104. VISSZÁJÁRA – ha újra (2024)

Hihető vagy nem, de a második látásvesztés után nem berzenkedtem a beállt állapot ellen. Mi mást is tehettem volna, tudomásul vettem: persze alaposan a földbe döngölt. Szerencsére megpróbáltam előre tekinteni, és aközben szüleimben a lelket tartani. Hogy mikor töprenghettem el először a „vajon milyen lenne újralátni” abszurdon, kiesett a fejemből. Előzetesen annyit a felvetés elé, mivel egyik szememben sincs meg a retina, ezért csak a digitális látás jöhetne szóba. Tételezzük fel, hogy ez a gyakorlatban technikailag kivitelezhető.

A látás tanult folyamat, amennyiben a megszületett emberpalánta pár évig nem láthat semmit sem, a látásképesség már nem fog kifejlődni – így van ez a beszéddel is. Mivel három évtizedig láttam, és e sorok írásakor harmincöt éve nem, félő, a látóközpontom lényegében elfelejthetett látni. De ha nem, akkor is csak nagyon kis lépésekkel lehetne eredeti funkciójára visszaszoktatni. Ezt a helyzetet saját tapasztalatból ismerem: amikor az első látásvesztést követően kilenc hónap után ismét fényt érzékelhetett a bal szemem, hőguta tört rám, teljesen leizzadtam és majdnem rosszul lettem: mindez a beállt stressz hatásból meg a fura látásmódból adódott. Könnyen elképzelhető, ha újra képes lenne látni az agyam, akár egy év vagy annál is több időre lenne szükség az alaphelyzet visszaállásához.

Korántsem hurrá helyzet alakulna ki. Én már régóta nem az vagyok, aki látóként voltam. A folyamatos tevékenységre bíró felhajtóerőt a nem látás ellen bennem megfogalmazódott forgatókönyv tanította meg. Látva rám törne az újralátás terhe – ez talán furán hangzik. Teljesen új élethelyzetbe kerülnék, amely által olyasféle emberpróbáló időszakot élhetnék át, mint amikor elveszítettem a szemem világát. Úgy gondolom, újra látva nagyfokú lelki fáradtság törne rám. A gyökeresen megváltozott állapotot előbb fel kellene dolgozni, majd meg kellene tanulni vele újra együtt élni. Látni jobb, mint nem, de mindkét élethelyzetnek vannak előnyei és hátrányai.