186. PUSKÁS EMBER – életemben ekkor voltam a legbátrabb (1973)

Cingár, vagy ahogy népiesen szokták mondani, egyszálbélű kölyök voltam kiskamasz koromban. Nem létező muszklimat nem vetettem be öklözésbe, de még a számat sem szoktam tépni. Mivel okot nem adtam másoknak az engem való elpáholásra, ezért ilyen szempontból is viszonylag békés gyermekkorom volt. Mindezek tükrében aligha fényezhettem volna magam bátornak.

Falun nyaraltam. Felsős lehettem. Vallom, egy városban felnövő emberpalántának csak akkor lesz érdemleges emléke gyermekkoráról, amennyiben hetekben mérhetően megadatott neki a természet vagy a vidéki lét testközelből való megélése. A hosszúkás parasztház hátsó udvarában a baromfikra és a disznókra egy közepes méretű keverék szuka vigyázott. Mivel megérdemli, elmesélem. Az egyik éjszaka, a földes aljzatú disznóól föld alatti részéből három patkányt a fülüknél fogva kihúzott, és az elülső udvarban, a ház bejáratával szemben, az udvaron, egymás mellé kiterítette őket. Hason fekve várta a házból kora reggel kilépő gazdát a dicséret besöpréséért.

Mivel egész nap láncon tartották a kurtalábú Picit – ez volt a becsületes neve –, ezért jólelkűségemből adódóan nénikémtől kikéredzkedtem vele a rétre. A vályogháztól pár méterre, esős időben, kacsaúsztatónak is kiváló vizesárok húzódott. Utána egy kátyúktól hemzsegő, kánikulában süppedős bitumenút következett. Azon túl egy konyhai hulladék és lomkidobásra használt sekély árok, aminek alig mélyéből az egy méter magas földhalom megmászása után várt ránk a határtalan szabadság.

A falu mezei virágoktól tarkálló legelőjén bandukoltunk a szabadjára engedett házőrzővel. Orrával minden útjába eső négyzetcentiméternyi területet labor szinten kianalizált. Egy-két pocokszagú üregbe körmével vadul belekapart, és lyuktágítás céljából szájával vadul tépte a földet. Arra fölöttébb vigyáztam, hogy a falu csordáját messzire elkerüljük, a terelőkutyák miatt. Túljártunk a csordakúton, és felmásztunk az északi országhatáron túl eredő patak magas gátjára. Egy kilométerre lehettünk a falutól.

Lefutottunk a lekaszált ártérbe. A sekély és keskeny folyam vize nesztelenül tartott a szőke Tisza felé. Hiába, gyerek voltam, kapható az ötletszerű csínytevésre. Jobb lábam mellé ügyeskedtem a négylábú barátomat, és egy hirtelen mozdulattal megpróbáltam a patakba belelökni. Résen volt a tökmag. A direkt fürdőzést nem kedvelte, de magától szívesen gázolt a vízbe. Egy kisebb nádas közelében tette, ahonnét hangos hápogással vadkacsa röppent fel. Mivel nem szerettem volna, hogy a magas szálak rejtekében esetleg megbúvó népes fészekaljban kárt tegyen a szuka, ezért magamhoz hívtam. Elővigyázatosságból elindultunk a gát magasába.

Félúton járhattunk, amikor a gát tetejéről egy érces férfihang rám dörrent:

– Azonnal gyere fel a kutyáddal onnan, öcsi!

Megszeppenve álltam meg a vállán puskát hordó mezőőr előtt.

– Szóval vadat hajtasz fel a kutyával! – és a választ be sem várva folytatta:

– Kinek a fia-borja vagy?

Bár nem voltam beszédhibás kölyök, de csak hebegve-habogva voltam képes felelni az amúgy szónoki kérdésre. Ezalatt a szuka tőlem pár méterre balra, békésen heverészett a poros földúton.

A mezőőr méltó lassúsággal válláról levette a flintát, és a puskacsövet ráirányította a mit sem sejtő Picire.

– Most pedig lelövöm a kutyádat! – mondta határozottan.

Mivel a jelek is egyértelműen erre utaltak, és én a felnőttek szavát amúgy is készpénznek vettem, belém nyilallt egy addig számomra teljesen ismeretlen érzés, az őrjítő, vészjósló páni félelem. Egyszeriben helyzet lett. Félszemmel rásandítottam a közelemben a nap hevétől ziháló kutyára, és eszembe jutott, vajon hogyan fogom a tetemét hazacipelni? Nem is beszélve arról, vajon mit fogok mindezért kapni!

A puskacső és a kutya közé ugrottam. Mindenre elszánt gyermeki farkasszemet néztem a halált osztó acélcsövekkel, és a több mint szívtelen gazemberrel. Abban reménykedtem, hogy engem csak nem mer lelőni. Gyors egymásutánban többször is megbizonyosodtam róla, hogy csont-bőr testemmel takarom-e a kutyát, majd hirtelen rákiáltottam:

– Gyere, Pici! – és a gátról a falu felé eső legelőre lóhalálában levágtáztam. A kurtalábú tőlem jobbra öt méterre loholt. Futás közben hamarosan hátranéztem. A gát tetején a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe kaptam, és úgy szedtem a lábam, hogy ismét a szuka és a puskacső között legyek. Csak futni, futni, minél távolabbra futni! Ez zakatolt bennem egyfolytában. Már majdnem kiköptem a tüdőmet, amikor ismét hátra tekintettem. Ugyanott állt a puskás ember, de a flintája már a vállán nyugodott. Megálltam. Az erőfeszítő rohanástól majdnem megpusztultam. A hasító fájdalom majdnem kiszúrta az oldalamat. Ránéztem a mosolygó szemű kutyára, és odahívtam magamhoz:

– De jó, hogy élsz! – és megsimogattam a buksiját.

A történetről értesült a nénikém. Átment a szomszédba, és megérdeklődte ki is a mezőőr. Kiérve az utcára nem hazafelé vette az irányt, hanem a frissiben kapott lakcímre. Könnyű elképzelni, mit kaphatott tőle a puskás ember – falun ez már csak így volt szokás. A női szájtól mindig tartanak a férfiak.