12. TÚRAVEZETŐ OLDALCSAPÁSA – egyenes út helyett (2004)

Az első teljesítménytúránkon, a Budai trappon vettünk részt a vakvezetővel. Havas februári nap. A Piliscsabától Budapest harmadik kerületébe tartó út a célig harminc kilométeren át kacskaringózik, közben ezer méter szintet kell megmászni. Négyen alkottunk csapatot. A táv egy részét a hámba fogott német juhásszal tettem meg. A többit a társak felkarját érintve, vagy menethangjukat alapul véve követtem őket. A Nagykovácsi közelében lévő ellenőrzőpontnál, a Vörös pocsolyásnál a pecsétet az igazolólapra a szolgálattevő túravezető nyomta rá: mellette ott rotyogott a bográcsba való. Pár szó, és már mentünk tovább. A megjelölt időhatáron belül érkeztünk célba, így magunkénak tudhattuk az első teljesítménytúrát.

Másnapra tovább hízott a hó. A Pilisben leszálltunk a távolsági járatról. Az előző nap bográcsozó férfi volt a túravezető. Nem egyszerű kihívás a harminccentis havat hosszú kilométereken keresztül taposni. A kutyával a csapat elején voltunk fellelhetők. Pár kilométer után a hátunk mögött lépkedő túravezető egy hangos állj kiáltott. Felesége lemaradva, utolsónak csatlakozott a bakancsosokhoz.

– A túrakiírás szerint itt most balra kellene kanyarodni – kezdett bele a túravezető –, de mivel velünk van a nem látó Laci, ezért a könnyebb utat választjuk a továbbiakban.

Hangos méltatlankodásba kezdtem, és javasoltam az eredeti útvonal követését. Ám ezt mintha meg sem hallotta volna. Kaptam magam és dühömben úgy meglódultunk Kicsivel, hogy hamarosan jó messzire elléptünk a csapattól. A szemüveges barátom a biztonság kedvéért utánunk eredt – vajon honnan tudhatta volna a német juhász, hogy merre kell menni? Pár kilométer után némileg megenyhültem, megálltunk. Percek múlva megérkezett a csekély számú előőrs, középtájon a túravezető, legutolsónak a felesége.

– Nem kell annyira sietni! – szólalt meg felém fordulva a jellemtelen alak.

A rejtély kulcsa csak később csikordult meg a nem létező zárban: áldott állapotban volt az asszony.