13. VEGYESBOLT – damillal szeletelve (1964)

Nem csak az ovi lépcsőházának sajátos illata ragadt meg a fejemben, hanem a falusi vegyesbolté is. Nem kevésbé: a zsákból lapáttal kimért nehézáru, a damillal szeletelt élesztő, az üvegtartóból zacskóba kerülő cukorka, a kannás tej és a plafonról alálógó légycsapda miliője. Ezennel én is nyitok egy magamfajta falusi emlék-vegyesboltot.

Első innen való emlékem óvodás koromból származik. Az udvarban két egymás mellé épített szobakonyhás parasztház nyúlt a kert felé. Lábra és bátorságra kapva felfedezőútra indultam. Először a krumpliverem keltette fel az érdeklődésemet. Bekukkantottam a félhomályban csírázó gumók közé. Innen a burgonya orromba csapódó mély illata maradt meg. A telek végében apró lak, ahol a suszter nagypapám végtelen türelemmel várta a vékonyka pénztárcájú falubelieket.

A következő évben egy másik portára tértek be velem a szüleim. Nagyobb parasztház, több lehetőség. Tél volt. Vastagon ropogott a tűz a vaskályhában. A macska bebútorozott a tűzhely alá. Nagyszüleimmel minden fontosat megbeszéltem addigra, már úgy hatévesen, valamit kellett kezdeni magammal. Ha a cirmos nem jön ki onnan gyorsan, meg fog sülni, ezt pedig nem akarhatom. Bár eme nemes gondolatok közben valaki piszkavassal megkotorta a tűzteret, de erre akkor még nem terjedt ki a figyelmem. A szenesvödörben megpillantottam a hosszúkás eszközt – ez éppen jó lesz, gondoltam. Megragadtam volna a piszkavasat, de azzal a lendülettel már el is hajítottam magamtól, és égbekiáltó üvöltést rendeztem a megégett kezem miatt. Más furcsaság is megesett velem. Míg szüleim a háziakkal trécseltek, megunva a semmi beszédet, kimentem a gangra, és hátrafelé sétálva bekanyarodtam a városi kisgyerek számára mindig érdekességeket rejtő kamrába: a fal mellett kredenc, a plafonhoz zsinegekkel rögzített keresztrúdról szalonna és kolbász lógott alá. A fali kampókon a falusi munkavégzés eszközei, a járófelület tele kosárral, üvegekkel. Meg néhány demizsonnal. Leguggoltam a fonott üveg mellé, a fülénél fogva megráztam. Ebben bizony lötyög valami. Az üveg szájából kicuppantottam a parafadugót. Nem voltam nagy borfogyasztó, de orrommal eltéveszthetetlenül ráéreztem illatára. Úgyis annyit mászkáltam, kiszáradt a gigám, jól meghúztam. Talpra ügyeskedtem magam, visszaballagtam a konyhába, ahol kijelentettem:

– Tacika be lú! (Lacika berúgott.)

Jót derültek rajtam a felnőttek, de a nevetés után rám sem hederítettek, ezért fogtam magam és visszamentem a régi jó baráthoz: rutinosan nyeltem a kortyokat

– Mit csinálsz, Lacika? – szólt rám nevetve a gangról a nénikém. Így buktam le.

Teltek múltak az évek. Élete utolsó nyarán kezembe való ostort készített a nagypapám: városi csordásnak csaptam fel. A falusi ház előtt hatalmas legelő, a kihajtás idején rajta lakmározott a falusiak több száz tehene. Jóba lettem a csordásokkal. Egyikük arra bíztatott, kezemmel fogjam össze a terelő száját. Nem féltem a kutyától, megtettem, de ő a fogával megkarcolta a kezemet – jót nevetett rajta a csordás. Ez viszont nem tetszett nekem, mert megéreztem, egy felnőtt szánt szándékkal rászedett. Hamarosan fordult a kocka. Delelő idején nekivágtam a legelőnek. Az ivóvályú közelében, a többnyire fekve emésztő állatokat kikerülve, túlmentem rajtuk. A hátukba érve megfordultam, és az állatsereglet közepén haladva visszaindultam a kútágas közelében szalonnázgató csordásokhoz. Útközben néhány szarvasmarha rám pislantott, de semmi több. Ám egyikük eltéveszthetetlenül nekem tartott: lépéseim számát meghatványoztam. Hevesen kalimpáló szívvel álltam meg a mit sem sejtő falusi kollégák előtt.

– Te meg honnan kerülsz ide?

Kezemmel a hátam mögé intettem.

– Meg vagy bolondulva? A végén még agyontipor a marha! – és mérgesen talpra pattant egyikőjük.

Mellém lépett, és füstölögve elindult velem a távoli házak felé. Túl voltunk az utolsó marhán is, amikor egy hátba csapással kijelölte a követendő irányt.

Máskor a csorda behajtását néztem. Reggelente én kopogtattam be Vajda bácsihoz a kanna tejért. Imádtam a tehénistálló sajátos illatát. Gyakran ácsorogtam az ajtón belül. Gyerek voltam, néha csínytevéssel kikezdtem a legszélső marhával: jól érzékelhetően ez nem tetszett neki. Később már az istállóba érkezésemkor felbőgött, lábával kapált. Szóval ott tartottam, néztem a legelőről hazafelé tartó marhákat. Az egyik tehén messziről indította a kocogást. Felém tartott. Ez bizony a Vajda bácsi haragos tehene lehet, és egy vastagabb törzsű fa védelme mögé bújtam: a tehén visszaállt sétára, elballagott mellettem és hamarosan befordult az ismerős udvarba.