20. Siket

Dezmand Éva

Bagira fekete színű, amerikai cocker spániel. Sok fajtatársával és egy vizslával együtt él nálam. Bagira ifjú korában minduntalan kihasználta a nála nagyobb termetű vizsla védelmét. Előszeretettel rohant ugatva a nála termetesebb kutyák felé, majd oltalmat keresve száguldott vissza a vizsla háta mögé. Annak mentalitása érdekes volt: ha őt egy kutya megtámadta, nem védte meg magát, de ha a spánielre vicsorgott rá egy másik kutya, annak nekiment, még akkor is, ha az nála kétszer akkora volt.

Három évesen ellett Bagira. Kölykei már négy hetesek voltak, amikor elkapta őt az eklapsziás görcs – ez ellés után két héten belül szokott előfordulni. Ez a kór egy szájgörcs, ilyenkor a kutya száját mielőbb szét kell feszíteni, máskülönben megfullad. A kalcium hiánya okozza. Orvosi kivizsgálás követte az esetet, ami szívbetegségre utaló jelet állapított meg nála – többé nem is pároztattam Bagirát. Egyik pillanatról a másikra tört rá a szívgörcs. A kutya szeme hirtelen kimerevedett, oldalára dőlt, mint egy zsák, a lábai megfeszültek. Eközben alig kapott levegőt, egy-két percig tartott az eszméletvesztett állapot. Szíve tájékát masszírozni kezdtem és hideg vízzel lelocsoltam. Hamarosan éledezni kezdett, talpra pattant, megrázta magát és mintha mi sem történt volna, boldogan szaladgált. Élete végéig, évente kétszer-háromszor tört rá a szívelégtelenség.

Nyolcéves lett a spániel. Ha halkan szóltam hozzá a füle botját sem mozdította, ha hangosan tettem, azonnal odajött hozzám. Az orvos fülcseppet írt fel neki, de megmondta: a kutya fokozatosan el fogja veszíteni a hallását. Eleinte még meghallotta éles füttyömet, de később már azt sem. Egyre többször keresett meg szemével, így pótolva a hallás hiányát.

Szeme tükrén nem vettem észre, hogy romlik a látása; ekkor úgy tízéves lehetett. Erre úgy figyeltem fel, ha a széket nem toltam vissza a helyére, nekiment. Eleinte értetlenül toporgott körülötte, majd óvatosan kikerülte és tovább ment. Sajnos a látását sem lehetett megmenteni. A kutyát viszont naponta többször is le kell vinni. Második emeleten lakom, a házban nincs lift. Bagirát pórázra vettem és a körfolyosón elindultunk a lépcsőhöz. Előtte megálltam – a pórázt kissé visszahúztam –, majd elindultam és ő követte a vezetőzsinór irányát. Hasonlóképpen történt a járdáról való lelépéskor is. A parkban eleinte még elengedtem – tíz-tizenöt méterre elbóklászott tőlem –, de a későbbiekben már nem mertem szabadon engedni, nehogy baja essék. Együtt sétáltunk a füvön, a fák között. Magabiztosan lépkedett mellettem, mintha makkegészséges volna. Teljesen megbízott bennem. A többi kutya egyszer sem támadta meg őt.

Ez a sokféle baj nem változtatta meg Bagira alaptermészetét. Anyjával és öt testvérével jól kijött, nem idegenkedtek tőle. A hozzám való viszonya is változatlan maradt. Szívesen ugrott fel mellém az ágyba. Bár nem hallott, de valahogyan mégis csak érzékelte lépteim zaját. Amerre mentem – a lakásban vagy a szabad ég alatt -, ő egyenletes tempóban követett. Látható jele nem volt, de a tájékozódásban egyre inkább támaszkodhatott orra segítségére.

Bagira már elmúlt tizenhárom éves, amikor az őt már hat éve hatalmába kerítő emlőrák – később egész testére kiterjedt – legyengítette.

(Bagira mamáját egy beltenyészetből származó, szívbeteg kannal fedeztettem be – erről csak később szereztem tudomást.)