SOHA NEM ÍGÉRTEM MEG
Dinya Imre (46 éves)
Gyomán születtem, 1955-ben. Két évvel rá feltűnt szüleimnek, hogy a kezembe vett tárgyakat túl közel tartom a szememhez. Békéscsabára utaztunk orvoshoz, ahol kiderült, hogy a jobb szememmel egyáltalán nem látok, a ballal pedig csak közelre. A tanyasi életet ennek ellenére sokszínűnek és érdekesnek láttam. Öt testvéremmel közösen fedeztük fel a természet csodálatos világát. Tucatnál is több tanya volt a környéken, alig pár kilométerre egymástól. Nekünk gyerekeknek ez nem volt távolság, sec-pec leszaladtuk. Szabadok voltunk, mint a madarak. Édesanyám az ugari általános iskolába íratott be. Feledhetetlen élmény volt suliba járni — főleg télen, amikor a hatalmas hó miatt lovas szánon utazhattunk a két kilométerre lévő tanyasi iskolába. A táj egyszerű, magával ragadó szépsége és az utazás egzotikus volta olyan volt, mint egy mese. Az első évet közepes eredménnyel fejeztem be. A tanév végén a szemészorvos jó szándékúan azt javasolta szüleimnek, hogy a második osztályt már a Vakok Általános Iskolájában kezdjem el. Semmihez sem tud kezdeni ilyen gyenge látással vidéken, felnőtt korában — érvelt a szakember. Szüleim a távoli jövőre gondolva elfogadták javaslatát. Teljesen elkeseredtem. Kiszakítottak megszokott, természetgazdag környezetemből. Zárt intézetbe: a Vakok Általános Iskolájába kerültem Budapesten. Bánatomat külön fokozta, hogy apró termetem miatt óvodába tettek. Egy év után kerültem az átmeneti osztályba, ahol megtanultam a Braille-írást és annak olvasását. Az idő azonban nagy úr: belerázódtam a suli rendjébe.
Kedveltem a testnevelés órákat, ahol Ervina néni néhány atlétikai alapszámmal ismertetett meg minket. A kislabdadobást és a futást hamar megkedveltem, az ugrószámokért viszont nem rajongtam. Ha jól teljesítettünk a tornateremben, akkor az óra második felében jutalomként “dönyizhettünk”. Előkerült a medicinlabda Ervina néni lába mellől. A testnevelő tanár kétfelé osztotta a csapatot. A kapu a tornaterem két vége volt, teljes szélességében. Csatárláncba guggoltunk, és ebből a testhelyzetből vetődtünk a felénk tartó labdára. Aztán a szert hárító gyerek felállt, és amilyen erővel csak bírta, az ellenfél kapuja felé gurította az 1–2 kilós medicinlabdát. Éberen kellett fülelni, hogy kiderüljön, melyikünk felé is tart a labda. Ha jó volt a sejtés, akkor a szemfüles gyerek gyors vetődéssel elkapta a labdát, ha pedig nem, akkor gól lett belőle.
A nyári szünetet a harmadik osztály után is otthon töltöttem. Észrevehetően romlani kezdett a látásom. Szüleim újra szemorvoshoz vittek, aki tehetetlenül tárta szét a kezét. A tanév kezdetekor az iskola mellett lévő OTI szakorvosa is megvizsgálta szememet — ő sem tudott mit tenni. November végére teljesen elveszítettem a látásomat.
Gyerekfejjel másként éli meg az ember a látásvesztést, mint egy felnőtt. Nem estem kétségbe. Osztálytársaim között több olyan gyerek is volt, aki semmit se látott. Annyiból volt rossz az új állapot, hogy a síkírású könyvből már nem tudtam felolvasni a meséket diáktársaimnak. A pontíráshoz és az olvasáshoz már addig sem volt szükségem a látásra, ezért annak elvesztése nem vetett vissza a tanulásban — bár régebben, ha az ujjammal nem éreztem elég biztosan a Braille-betű domború pontjait a vastag papíron, akkor közel hajoltam a laphoz, és a szememmel “puskáztam”.
Rendszerető gyerek voltam világéletemben: a holmimat mindig ugyanoda tettem. A látás hiánya tehát nem gátolt meg napi tevékenységeimben. Az már egészen más kérdés, hogy néhány szekrénynek vagy falnak gőzerővel nekimentem. Nem volt túl nagy baj a koccanás, mert megtanultam belőle, hogy az a dolog ott van. Fejembe ment a pontos helye.
Az iskolában a közismereti tárgyak mellett zenét is oktattak. Két éven át próbálkoztam a zongorával, de mivel a kezem apró volt, az ujjaim meg rövidek, a zenetanárom inkább a hegedűt javasolta. Megkedveltem a vonós hangszert. A nyolcadik osztály végéig kitartottam mellette, és a későbbiekben még hasznát is vettem hangszeres tudásomnak.
A nyolcadik évfolyam közepén került szóba az iskolában, hogy ki mi is szeretne lenni? Mindent szétszereltem, ami a kezem ügyébe került. Kíváncsi voltam, mi rejlik a tárgyak belsejében, miként működnek azok. Mondhatnánk: műszaki beállítottságú gyerek voltam. Ezek után kézenfekvő volt a válaszom: telefonkezelő szeretnék lenni!
Pesten nem találtam állást, ezért hazaköltöztem. Tettem ezt annak ellenére, hogy vidéken nehezebb munkát találni, mint a fővárosban. Hol volt akkoriban telefonkezelő állás vidéken? Ahol volt, ott valakinek a rokona fogadta a hívásokat. Beláttam, hogy munkát csak Budapesten találhatok. Ha nem ballagtam volna ki a vasútállomásra, és nem szálltam volna fel a pesti vonatra, valószínűleg elkallódtam volna az Alföldön. Bementem a Vakok Szövetségébe, hogy munka után érdeklődjem. Lett telefonkezelő állásom, szállást pedig a Vakok Intézete biztosított. Szaktanfolyamra csak az állás megszerzése után jelentkezhettem. A tanfolyamot a Magyar Posta szakemberei tartották, és a végén vizsgázni kellett. Beindult a felnőtt életem.
Nem akartam a nyolc óra meló, délutáni szundikálás, vacsora és éjszakai alvás monoton egyensorsát élni. Kerestem a réseket: hol lehet kitörni ebből az ördögi körből? Jelentkeztem a szövetség Homérosz zenekarába hegedűsnek. Az együttes fúvósokból, vonósokból és egy dobosból állt. Nagy szerzők kis műveit játszottuk. A szövetség rendezvényein és szociális otthonokban léptünk fel. Közkívánatra szívesen adtunk elő magyar nótákat is. Beléptem a KISZ-be is, ahol a nem politikai jellegű szervező munkában vettem részt. Remek társaság kovácsolódott össze. Keresztül-kasul bejártuk az országot. Eljutottunk Békéscsabára, a szlovák múzeumba is. A kiállított tárgyakat, eszközöket, megnézhettük a kezünkkel. Közben a múzeum munkatársa elmondta az adott tárgy funkcióját, és hogy hogyan használták. Jártunk Tokajhegyalján. A borospincében létrát hoztak nekünk, hogy felmászhassunk rá és úgy nézhessük meg, mekkora hordó van előttünk.
Voltunk a Mátrában, a sástói kempingben is. Este kiültünk barátaimmal a tópartra, pecáztunk. A damil végén természetesen volt horog, azon meg kövér földigiliszta kunkorodott. Azt nem tudom, hogy volt-e hal a tóban, mert egyet sem fogtunk, de béka, az volt rengeteg: hallottuk a hangos kuruttyolást. Eluntuk a kilátástalan damiláztatást. Kaptuk magunkat, lesiettünk Gyöngyösre, ahol megvacsoráztunk. Utána vissza a kempingbe, szintén gyalog. Mire felértünk, éhesebbek voltunk, mint induláskor. A KISZ alapszervezetben még sakkversenyt is szerveztem. A két, négyfős csapat tagjai előbb egymás között döntötték el az erősorrendet, majd ki-ki a másik csapat hasonló helyezést elért tagjával mérte össze tudását — ahogy a nagyok a csapatversenyeken. Igazi szervező voltam, mert sakkozni ugyan szerettem, de tehetségem nem volt hozzá. Ilyen módon tudtam értelmesen és hasznosan lekötni magam.
A Homérosz zenekarban éneklő egyik lány megtetszett. Cigány és horvát dalokat énekelt, szívhez szólóan. Feleségül vettem. Közvetlenül a nősülés után szólt nekem Szabó Bandi barátom, hogy a Poznanban megrendezett Európa-bajnokságon csörgőlabdacsapatoknak is rendeztek versenyt. Ő és az atlétikacsapat több tagja is megízlelte az újfajta játék zamatát. Edzőjük, Ervina néni (Dosek Lajosné), a vak sportolók ősanyja, lelkesítője, felismerte a roll-ball (csörgőlabda) játékban rejlő lehetőséget. Én is beálltam az alakuló csapatba, de ide nemcsak mint szervező, hanem lelkes játékosként is. Amerre csak jártam sorstársaim között, mindenhol kidoboltam a csörgőlabdasport hírét. Mostoha viszonyok között, kispályán, betonon edzettünk. Nem egyszer sajgó csontokkal hagytuk el az edzőtermet. Magánszorgalomból, kedvtelésből és sportszeretetből tettünk mindent. Ha ki tudtuk vívni az indulás jogát a különböző nemzetközi versenyeken, akkor kaptunk anyagi támogatást a szövetségtől — máskülönben nem.
A Wesselényi Sport Körben működő atlétika szakosztály egyik csoportja lett 1978-ban a roll-ballcsapat. Igaz, akkoriban csak a baráti országok csapataival mérhettük össze felkészültségünket, de nekünk már az is világszám volt, hogy egyáltalán külföldre utazhattunk. A Vakok Általános Iskolájában sportnapokat szerveztünk. Intenzíven agitáltuk a fiatalokat: jöjjenek az atlétikapályára és a csörgőlabdaedzésekre! Még sakktáblát is vittünk az iskolába, hogy minden téren szervezzük az utánpótlást. Közben annyira megkedveltem a csörgőlabdát, hogy lassanként felhagytam a zenéléssel, de még a KISZ-ben végzett munkámmal is.
A házasság köteléke sem tartott sokáig. Mindvégig külön laktunk: feleségem a női szállón, én pedig a férfiakéban. Szám keserű ízét a válásunk évében megrendezett roll-ball Európabajnokság megnyerése édesítette meg kissé.
A kontinensbajnokságot Hessen tartományban, Fuldában rendezték. Fél évünk volt a felkészülésre, Tálasi Feri bácsi irányításával. A Vasas SC sportiskola igazgatója pártfeladatként kapta, hogy készítsen fel minket. Az első edzésen lelkesen jegyzetelt, és a másodikat már a módszertani intézetben kidolgozott edzésterv alapján vezette le. Ízig-vérig szakember volt. Annyira mellénk állt, hogy teljesen hatása alá kerültünk. Ennek eredményeként a döntőben 4:2-re diadalmaskodhattunk Dánia felett. Szabó András volt a centerjátékos, Gubuznai Imre a jobb, míg én a bal beck, a tartalék védőjátékos pedig Szilassi Ferenc volt. A gurítójátékosok (gyengén látók): Molnár Ferenc, Kelemen József és Oláh József. Az akkori Vakok Szövetségének vezetői kis ünnepségen köszönték meg nekünk az első helyezést. Ez is jól esett, de az is remek volt, hogy győzelmünkkel biztosítottuk magunknak az apanázst a következő, jelentősebb nemzetközi versenyre. A győzelem futótűzként terjedő hírére egyre többen jöttek le az edzésekre.
Ekkortájt vált szorosabbá kapcsolatom egy gyengén látó hölggyel, akit aztán el is vettem feleségül. Albérletben éltünk hármasban, újdonsült asszonyom első házasságából származó kisfiával. Hamarosan megszületett közös gyermekünk, Gabriella. Röviddel rá összkomfortos lakásba költöztünk. Feleségem megmutatta, hogyan kell tisztába tenni a babát, aztán tettem a dolgomat, ahogy kellett. Cumiztatást és büfiztetést is vállaltam, annak minden előnyével és hátrányával. Kislányunk fürdetésénél a kád körüli munkálatokban segédkeztem. Sokáig kerestem olyan burkolót, aki tükörsimává tudja varázsolni az erkély rücskös járófelületét. Utána már nyugodtan játszhattam csúszó-mászó lányommal az erkélyen is.
Ekkor már javában készült gool-ball (ez a roll-ball továbbfejlesztett változata) válogatottunk a Fáklya játékokra (New York, 1984). Egyre kevesebb idő jutott a családomra. A napi munka után mindig volt edzés, sőt még szombatonként is volt kiegészítő programja a csapatnak. Csak a hét utolsó napját tudtam szeretteimmel tölteni. A világjátékon hetedik helyezést értünk el. A következő évben, a Lengyelországban megrendezett Európa-bajnokságon már bronzérmesek lettünk, 1986-ban Roermondban (Hollandia) a világbajnokságon pedig hatodikak. Itt futottam össze Palma Jansennel, akinek szülei az ötvenes évek közepén hagyták el Magyarországot. Tőle hallottam először a tandemről. Jó évig feledésbe merült fejemben, micsoda lehetőség rejlik a kétüléses kerékpározásban. Hogy ebben mennyire játszott közre az újabb válásom — nem tudom. Feleségem nem tudta elfogadni, hogy nap mint nap eljárok sportolni. Elege lett abból, hogy a családban minden teher rá hárul. Én meg nem bírtam otthon megülni, ahogy azt az asszony elvárta volna tőlem. — Így ismertél meg. Tudtad, hogy ilyen vagyok — mondtam. — Soha nem ígértem meg, hogy felhagyok a sporttal, ha összeházasodunk. Napi nyolc órát ültem a telefonközpontban; sportolás nélkül nem tudtam volna meglenni.
A Millenáris pályán rendezték meg az Arany Mokka Grand Prix kerékpárversenyt. A rádió híradásaiból értesültem róla. Ki kéne próbálni a tandemet! — ütött szöget fejembe a rég elfeledett gondolat. Nem véletlenül. Rengeteget bicikliztem a tanya körül gyermekként, még akkor is, amikor már semmit se láttam a világból. Hogyan? Öcsém vagy a bátyám kerekezett előttem. Biciklijük hátsó kerekének villájára egy acéldrótot erősítettünk, és az belógott a küllők közé. Mindössze erre a jellegzetes, kerregő hangra kellett figyelnem kerékpározás közben, és máris érdektelenné vált, hogy nem látok. Eleinte még teljes szélességében igénybe vettem az utat, de a sok gyakorlásnak köszönhetően egyre stabilabban tartottam az egyenest. Gyakran megkért bennünket anyu, hogy ugorjunk már el kenyérért a vegyesboltba. Kitoltuk apukám huszonnyolcas kerékpárját a kamrából. Öcsém felült a vázra, és erősen megmarkolta a kormányt. Én meg a nyeregbe pattantam, és elindultunk a nyolc kilométerre lévő Gyomára. Gidres-gödrös földúton és makadámon haladtunk. Egyszer sem álltunk meg út közben: gyakorlott bringások voltunk. A két, egyenként háromkilós kenyeret felkötöttük a bicikli csomagtartójára, és fordultunk hazafelé.
Megkerestem Patik János országos bajnokot. Ha valakiről el lehet mondani, hogy szereti a kerékpársportot, róla feltétlenül! Technikai és gyakorlati tanácsok sorával látott el arról, hogyan is kell tandemezni. Egyik, gyengén látó haverom felsóhajtott mellettem: De szívesen bicikliznék, ha lenne rá módom!
Nem korszerű, de egyedi építésű tandemet vásároltam még 1989-ben: félévi fizetésembe került. A Pannónia úti lakótelep belső útjain tettük meg első köreinket barátommal. Szokni és tanulni kell, hogyan közlekedjünk a tandemmel. A két kerekezőnek tökéletes összhangban kell lennie.
A tandemen két lánc van. Az egyik az első és a hátsó pedált köti össze. A másik a hátsó pedált a váltóval. A két pedálnak mindig szinkronban kell lennie: induláskor, menet közben és megállásnál is, különben a hátul ülő bringás cipőorra hozzáér a kormányos sarkához. Ezért a hátul ülő már az indulás előtt felpattan a nyeregbe, és a lábát ráteszi a pedálra — mindig úgy, hogy a jobb lába legyen felül. A kormányos ugyanis bal lábbal rugaszkodik el a talajtól, és jobbal tapos. Kengyelt nem használok, mert ha útközben gyorsan le kell ugrani a bringáról, akkor gátol a szabad mozgásban. Klipszes pedál jellemzően az egy lábbal hajtó mozgássérültek kerékpárján van. Akik ilyent használnak, egyszerre tudnak nyomni és húzni is a lábukkal. A hátul ülő, nem látó biciklisnek teljes mértékben alkalmazkodnia kell a kormányos tempójához. Ha az elöl ülő menet közben, vízszintes helyzetben “megringatja” a pedált, ezzel azt jelzi, hogy megfelelő sebességgel haladnak. Ha viszont gyorsítani akar, akkor testével erőteljesen előrelendíti a kerékpárt. Akkor aztán beleadhatok apait-anyait a tekerésbe. Meredek dombról lefelé haladva a kormányosom vízszintbe helyezi a pedált, és nem mozdít rajta. Ilyenkor hagyjuk, hadd “gurulja ki magát” a tandem, mi pedig szusszanunk egyet. Városban, kanyarodás előtt az elöl ülő vízszintes helyzetbe állítja, és mereven tartja a pedálját.
A tandemmel is úgy kell kanyarodni, mint a közönséges biciklivel. Fékezni csak a kormányos tud, mivel a tandemen nincs kontra, csak két kézifék. Ha a kormányos vészjóslóan álljt kiállt, akkor a hátul ülőnek (ha teheti) le kell ugrania a nyeregből, talpra érve pedig a merev kormánynál fogva vissza kell fognia a kétkerekű lendületét. Csúsztunk meg jeges útszakaszon, kaptunk már durrdefektet is, de minden malőrt épkézláb úsztunk meg.
Első komolyabb utunk az volt, amikor elkarikáztunk Isaszegre. Bő 50 kilométert hajtottunk oda és vissza. A budapesti kerékpárosok ugyanis minden évben március 15-én, Isaszegen, az emlékműnél tartják évadnyitó találkozójukat. A kerékpáros konvoj rendőri felvezetéssel haladt, könnyed tempóban, körülbelül 15 kilométeres óránkénti sebességgel. Mi is benne voltunk. Ez volt az egyetlen tandem az oszlopban, és akkoriban még igencsak ritkaságszámba ment. Körbe is nézték a biciklisek, és többen is elámultak, amikor észrevették, hogy nem látok. — Hogyan mersz így elindulni? — kíváncsiskodtak.
— Itt ül előttem a kormányos. Nekem útközben mindössze annyi a szerepem, hogy tekerjek! — válaszoltam.
Volt az érdeklődők között egy fiatal srác, aki művaknak ajánlkozott.
— Arcomba húzom a kötött sapkámat — mondta. — Szeretném kipróbálni, hogy milyen?
— Semmi jónak nem voltunk elrontói. Barátom ment vele egy kört.
— Na, milyen volt, komám? — kérdeztem a vállalkozó kedvű bicajost, miután megérkeztek.
— Én biztosan nem csinálnám!
Az isaszegi túrán sok ismerősre tettünk szert. Ahogy a fővárosban tandemeztünk, nemegyszer utolértek minket két keréken. — Sziasztok! — köszöntek ránk. Legközelebb is jöttök Isaszegre?
• Elhatároztuk néhányan, hogy pár üveg sörért kikerekezünk Párkányba. Szombat reggel indultunk el négy tandemmel és hat szólókerékpárral. A Váci úton haladtunk kifelé, áthajtottunk az Északi összekötő vasúti hídon, majd a Római parton karikáztunk Békásmegyerig. Ott rátértünk a 11-es útra, és elhaladtunk az Omszki-tó mellett. Gyengén látó barátunk, Pisti, elmaradt mögöttünk. Egyik társunk visszafordult, hogy megkeresse a csellengőt. Rá is talált.
• Hát te meg mit csinálsz itt? — kérdezte tőle.
• Napozok! — felelte Pisti.
• De hát nem is süt a nap! — kapkodott levegő után a társunk.
• Nem baj, akkor várom, hogy kisüssön! — felelte az árnyéknapozó.
Amikor utolérték konvojunkat, és elmesélték az előbbieket, le kellett szállnunk a nyeregből, úgy elkapott bennünket a fuldokló nevetés. Ahogy elhagytuk Szentendrét, ismét nyoma veszett Pistinek. Megálltunk egy közért előtt, a kerékpárút szélén. Vártuk haverunkat. Közben ettünk-ittunk, majd fél óra múlva továbbindultunk. Elhagytuk már Leányfalut is, amikor majdnem elgázoltuk a kerékpárúton egykedvűen üldögélő barátunkat. Megdörzsöltem a szemem: hát ez meg hogy a csudába került ide? Teljes létszámmal indultunk tovább. Esztergom előtt még megvolt Pisti, de a városban már sehol sem találtuk. Lekerekeztünk a partra, a komphoz. Megvettük a jegyeket. Az útlevél ellenőrzés a túlparton volt, és egyik kormányosunkat, aki nem volt magyar állampolgár, nem engedték tovább. Hiába készült napok óta az Aranyfácán sör kedvelt ízére: a határőrök lekapcsolták. Leültették egy székre a semleges zónában, és ott kellett dekkolnia, amíg vissza nem tértünk. Hiába kérleltük a határőrt, hogy vigyen két üveg sört a havernak, nem hajlott rá. Nem volt mit tenni: továbbindultunk.
Az első büfé előtt megállítottuk a bringákat. Kérdeztük a mosolygó eladót, hogy mennyibe kerül a sör? Amíg lelkesen sorolta az árakat, egy bácsika lépett hozzánk, és megszólított magyarul.
— Édes gyermekeim! Ne itt vegyetek sört, hanem forduljatok be az első utcába, és a saroktól nem messze találtok egy élelmiszerboltot. Ott fele ennyibe kerül!
Gyorsan nyeregbe pattantunk. Hogy a büfés lány mit mondott az öregnek, azt nem tudom, mert szlovák nyelven záporoztak harsogó mondatai a jó szándékú ember fejére.
Az én tandemem csillagküllős volt, ezért annak csomagtartójára tettük fel az 50 üveget. Visszatértünk a komphoz, és útnak indultunk hazafelé.
— Mit hoztatok nekem? – érdeklődött a visszatartott kormányosom.
— Neked semmit sem, öcsém! Csak aki átjutott a határon, az ihat sört! — ugrattam, mire elkezdett “püfölni” minket a komp közepén.
Hogy így megfeledkezett magáról, a túlparton nem is adtunk neki a finom komlóléből, csak amikor a 11-es úthoz értünk. Visegrád felé haladtunk már, amikor egy idős asszony kerekezett velünk szembe a kerékpárúton. Kormányosom nagyot köszönt rá, amikor mellénk ért. A néni leszállt a bringáról, és addig nézett utánunk, amíg ki nem kerültünk látóteréből. Libasorban hajtottunk végig a 11-esen. Az autósok sűrűn kiáltottak ki nekünk: — Lazsál a hátsó! — Csak nevettünk rajtuk. Este volt már, mire hazaértünk. Száznegyven kilométert hagytunk a hátunk mögött aznap. Igaz, ami igaz, elfáradtam. Másnap tudtuk meg, hogy Pisti haverunk egészen az esztergomi vasútállomásig jutott el. Ott felszállt a vonatra, és hazadöcögött. Tán két órával előbb ért haza, mint mi.
Gyengén látó barátommal, Cserna Józsival hírül vettük, hogy nagy tandemversenyt rendeznek Franciaországban. Nagyon szerettünk volna kijutni. Negyvenkét kört kellett teljesíteni az egyéni indítású szuperverseny két kilométer hosszú, zárt pályáján. Kétpercenként indítottak, és annak, akit utolért az utána indított páros, ki kellett állnia. Szponzori pénzt csak úgy gyűjthettünk volna barátommal, ha sport alapon működő jogi személy vállalja, hogy a saját bankszámláján fogadja a felajánlott összegeket, és úgy adja át nekünk felhasználásra. Végül Sipos János, a Magyar Kerékpáros Szövetség főtitkára felajánlotta, hogy a kerékpáros szövetség hozzájárulásaként kifizeti helyettünk a 4200 frank nevezési díjat. A négyfős csapat utaztatását ingyen vállalta a MALÉV, csak a repülőjegyek áfa-tartalmát kellett volna állnunk. Fájó volt, hogy a közelünkben lévő sorstárssporttársak nem segítettek nekünk a pénzgyűjtésben: kútba esett a tervünk. Eltöprengtem az eset tanulságain, és a kusza gondolatok apránként kezdtek összeállni a fejemben.
Közben keményen készültünk csörgőlabdában a paralimpia kvalifikációs mérkőzéseire. Tizennyolc ország válogatottja indult a megmérettetésen. Veretlenül lettünk elsők, és ezzel kivívtuk az atlantai indulás jogát. Abban, hogy a paralimpián végül csak a nyolcadikak lettünk, rajtunk kívül álló okok is közrejátszottak.
Visszamegyek az időben 1992-be. Ekkor kezdtem a Vakok Írisz Sport és Tandemkerékpáros Egyesület szervezésébe, amit mindvégig segítőkészen támogatott Tálasi Feri bácsi. Régi barátom, Sipos János újból a segítségünkre sietett, és szakmai tanácsokkal látott el minket, amikor az egyesület alapítólevelét fogalmaztuk. A cégbíróságon bejegyzett egyesület háromtagú vezetőségébe engem választottak meg szakosztályvezetőnek. Három évvel a tandemvásárlásom után jutottunk el idáig. A póni tandemeket a Csepel művek gyártotta. A vak kisdiákok az iskolájuk “paripáin” gyakoroltak a Városligetben, a Közlekedési Múzeum mögött, az autóforgalom elől elzárt területen. A Mobil Túra Kft. szaküzletében Tajvanon gyártott, felnőtteknek való tandemet lehetett vásárolni.
Néhány éven keresztül Recognita néven kerékpárversenyeket
rendeztek a Városligetben. A táv
Nemzetközi részvételünk legfőbb akadálya továbbra is a pénzhiány volt: emiatt sehol sem tudtuk kvalifikáltatni magunkat. Szerény lehetőségén belül támogatott minket a Vakok Szövetségének budapesti és Pest megyei helyi csoportja, emellett a kerékpárok eladásával és javításával foglalkozó cégektől is kaptunk kisebb összegeket, amiknek persze mindig örültünk. A pénzszűke mellett jelentős gond volt még az is, hogy a sok nem látó és tandemezni kívánó elé alig akadt kormányosnak néhány látó barát.
Leghosszabb síkvidéki utunk a Budapest – Gyoma – Budapest útvonal volt. Szombat reggel indultunk. Nyolc és fél óra alatt értünk el a 175 kilométerre lévő városba, ahonnan másnap reggel indultunk vissza. A hazaút jóval tovább tartott, mint odafelé. Szikrázóan sütött a nap, és irgalmatlan hőséget árasztott. Törökszentmiklós után jobbra fordultunk a 46-os útra. A nagy melegben a kormány mögött ülő Józsi úgy látta, hogy esik az eső előttünk. — Esik a fenét! Az Alföldön vagy! — kiáltottam a fülébe. Magas útszéli fák és hatalmas kukoricatáblák szegélyezték az utat. A forró levegő meg sem moccant. Még jó, hogy volt rajtunk bukósisak! Amint megláttunk egy artézi kutat az út szélén, máris megálltunk, és a fakadó vízzel hűtöttük testünket. Elszántan tapostuk a pedált. Haverom egyszer még látni vélte, hogy épp a hátunk mögött zuhog az eső, de ezt már csak alig hallhatóan merte megjegyezni. Estére értünk Budapestre. Megálltunk az egyik büfé előtt a Városligetben. Farkaséhesek voltunk. Rántott húst kértünk sült krumplival. Alig két falatot tudtam lenyelni, annyira fáradt voltam — a haverom is.
— Induljunk haza, mert ha lemerevedünk, még arra sem leszünk képesek, hogy felálljunk!
A Demonstrációs túrát a kecskeméti alapítvány a Sportoló
Fogyatékosokért szervezet egyik elnökségi tagja, Boronkai László szervezte 1994
júliusára. A cél Magyarország körbekerekezése volt. A táv
Télidőben kezdtük a felkészülést; a kormányosom egy polgári szolgálatos katona, Hídvégi Péter volt. Még mínusz 8 fokban is nyeregbe pattantunk. Tornacipő, tréningruha, pulóver, kötött sapka. Ha mozog az ember, akkor nem fázik. Az arcom viszont fázott! Az ellen úgy védekeztem, hogy sűrű gyakorisággal felfújtam a számat. Orrom hegyéig nem húztam le a sapkámat, csak szemöldökig, hogy elkerüljem a homloküreg-gyulladást. Kesztyűt csak mínusz 5 fok alatt húztam. Munkaidő után naponta 30–40 kilométert kerekeztünk a Pilis hegyei között vagy a Gödöllői dombvidék lankáin. Hónapokon át, hetente legalább ötször.
Két nem látó, három mozgássérült (szólókerékpárral) és egy háromtagú, hallássérült család vágott az útnak. Copfos kormányosommal minden faluba betértünk egy-egy hivatalos bélyegzőlenyomatért — emléknek, no meg igazolásnak. Valamelyik apró faluban egy bácsika kerekezett előttünk az aszfalton. A két tandem közrefogta az öreget. Nagyot nézett a papa.
— Az istenét neki! Milyen hosszú ez? — ámult el hangosan a nyeregben.
— Hát ez kétüléses bringa, bátyám! — mondta a “copfos”. Miért nem vesz magának ilyet?
— Elég nekem ezt az egyet is hajtani, kedves fiam!
Minden falutáblát indiánüvöltéssel köszöntöttünk. A két tandemkormányos dudaszóval tudatta velünk, hátul ülőkkel, hogy köszörülhetjük a torkunkat. Ahogy hallottuk a megbeszélt jelet, elkezdtünk rikoltozni a nyeregben. Arról persze fogalmunk sem volt, hogy a két “csibész” kormányos közrefogott egy idős nénit, aki épp köztünk kerekezett az úton. A mama annyira megijedt a bicikliző indiánok üvöltésétől, hogy azon mód leugrott a bringájáról.
— Az Isten áldja meg magukat fiaim, tán elment a józan eszük? Honnan a csudából jönnek? — érdeklődött méltatlankodva.
— Pestről! — vágtuk rá mindahányan.
— Még hülyének is nézik az embert!
Egy ilyen hosszú úton persze sok más érdekesség is megesik. Egyszer épp egy árokparton eszegettünk, amikor váratlan vendég lépett éhes csapatunk mellé: egy tarka ruhás szarvasmarha. Dagadó tőggyel érkezett. Megkértük Boronkai Lacit, húzzon már egy kis tejet belőle. Szegény soha életében nem fejt még tehenet, de azért elindult a jószág felé. A derék háziállat zokon vette az idegen közeledését, és ráfújt Lacira, akinek ettől inába szállt a bátorsága. Meg is sértődött, és el akarta kergetni az önérzetes tehenet. Ekkor jelent meg az állat idős gazdája. Barátságosan érdeklődött úticélunkról, és hosszasan elbeszélgettünk mindenféléről. Fél óra múlva elköszönt tőlünk az öreg, és elballagott valahová. Már készen álltunk az indulásra, amikor újra megjelent. Hóna alatt háromkilós kenyeret szorongatott, kezében négy szál házi kolbász lógott.
— Fogadjátok el tőlem ezt a kis harapnivalót! — mondta meleg szívvel, és átnyújtotta az élelmet. Elkértük a bácsi címét, és a túra végén levélben is megköszöntük emberségét.
Fiatal székesfehérvári bringásokkal találkoztunk. Amikor megtudták, hogy mire vállalkoztunk, tiszteletünkre megfogadták, hogy tíz nap alatt 2000 kilométert kerekeznek. Be is tartották a szavukat. Kecskemét határában vártak ránk, és együtt hajtottunk be a városba. Az érkeztünket köszöntő kecskeméti emberek — több százan — olyan vidámak voltak, mintha szilveszter lett volna. Futottak a kerékpárok mellett az út szélén, és a fülünkbe trombitáltak. Mi meg örültünk, hogy vége a strapának. Nagyon elfáradtunk — de azért egy hét múlva már szívesen nekivágtam volna az útnak, az ellenkező irányban.
Boronkai Laci alapos szervező munkát végzett. Ahol csak áthaladtunk, minden megyei lap beszámolt a Demonstrációs túráról. Az utunkba eső települések polgármesterei étkezéshez és szálláshoz segítettek, a helybéli, tehetősebb vállalkozók pedig anyagilag támogattak bennünket. A túra után mi, tandemesek még hazakerekeztünk Budapestre.
Sajnos, ahogy múltak a hónapok, úgy alakult, hogy a kilenc, nem látó bicajosra mindössze egy kormányos maradt. Ráadásul a második tandememet ellopták. A tandemkerékpáros egyesület négyévi működés után, 1996-ban megszűnt.
Válásunk után tizenegy évvel adtuk el közös lakásunkat.
Elköltöztem Egerbe, és onnan jártam naponta Budapestre, a munkahelyemre. Öt
órakor indult a buszom, és ha aznap még csörgőlabdaedzés is volt, fél tíz előtt
nem értem haza. Akármennyire is edzett voltam fizikailag, egyre jobban törődtem
a napi hatórás zötykölődés alatt. Ehhez jött még a nyolc óra ülőmunka. A hátam
és a gerincem egyre nehezebben viselte a megpróbáltatásokat. Három év után
visszaköltöztem a fővárosba. Teljesen felújíttattam pár éve vásárolt lakásomat,
és életre szólóan berendezkedtem. Mivel továbbra sem tudok hosszasan megülni a
fenekemen, a csörgőlabda mellett tekézni kezdtem. Komlón, Kazincbarcikán és
Nyíregyházán már űzik ezt a sportot sorstársaim. A Wesselényi Sport Kör
negyedik szakosztálya lett a tekézőké. Hetente egyszer edzem. A tekeedzések
gimnasztika része karhajlítás, szökdécselés, rugózás. Mi is szabvány méretű
pályán gurítunk. A gurítódeszka centiméter magasan kiemelkedik a pálya
síkjából. A látássérült tekézőket látásuk élessége és távolsága szerint három
kategóriába sorolják; a B1 a nem látóké. A B1-es versenyző kétféleképpen
guríthat. Az egyik, hogy terpeszbe állok a kb. 25–30 centi széles és
Kitartóvá tett a sportolás. Kitűzött céljaimat rendre megvalósítom: legyen rá példa a három éven át tartó utazgatás Egerből. A sportolás hozadéka az is, hogy megőriztem ruganyosságomat. A csörgőlabdázás kimondottan finomította a hallásomat, aminek nem egyszer vettem hasznát bicajozás közben. A fehér botos közlekedésemmel sem volt még baj. Alkalomadtán, amikor hazautaztam szüleimhez, nem várt a gyomai vasútállomáson senki. Fehér botommal megkerestem a köves utat. Aztán elindultam rajta a nyolc kilométerre lévő tanya felé. Tudtam, hogy melyik tanyán milyen hangú kutya csahol. A kötetlen szabadságot élvező házőrzők kiszaladtak elibém. Alaposan végigszimatoltak, majd visszafutottak a kerítés nélküli portára, én meg csak ballagtam a köves úton. A szülői házhoz közeledve két hűséges kutyánk, Pici meg Bogár kirohant elém, amint kiszimatoltak a távolból. Nagy farkcsóválás közepette körbenyaltak, majd megragadtam egyikük üstökét, és ők boldogan vezettek haza.