Számomra még ma is az egyik legjobb kikapcsolódási mód a kirándulás. Szívesen gyalogolok akár húsz kilométert is, nyáron pedig mindig örömmel fekszem ki a Szentendrei-sziget csúcsára, hogy élvezhessem a természet gyönyörű világát. Minderre húszéves koromban kaptam rá, amikor barátommal végigjártuk a Pilis turistaútjait. Egyszer egy lejtőn keleti irányba haladtunk – erre azért emlékszem, mert a délutáni nap a hátunkba sütött –, főleg a lábam elé figyeltem, és amikor közben felpillantottam, megállított a szemem. Az erdő rengetegjében megpillantottam egy fát, amelynek színpompás koronáját a nap aranysárga sugarai tették még varázslatosabbá. Csak néztem és néztem… Akkor még nem tudtam, hogy ez a kép ilyen mélyen fog beleivódni az emlékezetembe.

Mindkét szemem végérvényesen padlóra került, de én nem! A látásom elveszítésének pillanatában megfogalmazódott bennem, hogy nem szeretnék egy szerencsétlen, tutyimutyi ember lenni, akit a karjánál fogva ráncigálnak. Inkább legyek olyan, akit irigyelnek, persze nem az állapota miatt, hanem azért, mert le tudta azt győzni. Szembe kellett néznem önmagammal: ki vagyok, mit akarok? Őszinte önvizsgálatom után erre az alapra kezdtem lassan újra felépíteni magamat, és a folyamatosan szerzett tapasztalataim nyomán sikerült önmagamat megtalálnom. Visszanyertem a tartásomat, és következetesen tudok haladni kitűzött céljaim felé. Ezen az úton segítségemre voltak szüleim és barátnőim, de a teljes szabadságomhoz kellett leghűbb társam, Kicsi, a német juhász vakvezető kutya. Elmondhatom, hogy most, negyvenévesen jól érzem magam a bőrömben.

Sokáig láthattam az utcákon közlekedni azokat az embereket, akik a sötétben is látnak, és talán én is azt gondoltam, hogy ők a sötétség birodalmában élnek. Nincs olyan lakója a földnek, aki ne mondhatná vagy akinek ne mondhatnák, hogy: Nélküled nem megy. A maga nemében minden ember egyedi, akármilyen csoportosítás áldozata is. Csak a megismerés és a tudás rombolhatja eredményesen a sajnálkozást. Bátran mondhatjuk: járhatunk emelt fővel, mert nekünk nincs irigyünk.

E könyvben olyan emberek beszélnek az életükről, akik sohasem láttak, vagy már nem látnak. Valóságos és hiteles képet nyújtanak magukról, annak érdekében, hogy a látók megismerhessék a mi zárt világunkat, hogy az őket érdeklő, de soha fel nem tett kérdéseikre választ kaphassanak. Segíteni akarunk azoknak a szülőknek is, akiknek teljesült ugyan életük nagy vágya, hogy gyermekük legyen, mégsem tudnak ennek igazán örülni, mert gyermekük nemlátóként született. Az ilyen családok gyakran tönkremennek, mert kudarcként élik meg a sorscsapást, és nagy gondot jelent számukra, hogyan neveljék fel gyermeküket. Nemlátóként született felnőttek beszélnek gyermekkorukról, arról is, hogy mi volt jó vagy rossz a neveltetésükben. Azután ott vannak azok, akik felnőttkorukban kerültek ebbe a világba, és élni akaró, tevékeny emberek szeretnének maradni – őrájuk főleg azok figyeljenek, akik ma vagy holnap a társaink lesznek. Nem utolsósorban ajánlom a könyvet magunknak, nemlátó embereknek, mert tanulhatunk egymás erényeiből és hibáiból.

A könyvben leírt beszélgetésekben előfordul, hogy egyes intézményeket a beszélők csak a nemlátók számára közismert rövidítéssel emlegetik. A látók számára talán nem árt, ha megmagyarázom őket. A Vakoda (Kisiskola, Kisintézet) régi neve: Vakok Általános Iskolája és Nevelőotthona, újabban Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthon; az MVGYOSZ vagy a Szövetség a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, a VERCS pedig a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja. Észre fogják venni azt is, hogy egyes elbeszélők nem a teljes nevükkel szerepelnek. Ők különböző okokból kifejezetten kérték a nevük elhallgatását, és a kérésüket természetesen tiszteletben tartottam.

Sokszor elhangzik a kérdés: kinek jobb, annak-e, aki valaha látott, vagy annak, aki nem? Az én válaszom: annak, aki minél jobban le tudja győzni a látás hiányát!

Kérem, kedves Olvasó, tartson velünk. Hiszem, hogy közelebb fogunk egymáshoz kerülni, ami által mindannyian gazdagabbak leszünk!

Reményik László