188. RABUL EJTÉS – szűz technika (2010)

Vajon a borsodi táj mivel bilincselte magához Katit? December legvége. A Keletitől Miskolcig tartó határ szürke egyhangúsága a fekete tél gyászos jele. Miskolcon vonatot váltottunk. Két megálló után a szürke fellegekből, mesekönyvbe illő nagyságú és szépségű hópelyhek szakadtak alá. Arcunkon szétterült a mosoly. Megvidámodtunk. Szalonna után szedelődzködni kezdtünk. Csikorogva lefékezett a szerelvény, de Kati csak állt a peronon.

– Nyisd ki az ajtót! – szóltam rá sürgetően.

– Én itt nem szállok le. Nem látok egy házat sem, de még egy lábnyomot sem a hóban.

Ám az életben vannak csodák, mert a vonat nélkülünk indult tovább. A keskeny peron végében egy autó várt ránk. A falu hóval vastagon borított főútjáról hamarosan egy alsóbbrendű mellékútra kanyarodott a vezető. Szűz hó került elibénk. Az ország egyik legszebb környezetében kacskaringózó, szellemnyomvonalon suhantunk tova. Az utat bal oldalt egy patakocska szegélyezte. Jobb oldalt dombok lankái határolták. Az út mindkét szélében fák álltak őrt. Az elmúlt napokban eső eshetett, mert a növények kérgén és a fa villanypóznákon is vastagon megtapadt a téli csapadék. A villanyvezetékek a rájuk nehezedő hó súlya alatt mélyen meghajoltak. A nyolc kilométeren keresztül szemkápráztató szűz téli táj egy életre rabul ejtette a páromat.

De nem volt semmi az udvarban szállásnak felkínált különálló épület sem. Vékonyka téglafal jellemezte, és a ház egyik oldala üvegfallal és ugyanolyan anyagú ajtóval rendelkezett. A szobába fűtés céljára egy üvegberakásos ajtajú Camino kályhát állítottak be. De ez még semmi, mert a főúri kastélyban akadt egy fürdőszoba és egy konyha is. A fürdőben fűtésnek egy farzsebből előhúzható nagyságú villanykályha volt szolgálatba helyezve. A bojler egy fürdőkádra elég mennyiségű meleg vize vissza nem térő alkalmat kínált az egymásutánban gyors fürdésre. A konyhaajtó résén az udvarból egy pocakos egér is kényelmesen beljebb kerülhetett. Előnyére vált a konyhának, hogy a hűtőt nem kellett áram alá helyezni. Odabent zárt ajtó mellett vastagon látszott a lehelet. Estére képbe kerültünk, nem csak a faluval, hanem a ránk váró éjszakai feladattal is. Amennyiben nem akarunk megfagyni, folyamatosan kell a tűzre rakni. Jól bedurrantott a párom. Hamarosan harminc Celsius fok meleg lett a kályha körül, de a vékony falak továbbra is sütöttek a hidegtől. Szűk óránként kellett fahasábot tűzre vetni. Mély álomba merülésről nem álmodozhatott Kati. De ez a kisebb kényelmetlenség mégis megérte. Reggel kimentünk a konyhába, ránéztünk a bejárati ajtóra. A szimpla üveg teljes felületét jégvirág fedte. A zárban lévő, abba belefagyott kulcs is hasonlóan dekorálva. Olyan hiteles életérzésben részesültünk, mint amilyenről a neves magyar regényírók számoltak be írásaikban, felelevenítve a paraszti világ téli szépségeit. Az már csak a hab a torta tetején, hogy hajnalban az udvarban a házigazda mínusz huszonkét Celsius fokot mért.

Haraptunk néhány falatot, és útra keltünk.

Az előző napon megismert úton visszafelé indultunk. Ekkor már csak mínusz tizenkét Celsius fok volt. Lefékezett mellettünk egy autó, vezetője beszállásra invitált minket. Megköszöntük, de utunkat gyalog folytattuk a tizenöt kilométerre lévő hentesbolt felé. Odaérve, pirosló arccal állítottunk be. A pultban néhány szál házi hurka árválkodott. Kalóriadús zsákmánnyal fordulhattunk ki az utcára. Egyáltalán nem volt melegünk. Szégyenszemre buszra szálltunk, ezzel a túrából hét kilométert lecsaltunk. A jól ismert bekötőútnak gyalogosan vágtunk neki. Ránk sötétedett. Egyre jobban hűlt a levegő. Enyhén vacogtunk. Félúton járhattunk, hátulról beért minket egy kocsi. A délelőttről jól ismert sofőr mosolyogva kérdezte, ugye most már beülnek? Csalódnia kellett.

Az évbúcsúztatót helyben, a kultúrházban terveztük eltölteni. Kirittyentve indultunk el. Az asztalok körül akadt egy-két szabad hely, de a dobhártyaszaggató zenekari hangerő kiűzött minket az utcára. A csillagok fényétől tündöklő zimankóban pár háznyit kellett bandukolni, és már nyúlhattunk a gyufáért. Lassacskán bemelegedett a fagyos leheletű szobánk. A konyhaasztalról elvettük az ott behűtött kölyökpezsgőt, és az egész napi eseménysoron jót nevetve, az ágyban koccintva penderültünk át az új esztendőbe.

A további feledhetetlen emlékek sorával most nem hozakodok elő, de a szállást biztosító idős házaspárról néhány adalékmorzsa. A papa naphosszat szorgoskodott a tágas udvarban és az egy tehénkéje körül. Kora reggel nem csak a munkakedv lendítette ki a házból, az asszonyka szapora és csípős nyelve is útbaigazította. Négyesben álltunk az udvarban. Rám nézett a nyolcvan év feletti gazda, és megkérdezte:

– Tudod-e, hogyan lehet az asszony csípős nyelvét befogni? Egy férfinyelvvel! – mire mind a négyen jóízűen felnevettünk.