(…)
Szőke folyó, fűzszegte Tiszapart,
fölötte kettős dómtorony vigyáz,
a százezernyi dolgos kismagyart
rabságban tudni, szívemnek mi gyász!
Nem a paloták cifraságát féltem
s nem is magam feldúlt otthonát
siratom, de a népet. Köztük éltem
s a vágyam az, hogy ott éljek tovább.
Szegedi rög legyen, mely betakar,
megoszthassam a szenvedéseket,
mert sorsom: sorsod, szegedi magyar,
örök kapocs fűz tehozzád, Szeged!
„Szegednek népe, nemzet büszkesége”,
kit így aposztrofált egykor Kossuth,
hiszem, gyászodnak nemsokára vége,
A jobb jövőre van számodra út.
Létjogod hirdeti földeden minden
verejtékáztatta kicsiny göröngy,
te tanítottál meg jövődben hinnem,
mert szenvedésből születik a gyöngy.
Verejtékednek gyöngye a szabadság,
hiszem: kiderül még borús eged,
a boldogságot szenvedésért adják,
szabad s boldog lesz néped még, Szeged!