy csak fényt látok, és elmesélte azt is, hogy miért. Feltűnt azért, hogy mások látnak, én meg alig, de nem vagyok szomorú ezért. Ugyanolyan ember és gyerek vagyok, mint a többi, csak nagyon rosszul látok. Észrevettem, hogy anyáék látják a repülő madarakat, én meg nem. Ha nagyobb tárgyról szeretnék többet tudni, akkor megkérem anyát, hogy mondja el az alakját és azt is, hogy mire használják. Nagyon megtetszett nekem az utcán egy pici fémoszlop. A tetején volt egy kis gömb, amit elneveztem a fejének, pedig nem is az. Elárulom, ettől az oszloptól nem bírnak felhajtani az autók a járdára. Egyik kedvenc játékom a zsebcsörgő volt. Ha nem találtam, nyaggattam anyát, hogy keresse meg. A szomszéd kislánynak van egy zenélő hengere, amit ha tekerünk, akkor szépen zenél. Inkább a zenélő játékot választanám, mint a kellemes fogású plüsst.

Látó gyerekekkel nem sikerült még összebarátkoznom, de nagyobbakkal igen, igaz, azok már inkább kamaszok. Az oviból meg az iskolai előkészítő osztályból is vannak barátaim. Nikolett a legjobb haverom. Nálam az a fontos, hogy mindig játsszon velem, meg kellemes legyen a hangja. Aki durva, és kiabál velem, annak nincs esélye a barátságomra.

Az oviba azért nem jártam szívesen, mert elég szomorú, de akik odajártak, azok nem voltak túl értelmesek. Ezért nem volt kivel játszanom és beszélgetnem. Nem bántásként mondtam, hogy nem voltak eléggé értelmesek, de így igaz. Anya mondta, hogy nem tehetnek arról azok a gyerekek, hogy kevésbé ügyesek. Az iskolában sokat tanulunk, és örülök, hogy jól megy a tanulás. Nálunk még nincsenek osztályzatok. Korongokat kapunk helyette a tanító nénitől, ezeket válthatjuk be játékokra, amiket hazavihetünk. Aki bohóckodik az órán, az nem kap korongot. Az iskolát azért szeretem, mert lehet tanulni, és barátokat is ott találok. Mi a Braille-írást tanuljuk, ami pontokból áll. A Braille-írógépbe be kell fűzni a lapot, és akkor lehet írni. Lenyomunk egy billentyűt, mondjuk, az a-t, ami az egyes billentyűvel történik. A lapon egy gombostűfej nagyságú pont lesz, ami az a betűt fogja jelenteni. Utána, ha megnyomom a középső, nagy billentyűt, akkor szóköz lesz. Hat pont variációjából állnak a betűk. Bal oldalon található az egyes, a kettes meg a hármas billentyű, míg a jobb oldalon a hatos, az ötös és a négyes. Alul, középen pedig a szóközbillentyű van. Ha egy betű több pontból áll, akkor egyszerre kell lenyomni a szükséges billentyűket. Az a az egyes, az á a négyes, de ha egyszerre nyomjuk le az egyes és a négyes billentyűt, akkor c-t kapunk. Ennyire egyszerű. Nem volt nehéz megtanulni, sőt még az olvasás is könnyen megy. Saját magunknak tanulunk, jó írni és olvasni meg számolni is, mert ezeknek hasznát vesszük. Élvezem a tanulást, otthon leveleket szoktam írni anyának. Szemmel olvassa el, és közösen örülünk a sikerünknek. Magamnak is írok, meséket. Egy oldal után el szokott fáradni a kezem, olyankor abbahagyom az írást. A most elkezdett mesém legalább négy oldal lesz, a címe: Ki ette meg a málnámat? Másolni is szoktam könyvekből, előfordult már olyan is, hogy hibátlanul sikerült.

Amikor az utcán vagyok, szoktam kérdezősködni. Az ismeretlen hangokra felfigyelek, és azok után érdeklődöm. Legutóbb a fűnyíróval ismerkedtem meg, elmesélés alapján. Tudom, hogy tolni kell a gépet, üzemanyaggal működik, és lenyírja a füvet. Az ismeretlen hangokat meg kell tanulnom, jó, ha mindenről tudok valamit. A traktor zakatolását szeretem, de a sziréna üvöltő hangját ki nem állhatom. Attól még féltem is! A forgalom nagy zaja nem zavar, de nem is kellemes. Szeretek utazni, csak akkor izgulok egy picit, ha ismeretlen helyre megyünk. A járműveken le szoktam ülni, és gyakran megesik, hogy beszélgetést kezdeményezek a mellettem ülővel. A kezdő kérdésem mindig: – Hogy hívnak? – Egyszer egy nagy gyerekcsoporttal találkoztunk anyukámmal az utcán, és szinte mindegyikük megkérdezte tőlem: – Te nem látsz? – Válaszoltam nekik: – Látok, de csak fényt. – Tőlem, legalábbis eddig, nem érdeklődtek az emberek, hogy milyen nem látni.

Az Állatkertbe szívesen elmennék újra, mert nagyon jól éreztem magam ott. A “simogatóban” voltam, ahol a kecskét és a birkát is megsimogathattam. Elég büdösek az állatok. Az utcán haladva virágillatot éreztem, ebből jöttem rá, hogy virágbolt előtt megyek el. A szagok és illatok így válnak segítőnkké. Postán voltam anyuval, és pufogásokat hallottam. Azt mondtam anyunak, hogy klopfolják a csekket.

Hogy mi a fontos számomra? Az, hogy azokkal találkozhassam, akiket szeretek! Imádok mesét hallgatni. Rengeteg mesekazettám van. Ludas Matyi, Vuk, Mátyás király történetei, ilyeneket szeretek hallgatni. A Nyunó, a hunyó a zenei kedvencem a 100 Folk Celsiustól, de jöhet bármi, csak normális hangerővel szóljon. A rádióban a Calypsót hallgatom, régebben többször betelefonáltam, de állandóan vaknak titulált a műsorvezető bácsi, pedig mondtam neki, hogy nem vagyok az! Tévét is nézek, játékos vetélkedőket, rajzfilmet. Az Esmeralda, A pampák királya, a Dallas mind érdekesek számomra. Van, amikor elég a hangja is a műsornak, de ha nem, akkor megkérdezem, hogy mi látható a képernyőn. Ha sokat kérdezek, előfordul, hogy “lelőnek” a szüleim. Ilyenkor mi mást tehetnék, csendben maradok. A felnőtteknek nem mondhatok ellent. Néha felmérgesítem anyut, persze nem szándékosan, és akkor van úgy, hogy a fenekemre vagy a kezemre csap. Ritkán, de előfordul, hogy jogtalannak érzem a dádát, de nem szólok miatta.

Általában azokról szoktam álmodni, akiket a valóságban is ismerek. Beszélgetünk, és közben felismerem a hangjukat. Táncolni is szoktam álmomban, úgy, ahogy a valóságban. Előfordul, hogy butaságot álmodom, az okát viszont nem értem. Ha ismeretlen személyről álmodom, az megmondja, hogy ki ő. Arról is álmodtam már, hogy egy bácsit baleset ért. Ez rossz álom volt, nagyon megrendített.

A legnagyobb örömöt eddig az szerezte, amikor a régi beszélő macim helyett újat kaptam! Felvette a hangomat, és visszajátszotta. Igazán nagy bánat még nem ért. Kis bánatot jelent számomra az, ha anya mérges lesz rám. Anyát nagyon-nagyon szeretem! Akkor éreztem magamat nagyon bátornak, amikor irtó hangosan szólt a zene a szobában, és mégsem féltem az üvöltő hangjától. Befogtam a fülemet, odamentem a rádióhoz, és lehalkítottam.

Egy kis fényt azért érzékel a szemem, ezért láthatom meg a nap fényét és a telehold világosságát. Ez gyönyörűségesen gyönyörű! Jó lenne látni, mert ha valami nagyon szép, akkor azt láthatnám. Nem jó, hogy nem látok, de nem is olyan rossz. Szomorú azért nem vagyok.

Ha lehetne három kívánságom, elsőnek azt kívánnám, hogy a nagymamám gyógyuljon meg. Azután szeretném, ha szárnyam nőne, hogy tudjak repülni. Fent szállhatnék a magasban, nem esnék le, és gyorsan haladnék a levegőben. Hamar el lehetne jutni így bárhová. Harmadiknak egy kiskutyát kérnék, imádom őket. Ha lehetne negyediket is kívánni, akkor azért látni is szeretnék. A látó gyerekeknek azt üzenem, hogy sziasztok, és legyetek egészségesek. A látó felnőtteknek pedig azt, hogy legyenek mindig boldogok.

Felnőttkoromban “szinkronizátor” szeretnék lenni. Anya mesélt arról, hogy a külföldi filmeket szinkronizálják. Lesz férjem, sőt több gyermekem is. Lásson a férjem, de ha nem lát, az sem lesz baj. Beletörődnék abba is, mert nem tehetne róla, én sem látok, csak fényt. Akkor is lenne gyermekem, ha tudnám, hogy nem fog látni a megszületése után. Baj lenne, de akkor is szülnék gyermeket. Most is szerelmes vagyok, nagyon aranyos és kedves hozzám a fiú. Ha megfogom a kezét, az sokkal jobb érzés, mintha egy másik fiú kezét fognám. Jó érzés szerelmesnek lenni!

Anyával indultunk haza az iskolából, amikor a folyosón találkoztunk Tímár Péter bácsival. Azt mondta: – Lehet, hogy szerepelni fogsz egy filmben! – Meglepődtem, anya is. Alig akartam elhinni, hogy én is szerepelhetek egy filmben. Nagyon örültem volna, de mivel Péter bácsi azt mondta, hogy “lehet”, ezért nem mertem nagyon örülni. Apukámnak is tetszett a hír. Az első próbán Bíborka szerepét kellett eljátszanom. Egy kislányt kellett alakítanom, aki nagyon megsértődik, mert vaknak titulálják, és ezért elájul. Sok gondom volt az eséssel, mert a lábamat fel kellett “tolnom”, ezt az utolsó pillanatban tettem. Néha megmozdultam, miközben ájultan feküdtem. Forgatáskor már azt mondták: – Jól csináltad. – Nyávognom is kellett, amint a földön másztam, ez nagyon tetszett! A filmben aztán felnövök, nagy Bíborka leszek, és rémálomként fog követni gyermekkori sértődésem.

Amikor különböző jeleneteket vettek fel, más és más zene szólt a háttérben. A zenével jelezték a jelenet hangulatát. Volt egy bácsi, Szabolcs bácsinak szólítottuk, aki mindig megviccelt, azt kérdezte: – Ki az a Taskovics? – Én meg azt válaszoltam: – Nem butáskodási versenyen vagyunk.

Az osztálytársaimnak meséltem a forgatásról, egyikük sem irigykedett. Ha felkérnének egy újabb filmszerepre, megköszönném, és igent mondanék. Azért jó, hogy rólunk készült ez a film, mert sokan láthatják majd, hogy milyen rossz, ha valakit megsértenek…

Ilona: Korábban volt egy házasságom, amit jónak lehetett volna mondani, de sajnos, az eltelt tizenegy év alatt nem sikerült gyermeket a világra hoznom. A terhességeim mind sikertelenek voltak. Álmaim és életem nagy vágya, a gyermek nem adatott meg, és erre ment rá a kapcsolat. Egymás iránti tisztelettel és méltósággal váltunk el, szörnyen nehéz volt, mert szerettük egymást, de… Volt férjemnek azóta született egy egészséges fia, az emberi kapcsolatunk azóta is jó. Gyermek után vágytunk mind a ketten! Évekig egyedül éltem a vágyamnak. Képzeletemben ölelésre tártam a kezemet, és beszélgettem a nem létező gyermekemmel.

Harmincnyolc évesen kezdtem együtt élni a mostani férjemmel, Tiborral. Igazi szerelmet kaptunk egymástól. A boldogságomat csak tetézte, hogy szinte azonnal terhes maradtam. Amikor megéreztem, azonnal rohantam a nőgyógyászhoz, mert tudtam, hogy nekem már csak ez az egy lehetőségem maradt, hogy egyszer valaki anyucinak szólíthasson, én meg őt gyermekemnek. A korom miatt fel sem merült bennem, hogy ne tartsam meg a terhességemet. Annyira, de annyira vigyáztam magamra! Minden elképzelhetőt betartottam, és rendszeresen utaztam fel Nagykőrösről Budapestre, hogy a klinikai felügyelet biztonságával erősítsem meg a gondosságomat. A magzatvízvizsgálatot sem engedtem meg, mert igaz, minimális, de mégis veszélyt jelenthetett volna a hasamban fejlődő gyermekemre. Csodálatosan szép volt a világ, tele az élet értelemmel.

Bármennyire vigyáztam, Adél a huszonkilencedik hétre világra jött. Nagyon gyakran fájt a hasam, görcsölt, és hiába mondtam az orvosomnak, ő csak nyugtatgatott, hogy semmi baj, ez ezzel jár. Talán makacsabbnak kellett volna lennem? Ragaszkodnom kellett volna, hogy befektessen? Kínzó és gyötrő kérdések, de nincs rájuk válasz. A huszonkilencedik hét egyik estéjén annyira görcsölt a hasam, hogy tudtam, reggel mindenféleképpen bemegyek a kórházba. De még ezt sem lett volna szabad megvárnom, egyből mentőt kellett volna hívnunk! Hajnali öt órakor aztán szirénázva rohantak velünk. Minden tiszteletem a mentőké, a sorompó piros jelzése ellenére is áthaladtunk rajta. Ceglédre vittek, és a szülőotthonban hajnalok hajnalán szerencsémre egy szenzációs orvost találtam. Ez az ember a hivatásának a tökélye volt. Minden bent lévő egészségügyi dolgozó egy szívvel, egy akarattal segített, élükön dr. Tóth Györggyel. Adél farfekvéssel született, és a halálból kellett visszahozni, újraélesztéssel! Csak utána kerültem én sorra, mert velem is volt bőven teendő. Ezek a gondok azonban eltörpülnek. Adélt azonnal Budapestre szállították, a Tűzoltó utcába. Két hétig élet-halál között volt a kislányunk, mindennap többször is telefonáltam, őrület volt, amit átéltem ezalatt. Adél 1110 grammal született és 38 centi volt. Mindennap róla álmodtam. Talán egy hét múlva azt, hogy teljesen úgy néz ki a lányom, mint én a gyermekkori fényképemen. Szép nagy szemekkel nézett rám az álom filmjéről. Annyira feltűnő volt a szeme, hogy talán ennek az emléknek a hatására kezdtek el mocorogni a fejemben a rádióriportokban korábban hallottak. Koraszülés, inkubátor, oxigéntúladagolás és… Amikor ez bekattant a fejembe, szinte őrületbe estem. Nem elég az, hogy valóságos lehetőség volt a szellemi fejletlenségére, gyenge a tüdeje is, ezért kell az inkubátor az oxigéntúladagolással. Egyfolytában csorogtak a könnyeim, és bizony szomorú hangulat ülte meg a családot. Ilyenre sikerült a szerelem beteljesülése!

Három hét után láthattam meg az én kis csöppségemet, mert minden értelemben az volt. A férjem keményebb volt nálam, szavakban és akaratban is. Állandóan nyugtatott, pedig neki sem volt könnyebb, mint nekem. Szerelemgyerek született, és a férjem azt mondta, hogy ez is benne volt a pakliban. Kettőnknek kell megoldani a nehézségeket, le kell tudnunk győzni. Eljutottam odáig, hogy Tibor előtt már nem is mertem sírni. Mivel csak utcáról hívhattam a kórházat, nem szégyellem, mindig bementem a templomba, hogy csend vehessen körül, a maga megnyugtató békéjével. Ez menekülés volt, hiszen csak akkor mentem be, ha egyedül lehettem. Nem a könnyeimet szégyelltem.

Fejtem a tejemet, és az egyik rokonom lánya vitte fel vonattal mindennap Budapestre. Nekem is vonatra kellett szállnom, hogy odaadhassam neki Cegléden. Az a feszült, várakozással teli izgalom az első felutazásunkkor, az elmondhatatlan. Meglátnom a lányomat, akiért a szívem szakadt meg. Tudtam, hogy pici, felkészültem rá, de amikor megláttam az inkubátorban, egyszerűen rogyadozni kezdtek a lábaim. Amikor megláttam azt az icike-picike, rendkívül formás, kreol bőrű tüneményt, keze-lába állandóan mozgott, meg kellett kapaszkodnom. Félelmetesen picike volt. Rövid ideig lehettünk bent, kézbe venni természetesen még nem lehetett. Mosolyogni nem voltam képes, inkább az aggodalom jelent meg bennem, hogy ez a kis falat életben tud-e maradni egyáltalán. Lesz-e egyáltalán alkalmam magamhoz ölelni? Mégis jó volt látnom, mert lett egy képem róla, amely állandóan velem lehetett. Ezzel a képpel feküdtem és ébredtem.

Inkább hétvégén utaztunk fel Budapestre, mert háromóránként fejtem a tejemet, és vonatozás közben igencsak nehéz lett volna. Három hónapon keresztül kapta ily módon a kislányom az anyatejet. A sok-sok lefagyasztott tejből később a nagykőrösi babák is kaptak. Amikor kissé felengedett bennem a feszültség, megkérdeztem az orvosokat, hogy mi várható a látásával. Nyugtatgattak, mondván, hogy véleményük szerint látni fog a gyerek. Az idegrendszerével kapcsolatos vizsgálatok jó eredménnyel fejeződtek be, de nagyon izgultam a szemészeti vizsgálat előtt. Van remény, mondták utána, de van félnivaló is. Műtétre került sor, de közvetlenül utána még nem nyilatkozott az orvos. Telt az idő, és eközben egyre nőtt bennem a rettegés. A közeli szemklinikára is átvittem, ott is nyugtatgattak, mondván, hogy az egyik szemére fog látni. Megpróbáltam elhinni, de nem tudtam!

Megadott időpontra jöttünk fel a három hónapos lányunkért, hogy hazavihessük a Tűzoltó utcából. Tudták az időpontot, mégis órákat kellett várni arra, hogy előkerüljön az orvos. A takarítónők “keresték elő” S. tanár urat. Közölte, hogy már letették a munkát, mert másnap ünnep lesz. Megtisztelt azzal, hogy megvizsgálta Adélt, a lelkiállapotomat hadd ne ecseteljem. Amikor kihozta a vizsgálat után a lányunkat, lecövekelt mellettünk, és azt mondta: – Hagyják sorsára a gyereket, nincs mit tenni. Az egyik szeme bezáródott, a másikkal nincs mit tenni. Viszontlátásra! – Még ma is a fülembe cseng: “Hagyják a gyereket a sorsára… nincs mit tenni…” Ember az ilyen?

Sírni sem tudtam, megalázottan indultunk a lépcsőház felé, ahol egy doktornő állított meg bennünket. Ő írta le annak a szegedi adjunktusnőnek a nevét, Pelle doktornőét, aki emberségből és szakmailag is maga volt a tökély. Sírással küszködve hívtam fel, és szinte elég volt meghallanom a hangját, stílusát. Azt mondta, másnap vár, és hozzátette, hogy mivel sokat kell majd várni, készüljünk fel erre is. Súlyos a helyzet, mondta, de mindent megpróbál, amit lehet. Pár nappal később bekerült a lányom a műtőbe. Hogy milyen érzés volt? Kis zöld ruhában hozták ki, alig volt két és fél kiló, nem lehetett meghatódás nélkül ránézni. Úgy éreztem, nem is orvosként, hanem anyaként szólt hozzám a doktornő. Erre volt szükségem! – A jobb szemén van egy kis esély a fénylátásra – mondta –, de majd meglátjuk. – Külföldre indult tanulmányútra, de még az utolsó nap is bejött meglátogatni bennünket, pedig üres volt már az osztálya. Mindig kaptam tőle gyakorlati tanácsokat, amiket mástól senkitől. Hitet adott, hogy értelmes, értékes és boldog ember lehet még a lányomból, szeretettel és törődéssel el lehet mindezt érni, mondta. Legyek a szeme helyett a szeme, ne sajnáljam, egyenértékű lényként fogadjam el. Hónapokkal később újra felmerült a beavatkozás lehetősége, de a doktornő azt mondta a kérdésemre, hogy ha az ő gyermeke lenne Adélka, ő nem műttetné meg, mert nagy a veszély, hogy még a fénylátását is elveszíti. Ebben maradtunk, a kör bezárult. Beleremegtem.

Várom a csodát, hiszem, hogy egyszer még látni fogja a gyermekem a világ csodáit! Fejlődik a tudomány, miért ne? Megpróbálom természetes módon elfogadni a nemlátásának a tényét, és értelemmel sietek a segítségére, hogy amit csak lehet, pótoljak a számára. Ezt meg kell tanulni, mert a hogyanokra nincs recept. Egy másik világba kerültem a lányom kapcsán, együtt tanuljuk ennek a buktatóit. Hiszem és vallom, hogy teljes értékű életet fog élni. Sokkal nagyobb feladatot kaptam az élettől, mint pusztán csak felnevelni egy gyereket. Sokszor fáradt vagyok, és belesajdul a lelkem, néha jó lenne kitörni vagy ordítani egyet, de akkor rám mosolyog Adél, és kész! Egymás kezét fogjuk lefekvéskor, és reggelre mindig tele leszek energiával. Megpróbáltam jókedvűnek látszani előtte, de olykor elsírtam magam. Ilyenkor megrezzent, nem értette. Érzékeny lelkületű, nagyon kell figyelnem, vigyáznom magamra, hiszen nem mondhatom, hogy azért sírok, mert nem látsz! Lehet, hogy az igazat kellene mondani? Bár mértékkel, de hívő ember vagyok, sokáig kérdeztem Istent, hogy miért? Mára elmúlt ennek a fontossága, van gyermekem, és nekem az lett a feladatom, hogy maximális odaadással foglalkozzam vele. Adélka azt szokta mondani: – Ha újból születnék, akkor is azt akarnám, hogy te legyél az anyukám! – Nem tudom megállni könnyek nélkül.

Egy kisvárosban bizony nehéz úgy végigmenni az utcán, hogy ismerősökkel ne találkozzon az ember. Éreztem, ahogy mögöttem összesúgnak: “Látod, alig maradt életben, és nem is lát! Mennyire sajnálom az anyját!” Ezeket a mondatokat sohasem hallottam, de tudtam, hogy erről van szó. Lassan már stresszt jelentett az utcán tartózkodás. Mások pedig diszkréten elkerültek, hiszen egy szomorú, mosolytalan arcú anyukának ugyan mit mondhattak volna? A legnagyobb csalódást a barátnőm jelentette. Tőle vártam a megértést és a lelki támaszt, mégis, amikor bementem a volt munkahelyemre Adélkával, érdekes módon mindenki a lányom szemét kutatta a tekintetével. Később elmondták, hogyan beszélt ki a barátnőm a hátam mögött. Rájöttem, hogy lehajtott fejjel és kerülve az embereket nem lehet élni. Vállalni kell azt, ami van, és nyitottnak kell lenni, sőt nekem kell kezdeményeznem, hogy oldjam a helyzetet. Egyre többet mentem Adélkával, és láttattam, hogy vállalom és szeretem, törődöm vele. Elég volt a szánakozásból, ugyanakkor szükségem volt az emberi kapcsolatokra. Észrevették a nyitásomat, ezzel több új ismerősre leltem, sikerült visszatalálnom a helyes útra.

Sokáig bíztam abban, hogy javulás fog beállni a kislányom látásában. Három év után indultam el, hogy elintézzem a személyi járadékát. Ez volt az a pillanat, amikor valahogy elfogadtam a helyzetét. Ezzel egyetemben azzal is tisztában voltam, hogy Budapestre kell kerülnie, mert csak ott van a számára megfelelő intézményrendszer. Tudtam azt is, hogy a családnak együtt kell maradnia, nem teszem ki Adélt a kollégiumi élet nehézségeinek. Egyértelművé vált, hogy Budapestnek kell lennie a további életünk színterének. A férjem is egyetértett velem, és nekiálltunk felszámolni az addigi szép és kényelmes otthonunkat. Mindent, de mindent el kellett adnunk, mert olyan óriási árkülönbség van a vidéki ingatlan és a budapesti, egyszerűbb lakások között, hogy rákényszerültünk. Több közeli rokon és ismerős nem értett meg bennünket.

A megnyugvást az jelentette, amikor megkötöttem az előszerződést egy József körúti lakásra. Arra azonban nem gondoltam, hogy udvari lakás lévén, alig fog oda fény beszűrődni, legalábbis annyi, hogy Adélka számára hasznosítható legyen. Szépen felújítottuk a lakást, a régi barátok csodálatos famunkát végeztek, szinte ingyen, hogy galéria is legyen. A kiválasztáskor az volt az elsődleges, hogy minél közelebb lakjunk az ovihoz és a sulihoz. A gond nem jár egyedül, mert negyven felett bizony nem könnyű elhelyezkedni, mint ahogy pénz nélkül sem lehet élni. Adélka nehezen szokta meg az ovit, szüksége volt a szülői közelségre. Észrevettem, hogy míg Nagykőrösön valamennyire használta a fénylátását, itt már csak tapogatózva közlekedett. Ez a felismerés arra sarkallt, hogy világosabb lakásba kell továbbmennünk. Kicsit félve, de határozottan kértem a férjemet, hogy lépjünk tovább, bele is egyezett. Igaz, a Belvárosba kerültünk, de még közelebb az óvodához.

Sokszor eszembe jut S. tanár úr szava, hogy nincs mit tenni! Van, bőven van mit tenni! Adél elől nem titkoltam sohasem, hogy nem lát úgy, mint a többi ember. Szavakkal láttatom vele mindazt, amit a környezetből nem láthat. Fontosnak tartom, hogy minél több ismerete legyen a világról, érdeklődő, beszélgető emberré váljon. Meg lehet, sőt kell tapintani és fogni mindazt, ami elérhető. Nem szabad a firtató tekintetek miatt lemondani róla, az esélyt meg kell adni mindenkinek. Igazi kihívást jelent ez számomra, hiszen nem könnyű megtalálni azokat a szavakat és azt a logikát, amikkel értelmezhetővé lehet tenni a nem látottakat. Olyan folyamat ez, ami által állandóan fejlődöm, más ember leszek, mintha látó gyermekem született volna. Rendkívül hatásos a gyurmával való formázás, mert az elérhetetlen alakokat jól és könnyen lehet szemléltetni. Játék zsiráfot azért vettem, hogy Adél megértse azt, mit jelent arányaiban egy hosszú nyak. Öröm elmenni a Füvészkertbe, órákig simogatja pici ujjaival a leveleket, érzékkel dugja be az ujjacskáját a virágkehelybe, azután beszippantja az illatát. Egyre kevésbé zavar, ha megnéznek bennünket. A kislány minden iránt érdeklődik, jár a kis keze, igaz, óvatosan.

Rájöttem, hogy van belső képe a tárgyakról, de teljesen más, mint amit mi látunk. Egyszer a ceruzáját az erős fény felé tartotta, és az árnyékolását figyelve azt mondta, hogy nem ilyennek képzelte, pedig milliószor fogta már. Elmesélem a felvett ruhájának a színét, ő meg végigtapogatja a fodrokat, csíkokat, és a tapintásán keresztül képe lesz az anyagról. Kicsit későn jöttem rá, hogy számára az a fontos, hogy minél előbb önállóan oldhassa meg a mindennapi feladatait. Rendkívül nehéz volt rászoktatni az önállóságra. Tiltakozott a maga módján, de nincs más út. Ennek a felismerésnek is magam voltam a szülőanyja.

Annyi örömöt tud adni Adélka, hogy lassan talán el is felejteti a bánatomat. Még nem volt egyéves, amikor énekeltem a konyhában, és azt vettem észre, hogy ritmusra veri össze a kis kezét. Gyorsabban kezdtem énekelni, mire ő is ritmust váltott, nem akartam elhinni. A nemlátása miatt, talán érthetően, később mert csak elindulni. Nagyfokú bátorság kell hozzá, még akkor is, ha neki ez természetes állapot. Mentem vele az udvarra, ahol elesett, és megjegyezte, hogy izzad a fű. Mosolyogtam magamban, azután elmondtam, hogy harmat van a füvön, és elmagyaráztam a lényegét. Az ilyen és ehhez hasonló momentumok csökkentik az elkeseredettségemet. Sokszor rácsodálkozom a memóriájára, arra, ahogyan fogalmaz, és ahogy átél dolgokat. Mindenről van véleménye, és szeret érvényesülni. Legutóbb a nászéjszaka fogalmáról érdeklődött, amiről a korának megfelelően el is mondtam mindent. Miért mondják, hogy a bácsiknak tojásuk van? Örülök minden kérdésének, fontos részei ezek a fejlődésének, és egyben jó fokmérői!

Egyszer azt kérte tőlem Adélka, engedjem meg neki, hogy betelefonáljon az egyik kereskedelmi rádióba. Kedvence lett a rádiósoknak és a hallgatóknak. Többen csak akkor hitték el, hogy nem több mint hatéves, amikor személyes találkozóra került sor. A riporter azt csodálta, hogy nemcsak használja a szavakat, hanem érti is. A humoros bemondásokra csattanós választ adott a lányom, partnere tudott lenni egy felnőttnek is. Érdekes módon Adél akarta befejezni a betelefonálgatást, nem véletlenül. A riporter több ízben vaknak titulálta, amit Adél több alkalommal is kikért magának, mondván, hogy ő nem vak! Az önérzete erősebb volt a szereplési vágyánál, ami szerintem jó. Az egyik legnagyobb meglepetés az volt számomra, amikor egy Romhányi-verset akart elmondani, amit talán egyszer-kétszer olvashattam fel neki. Előbb halkan elmondta magában, és amikor biztos volt a dolgában, hangosan is előadta. Sugárzó arccal hallgattam végig, igazi meglepetés volt! Ennek a rendkívül jó memóriának a másik oldala azonban, hogy a számolás viszont nehezen megy neki. Igazából azt a módszert kell megtalálni, aminek a logikája által leginkább szemléltető lesz számára a megoldás. Számkártyát készítettem, amiről kézzel szerezhetett információkat.

Hiszem azt, hogy Adél felnőttként boldog ember lesz, akár a szakmai, akár a magánéletében. Ha ez sikerül, abban én is benne leszek egy kicsit. Legyen önálló, mert biztos vagyok abban, hogy örül annak, hogy él. Világtalan, vak, fogyatékos? Ezek a szavak felháborítóak, azok voltak már akkor is, amikor nem volt gyermekem. Még aki szellemileg nem ép, arra sem mondom, hogy fogyatékos! Ezek a szavak hasítják a levegőt, szinte megdermed tőlük az ember. Akik ezeket a szavakat használják, emberi mivoltában kezelik le, sőt alázzák meg azt a másikat. Mindannyian emberek vagyunk, nem világtalanok, nem vakok és nem fogyatékosak! Milyen más volna, ha látássérültek iskolája lenne, és nem…

Ne találjunk ki kategóriákat, ne rekesszünk ki és ne bélyegezzünk meg senkit. Nincs mit tenni? Van, bőven!