178. TERÍTÉK HELYETT – valamit valamiért (1999)

A Visegrádi-hegységben kirándultunk, mégpedig hármasban. A vakvezető akkor járhatta első ízben az erdőt, második gazdája voltam. Szabadon jöhetett-mehetett, de nem távolodott el messzire tőlünk. Szagnyomot követve, a hosszúkás orra egy bokor mögé vezette. Pár pillanattal később előbb egy nagytestű vaddisznó ugrott ki a rejtek mögül, nyomában a lelkes német juhász loholt. A vészjósló hírre rögtön lábhoz hívtam, de füle botját sem mozdította. A sűrű fák között a távoli mély völgybe rohantak. Az erdőgazdasági szilárdburkolatú úton kettesben maradtunk.

Negyed órán át óbégattam a kutya nevét. Kezdtem feszült lenni. Nem mentünk utána, a saját szagnyomán majdcsak visszatalál. Időnként mintha a világ végéről hallottam volna a szuka ugatását, de nem voltam biztos benne.

– Az a kis dög most jól megkapja a magáét! – replikázott a barátnőm.

Folyamatosan kiáltottam a szuka nevét. Telt-múlt az idő. Feszültségemet megpróbáltam csitítani.

– Most lépett ki a fák közül a kutyád!

– Egyben jön vagy cafatokban?

– Egyben van, de eléggé viharvert a kis dög! – mire megnyugodtam.

Határozottan lábhoz hívtam a vaddisznóűző német juhászt. Ám ő csak centiről centire araszolgatva közeledett felém. Erről erős zihálása árulkodott. Nagyon komoly fejmosást kapott tőlem. Ezt követően pórázra tettem, és katonás fegyelmezettséggel láb mellett kellett jönnie. Tíz perc múlva elengedtem. Kedve szerint tehetett, de sokáig továbbra is láb mellett követett.

– Ezek után te még elengeded? – kapkodott levegő után a barátnőm.

– Nem tarthatom élete végéig pórázon, remélem, tanult az esetből.

Vajon tényleg tanult-e belőle az ösztönének engedelmeskedő kutya? Mindketten okultunk belőle, de nem úgy, ahogyan azt sokan gondolhatják.

A hevesi rónán hármasban baktattunk. Előbb az ország déli határa felé kezdett mezei nyúl kergetésbe a német juhász, majd visszafelé az északi országhatár felé. A szántóföld girbegurba talaja, és a jó kondiban lévő nyulak cik-cakkjai a végletekig kifárasztották a pesti szukát. Már nem csodálkoztam a futásnak lódult kutya szófogadatlanságán. A balhé végén azért kötelező volt számára lábhoz jönni. Ezúttal a mezei csiga tempótlanságával tette. Nagy sokára megérkezett, nem sok jóra számíthatott:

– Jó volt megkergetni a nyulakat? – és megsimogattam a fejét.

A két történet időben egymástól távol esett meg. Időközben megértettem, a vakvezetőtől csak akkor várhatok el tökéletes szakmunkát, ha szabad idejében kiélheti ösztöneit. Ez hordoz magában kockázatot, de mi az, ami nem.