4. Vérebek
Buzgó József ( a Magyar Véreb Egylet elnöke)
A jelenlegi nyugat- és közép-európai vadászkutyafajták őse az időszámításunk kezdete óta az ugyanezen a területen vadászatra használt kelta kopó. A kiváló vadásznépként ismert kelták az egészséges vad felkutatására a “Segusius” kutyát használták, mely feladata a hagyományos vadászeszközök - íj, lándzsa, szarvasgyilok, stb.- használata idején abból állt, hogy a falkavadászatok előtt nyomkereső kutyaként az egészséges vad hideg csapáját a vad nappali tanyájáig követte. A vadászkutyák használata idővel kettévált, a hajtóvadászatok előtt a legjobb orrú, legkiegyensúlyozottabb kutyákkal felkutatták a vadat, melyet aztán a gyors és kitartó kopó jellegű kutyák segítségével ejtettek el. Nagy Károly frank uralkodó idején (i.u. 800 után) kezdtek az önálló kereső vadászkutyafajta tenyésztéséhez, amely a többi kopótól erőteljes felépítésével, valamint erős, tompa pofájával különbözött. Ugyancsak Nagy Károly idejére tehető a nyomkereső kutya vezetési módszerének – hosszúvezetéken - kifejlesztése és annak első leírása is. A XVII. - XVIII. századbeli ábrázolásokban gyakran előfordul a fehér szín is, míg a fekete szín az ardenneki Szt. Hubertus apátság híres fekete kutyáinak az öröksége. A Hubertus kutyák voltak több kereső kutyafajtának, így az angol vérebnek, a bloodhoundnak is az ősei.
A lőfegyverek vadászatban történő megjelenésével a nyomkereső kutya munkája fokozatosan átalakult, hiszen a hangsúly az egészséges vad tartózkodási helyének felderítéséről az igencsak kezdetleges, lőporos fegyverrel rosszul meglőtt, sebzett vad megkeresésére tevődött át. Ez a változás a tenyészcél módosulását eredményezte, hiszen a lassú, megfontolt nyomkövetés mellett a véreb feladatává vált az elugró sebzett vad kitartó üldözése és erőteljes csaholással történő megállítása is. E cél elérése érdekében keresztezték az ősi fajtát kopó jellegű ebekkel, míg kialakult a ma ismert véreb fajta, illetve fajták. E tenyésztésben kiemelkedő szerepet játszott a Hannoveri vadászudvar, melyet több fejedelemséghez tartozó vadászközpont (udvar) egyesítésével 1772-ben hoztak létre.
A véreb megalapozott tenyésztési- és kiváló munkaeredményei miatt terjedni kezdett. A magashegyi vadászathoz a robosztus felépítésű véreb túlságosan nehéznek bizonyult, ezért a tiroli kopóval történt keresztezéssel kialakították a lényegesen könnyedebb bajor hegyi véreb fajtát, és hogy a két fajtát jól el tudják különíteni, az ősi véreb alak 1885-ben megkapta a “hannoveri véreb” nevet. Ez utóbbi fajta tenyésztésére és a régi vadászati szokások ápolására 1894-ben megalakult Németországban “Hirschmann Verein” néven az első véreb egylet.
Az elmúlt évtizedekben több nemzet csatlakozott a mozgalomhoz. Magyarországra osztrák közvetítéssel jutott el a véreb, amit jól példáz, hogy immár több mint száz éve, 1901-ben alakult meg az Osztrák-Magyar Véreb Egylet, mely esemény tiszteletére jubileumi vérebversenyt rendeztünk az évben.
Magyarország tenyésztési és munkaeredményei a hannoveri véreb vonatkozásában kiemelkedőek. A múlt század elejétől kezdve, mikor is gróf Esterházy László és Thurn Rumbach István felkarolták a véreb tenyésztését és tartását, kiváló vadászati szakemberek, neves vadászok egész sora öregbítette – és öregbíti ma is - a vérebezés hírnevét.
A jól-rosszul meglőtt vad megkeresését és a sebzett vad utánkeresését ketté kell választani. Sok esetben még a jól meglőtt vad is kisebb-nagyobb távolságra elugrik – gyakran vér nélkül – a rálövés helyéről. A lövést követően szinte azonnal, vagy alig 1-2 óra elteltével a meglőtt vad keresésére indulni az egyik eset, és egy egészen más kategória az előző napi vagy uram bocsá’ még egy nappal régebbi lövés után elindulni. E két típusú feladat többnyire meghatározza a vad keresésére alkalmazható kutya fajtáját is, hiszen az azonnali keresések feltételezik egy fogós eb részvételét. Az ilyen típusú munkák során többnyire vezeték nélkül, szabadon dolgozik a kutya. A tíz órás vagy annál is régebbi sebzést kidolgozni már csak kevés fajta tud, hiszen ez a feladat már más tulajdonságokat feltételez, és más ismereteket követel a kutya vezetőjétől is, hiszen ezt a munkát mindig hosszú vezetékkel végezzük és a kutya és vezetője sokkal jobban egymásra van utalva, mint az azonnali kereséseknél.
Mely fajták használatosak Magyarországon a sebzett vad keresésére?
A tacskót említeném először, hiszen sokoldalúságára jellemző, hogy az egyéni vadászatok résztvevőjeként szinte állandóan jelen van. Remek orrával, fogósságával, intelligenciájával igen eredményes lehet, különösen az esti vadászatban meglőtt vaddisznó felkutatásában. Jól használható a tacskó a klasszikus utánkeresésre is, tehát egy előző napi csapa hosszú vezetéken történő kidolgozására is alkalmas, és társas vadászatok hajtókutyájaként is megállja a helyét. A sok eredmény ellenére elmondható, hogy a tacskó inkább a vadászat idejéhez közeli, viszonylag friss sebzéseknél nyújt segítséget. Bármily intelligens és kiváló is tud lenni a tacskó, egy-két gondot az alkalmazhatóságával kapcsolatban el kell mondani. Nehéz, sűrű terepen a túl fogós kutyát gyakran megtámadja a vad, ami a kutya sérülését, sőt sajnos akár pusztulását is okozhatja. Meredek hegyi terepen, vagy vízállásos, mocsaras részeken, valamint hóban a kutya teljesítménye nagyban lecsökken.
Vizsla. Ez esetben végül is inkább egy fajta-csoportról van szó, hiszen jómagam is, vadászbarátaim és hivatásos kollégáim is különböző fajtájú vizslákat vezettünk eredményesen. Elég gyakori, hogy magyar vizsla dolgozik sebzett vad nyomán, mégpedig eredménnyel. Talán még több német vizsla eredményes az utánkeresésekben, hiszen ez a fajta jellemzően keményebb, fogósabb, mint a magyar vizsla. Ismertem német vizslát, amelyik éjszaka képes volt bármekkora sebzett disznót a legnagyobb sűrűben vagy éppen járhatatlan nádrengetegben is leállítani nem sokkal a lövés után. A vizslák alkalmazhatóságának korlátait itt is a méret jelenti, mint a tacskó esetében, csak itt éppen ellenkező előjellel. Ezek a fajták túl nagyok ehhez a munkához, hiszen egy disznó után a szederindába vagy galagonyabokorba bújt kutyában a hirtelen, a vackából felugró, vagy visszaforduló sertevad nagy kárt tehet. Leggyakrabban és legeredményesebben a sebzett őz keresésére használjuk ezeket a mindenes fajtákat.
Felsorolásra méltó fajtának tartom a kopót, a griffont, a szettereket, a lassan elterjedő münsterlandit, annak kis- és nagy változatát egyaránt.
Szót kell ejteni a fajtatiszta kutyák mellett azok keverékeiről is, amelyeket szokás ugyan korcsként emlegetni, de aki megtapasztalta már az ilyen származású kutyák “tehetségét”, az nem sérti meg őket ezzel a lebecsülést sugárzó titulussal.
Sokszor már a fajta megválasztásánál eldőlhet, hogy a vezető és kutya alkotta páros eredményes lesz-e, avagy csak hosszantartó bosszúságban lesz-e egymás mellett részük. Egy kemény kezű, akaratos vadász, hasonló temperamentumú kutyával népiesen szólva “nem sok sót eszik meg” a munkában. Egy fajtán belül is jelentős különbség mutatkozik az ivarok között, mert a nőstények általában lágyabbak, kezelhetőbbek, a férfikézhez jobban igazodnak, mint az önfejűbb kanok. Fontos az embernek tisztában lenni azzal, hogy ha kutya tartására vállalkozik, akkor arra esküdött fel, hogy annak lelkével is minden nap kell foglalkoznia.
A klasszikus utánkeresést végző ebeknél feltétlenül kölyköt kell választani. Itt ugyanis olyan feltétlen bizalomnak, mondhatnám bensőséges kapcsolatnak kell kialakulnia kutya és vezetője között, amely felnőtt korú kutya esetében rendkívül ritka. Az alom igen sokat változhat az első egy-két hónapban, ezért érdemes, ha lehetőségünk van rá, többször is megnézni a kölyköket a választás előtt. Napjaink egyik legtehetségesebb hivatásos vadásza, Ny. Andris négyszer volt alomszemlén, míg kiválasztotta a számára legszimpatikusabb vérebkölyköt, Körcsönyei Ellát, mellyel mára az ország egyik legeredményesebb, hazai- és nemzetközi versenyeken bizonyított párosát alkotják. Volt, hogy két óra hosszán át ült vagy éppenséggel állt a kertben szaladgáló, játékosan egymással böllenkedő, vagy éppen az etetőedény köré gyülekező kölykök között. Néha, mintegy véletlenül leejtette a kulcscsomóját, figyelvén a kölykök spontán reakcióját, vagy beszélt hozzájuk, figyelvén a kapcsolatteremtő képességeket. Végül is, a negyedik alkalommal, mikor már ismerős volt a kölyköknek, az egyikük mintegy “kiválasztotta” magának, és a friss vadvérrel bekenődött vadászbakancsáról szinte nem lehetett a kis szukát levakarni. Mikor mégis elfáradt, odagömbölyödött a bakancs mellé, így fejezte ki bizalmát jövendő gazdája felé. Mielőtt a kiválasztott kölyköt elhozzuk, kérdezzünk rá a tenyésztőre, hogy mivel etették és napjában hányszor a kölyköket, mivel a radikális táplálékváltás problémákat okozhat – az oltáskönyvet pedig ne felejtsük elkérni.
A kölyök tényleges bevezetésével még kicsit várnunk kell, hiszen a legfőbb teendő ilyenkor az, hogy a kölyköt megismertessük új családjával, annak emberi és esetleges négylábú tagjaival egyaránt. Ha ebben előrehaladtunk és a kölyökkutya kiigazodik új környezetében, komfortérzése kezd kialakulni, elkezdhetjük végre a rég várt betanítást. Ne számítsunk gyors sikerre, a vérebet gyakran még hároméves korában is tanítani kell. Fontos szempont, hogy a gyakorlások során szakítsuk ki kedvencünket az otthoni környezetből, mert akkor sokkal jobban figyel ránk, hisz az ismeretlen környezetben ránk van utalva. Szokja az autót, az idegen embereket, más kutyákat és környezetet. Szerencsés, ha minél előbb megismerkedik az erdei környezettel, ezért minden konkrét cél nélkül is vigyük magunkkal.
A legtöbb négyhónapos kölyökkutya élénken érdeklődik a számára ismeretlen, markáns illatok után, ezért sokszor elég egy szarvaslábat vagy egy vad fejét madzagon elhúznunk úgy, hogy a kutya azt semmiképp ne lássa, majd mintegy véletlenül arra sétálva, úgy intézzük, hogy a kölyök orra beleakadjon a nyomba. Ha érdeklődik, izgatottá válik az új ingertől, nagyon dicsérjük meg és bíztassuk. Az első csapa hossza ne legyen több 10 m-nél. Ha véletlenül azt tapasztalnánk, hogy az ismeretlen szag nem érdekli a kölyköt, húzzunk neki a kedvenc ételéből (leginkább a főtt hús alkalmas erre) csapát, azt minden bizonnyal örömmel fogja keresni – a jutalmazás nem maradhat el. A fegyelmi gyakorlatok közben pedig ügyeljünk arra, hogy a vérebtől nem kell elvárnunk, hogy a jól idomított vizslához hasonlóan kézemelésre vagy síphangra droppoljon (hasaljon) vagy a behívó parancsra vágtában közeledjen felénk, de az mindenképpen szükséges, hogy a maga, kissé nehezebb felfogású módján, minden feladatot megértsen és végrehajtson.
Amikor már örömmel dolgozik a kölyök a neki húzott vonszalékon, akkor fokozatosan nyújthatjuk annak hosszát és növelhetjük a nyom fektetése és kidolgozása közötti időt. Figyelnünk kell a kutya terhelhetőségére, mert a túlzásba vitt, átmenet nélkül nehezülő, éppen ezért sikerélményt, örömet nem adó gyakorlásokkal nehezen helyrehozható hibát követhetünk el. Bella nevű szukakutyám 5 és fél hónaposan 36 órás, mintegy 400 m-es csapafektető bottal készített nyomot dolgozott ki.
Miért emeltem ki, hogy “csapafektető bot”? Az első csapa készítésénél vonszalék húzásáról beszéltem. A vonszalék kidolgozása azonban egy bizonyos tapasztalat megszerzésével túlságosan könnyűvé válik. A vad négy lábon járva (ami néha három) pontszerű nyomfüzért hagy maga után, amely lassú jármódban eléggé folyamatos ugyan, de a menekülő vad vágtaugrása semmiképp nem hasonlítható a vonszalék szagfolyosójához.
Mi is az, ami tulajdonképpen a sebzettet megkülönbözteti az egészséges vadtól, és aminek az egészséges csapák közül való kiválasztását elvárjuk kutyánktól? Az interdigitális mirigy igen jól látható csülkös vadfajaink hátsó lábai alsó részének belső oldalán: egy kisebb, tízforintos nagyságú kiemelkedő szőrcsomó, amely az állat izgalmi állapotában figyelhető meg leginkább. Ilyenkor olyan képet mutat, mintha más színű lenne ott a szőrzet. Ez alatt a felálló szőrfodor alatt található a korábban leírt mirigy, amely stresszhatásra válik aktívvá, és kezdi termelni azt a váladékot, ami csakis és kizárólag arra az adott vadra jellemző. Sokféle izgalmi hatás érheti a vadat (egymástól is megijedhetnek, más állattól vagy ismeretlen hangtól, távoli lövéstől stb.), de ezek hatása viszonylag rövid időn belül elmúlik, a mirigy váladéktermelése leáll. Más a helyzet viszont a megsebzett vadnál, hiszen az első ijedtség elmúltával ott marad a szúró-égő fájdalom, amit néhány óra multával csak fokoz a vérveszteség és a lázas állapot. Az ilyen állatnál nem múlik el a stresszhatás, hanem fokozódik, ami a kutya számára lehetővé teszi a többi, egészséges vad nyoma közül való kiválasztást. A vonszalékok közül a legjobb a vad lábával készített, mert ez a testrész rendeltetésszerűen érintkezik a talajjal és az ujj közötti mirigy váladékát itt már tudja érzékelni a kutya.
A csapafektető bot használata során egy nyélre szerelt
vascsőbe rögzített szarvasláb lépésenként való földhöz
érintésével alakítjuk ki a nyomfűzért. A botot, melynek végéből csak a szarvasláb csülkös vége áll ki, olyan erősen kell minden
alkalommal lenyomni, hogy a csülök lenyomata a puha talajon meglátszódjék. A
bot használata esetén vért is csöpögtetünk a nyom készítése közben,
hatszáz-nyolcszáz m hosszú csapára mintegy
A “rálövés” helyét intenzív szaganyaggal, vágott szőrrel, apró bőr- vagy csontdarabokkal és sűrű vércseppekkel szoktuk jelölni. A “meglőtt” vad megugrását utánozva legtöbbször egyenes vonalban hagyjuk el a helyet, miközben a csapafektető bottal, illetve a másik kezünkben lévő csöpögtető alkalmatossággal utánozzuk a vad nyomát. A csapa vonalvezetése során törekedjünk arra, hogy a fiatal kutya találkozzon minden olyan élethelyzettel, mint amilyen a természetes munka során előfordulhat. Szoktassuk a kutyát ahhoz, hogy ezeket az intenzív csapajeleket az orrával mutassa nekünk. A bevezetés során növeljük a csapa nehézségét azzal, hogy derék- vagy hegyesszögű töréseket és úgynevezett visszatöréseket alakítsunk ki, vagyis tegyük azt, amit a sebzett vad gyakorta megtesz. A csapát igyekezzünk domborzatilag és növényzet szempontjából változatos helyeken fektetni.
Eleinte ügyeljünk arra, hogy a vezető tudja, merre vezet a csapa, hiszen idő kell ahhoz, hogy a kutya és vezetője megismerje és megszokja egymást, és a vezető már a kutya magatartásából, faroktartásából vagy izgalmi állapotából következtetni tudjon arra, hogy jó nyomon vannak-e. Megfelelő gyakorlat után már nem szükséges a vezetőnek ismernie a csapa pontos vonalvezetését, hanem kénytelen-kelletlen rábízza magát a kutyára, és innentől a dolog majdnem olyan izgalmassá válik, mint a tényleges utánkeresések.
Általánosságban elmondható, hogy húsz-harminc csapa után elvárható egy kölyöktől, hogy egy előző este fektetett nyomot már ki tudjon dolgozni.
A csapafektető cipő. Ez leginkább egy fatalpú szandálhoz hasonlító eszköz bőrszíjakkal van mindkét bakancsra-csizmára felcsatolva úgy, hogy a cipő talpára van a szarvas csülke felrögzítve. Az eddig ismertetett módszerek közül ez kelti a legjobb illúziót a kutya számára.
Legcélszerűbb kölyökkortól arra szoktatni a kutyát, hogy minden alkalommal fektessük el a “rálövés” helye” közelében, tehát 10-15 m-en belül úgy, hogy jól láthasson bennünket, amint a lőjeleket lehajolva-leguggolva vizsgáljuk, s az “elugrás” irányában pár métert előrehaladunk. A tavaszi kiskutyákkal nyáron elkezdett munka eredményeképp ősszel már próbálkozhatunk a már kizsigerelt, száz méter távolságon belül “elfekvő vad” kerestetésével. Amennyiben hozzájutottunk egy-két rövid “valódi” munkához, utána mindenképpen gyakoroljuk a már ismert mesterséges munkát is, lehetőleg minél hosszabbat, hogy a kölyökben ne rögzüljön a gyors és könnyű siker.
Általában nyolc-tízhónapos kor körül megtörténhet az első “éles” munka. Első feltétel, hogy a vad mindenképpen “meglegyen”, vagyis olyan lövést kapott, ami biztosítéka annak, hogy a rálövés helyétől párszáz méteren belül kimúlva fekszik. A megtalált vad mellé érve hagyjuk, hogy kutyánk örömét és izgalmát kifejezhesse, roppant módon dicsérjük meg és engedjük, hogy zsákmányát módján birtokba vegye.
A rálövés helyének vizsgálata: Ezt megelőzően már tisztáztuk a lövést leadó vadásszal, hogy milyen szituációban dördült el a fegyver, miként jelzett a vad, s azt, hogy ki mit követett el ezek után: a vad hogyan oldott kereket és a vadász mi mindent tett meg eddig annak kézre kerítésére. Mindezek után először is megkeressük, majd megvizsgáljuk a rálövés helyét. Megtaláltuk, majd megkeressük az elugrás nyomát. A hirtelen zajra, dörrenésre minden közelben tartózkodó vad megugrik, de amelyiket találat ért, az sokkal nagyobbat ugrik a többieknél, ezért a talajon jól elkülöníthető mélyebb csülökbevágást hagy maga után. Innentől kezdve az utánkeresést végző már néha többet tud a meglőtt vad fajára, korára, néha ivarára vonatkozóan, mint maga a sebző. Ezután tüzetesen meg kell vizsgáljuk a rálövés helyén fellelhető vért, szőrt, csontokat.
A sebzett vadat kereső kutyát munkája során az esetek jelentős részében a vezetőnek, érzékszervei csökevényesedése miatt, nem áll módjában a rendkívüli koncentrációt igénylő tevékenységében segíteni, főként a teljesen egyedül végzett hajsza során. A kutyának a vezető feltétlen bizalmát kell éreznie a kutya akkor, mikor már több száz méter óta vér nélküli csapán dolgozik, s abszolút biztosnak kell lennie abban is, hogy amikor a sebzett vadat több kilométeres hajsza után leállítja, a gazdája mindent elkövet azért, hogy az ő hívó hangjára mielőbb megjelenjen. E miatt a feltétlen bizalom miatt csahol olyan kitartóan a kutya néha 10-12 órán át is.
ÉLETKÉPEK
Az általam ismert, sok kiváló tacskó közül a Maszat névre hallgató zsemlesárga színű szálkás szukámat említeném példaként, aki amellett, hogy a disznóhajtásokban sokszor egyedül tartotta “szóval” a hajtást, az esti vaddisznóvadászatok résztvevőjeként a lövés után elugró konda nyomára engedve teljes biztonsággal választotta ki a meglőtt vad csapáját. Ezen aztán eliramodva vagy kegyelemlövésig állította a beteg vadat, vagy jellegzetes tompa hangon jelezvén a kimúlását, dermedtre csaholt, megkímélvén bennünket a kefesűrű erdőben éjszaka bemutatandó cseppet sem veszélytelen “szabadon választott gyakorlattól”, melyet hétrét görnyedt testtartásban, egyik kezünkben zseblámpával, másik kezünkben a fegyverrel a sebzett nyomán bujkálva szoktunk volt előadni. Abban az esetben azonban, ha a vadat a vadász “kegyelemben részesítette”, vagyis elhibázta, akkor a disznó nyomára tett kutya 5-10 perc elteltével visszajött hozzánk, így jelezvén az aznap esti vadászat sikertelenségét. Maszat kutyám több lábon lőtt szarvas, köztük nem egy bika kézre kerítésében is közreműködött, igen hamar megállt a szarvas a nem túl agresszívan, de ragadáncs módjára lerázhatatlanul ugató kutyának. Élete két és fél éve alatt 25 sebesült – ebben a gázolt is benne van – őzet keresett meg!
Egy vércsapa verseny bíróiként fektettük a nyomot, amikor hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk, hogy nejlonzacskóban fogjuk magunkkal vinni a vért, mert az igen praktikus, nem dugulhat el, kis helyet foglal stb. Hát el valóban nem dugult, de hogy volt akinek a kabátzsebében durrant szét, volt akinek a kökénybokor hasította ki a “zacskóját” az szentigaz, így esett aztán, hogy egyik csapát sem tudtuk tisztességesen vérjelekkel befejezni.
A közelmúltban a Zselici Erdészetnél vettem hasznát
tacskómnak, amikor egy, a kollégák által rég óta ismert öregedő bak elejtését
kaptam lehetőségül s a bak majdhogynem sötétben jött meg, ráadásul a legkevésbé
várható irányból s ezért meglehetősen kifacsart testhelyzetből adtam le a
lövést a kb. 130 m-re a repcében csipegető vadra. M. Attila kollégám, aki
jelezte nekem a bakot s akivel a bakvadászat ürügyén
jól kidolgoztuk magunkat a lesen, a lövés után rögtön jelezte, hogy kissé hátul
érte a találat a bakot. Mivel erősen sötétedett, rövid várakozás után a vad
keresésére indultunk. Bélsárral és májdarabokkal szennyezett vért találtunk az
elugrás helyén. Minekutána egy hosszú és fárasztó irodai napot követően mentünk
ki a területre, ezúttal nem volt velem Darázs kutyám, aminek az lett a
következménye, hogy zseblámpával keresgéltük az aljnövénnyel jócskán fedett
szálerdőben a nagybeteg bakot, míg nem kb.
A hétfő délután háromkor megsebzett szarvastehén csapáját
először egy hannoveri véreb próbálta meg követni. A sebzett a bal hátsó
combján, valamint a hasaalján kapta a lövést, és a rudlival együtt ment el. A
rálövés helyén vágott szőrt és bőrdarabot találtak, később vért is. Az éjszaka
leesett 6-8 centis hó betakarta a csapát. A véreb egy darabig követte a nyomot,
majd amikor azt egy frissebb, egészséges csapa keresztezte, átváltott arra.
Vezetője nem is tudta rávenni kutyáját, hogy kövesse ismét a sebzett állatot,
így feladta a versenyt. Ezután következett a tartalék, amely a bíró utasítására
nem a rálövés helyétől, hanem az utolsó vértől vette fel a csapát. Betyár, a
hároméves bajor véreb kan, nagyon szépen követte a nyomot, amely egy patakba
vezetett. A kutya a patak két partján felváltva haladt előre. Vezetője, Sz. J.
sportvadász – és élete első vérebe – már-már feladta a reményt, szerencsére a
bíró jóval nagyobb rutinjával látta Betyáron, hogy
fogja a nyomot. Körülbelül