207. ÖRDÖGFIÓKA – minden kezdet nehéz (2010)

Középiskola. Reggelenként jellemzően az elsők között érkeztem meg az osztályba. Szép lassan szállingóztak a többiek is. Két fiú, akik a Moszkva tér felől érkeztek, arról számoltak be ájuldozva, hogy a mellettünk lévő közgazdasági szakközépiskolába egy hosszú szőke hajú, fekete kordnadrágot és dzsekit viselő, vékony testalkatú bombázó tartott. Szívtak is neki, de ő rájuk sem hederített.

Középiskola után úgy négy-öt évvel. Egyik volt osztálytársammal, aki talán egyik szereplője volt az előző történetnek, a budai ifiparkba tartottunk. Jóval a koncert előtt érkeztünk (Mini, P-Mobil), ezért a keskeny járdán ráérősen stíröltük a csajokat. A haverom figyelt fel az érkező lányra: haja, ruházata és testalkata alapján kiköpött mása volt annak a bizonyos középiskolás diáknak.

További harminc évvel később. Az összeszokott túracsapat a Moszkva téren gyülekezett. Mivel ekkor már az örök vadászmezőket járta a vakvezető, ezért a túravezetővel tartottam. Váratlan fejleményként, az indulás előtt egy háromfős, addig ismeretlen hölgykoszorú csatlakozott hozzánk.

Hűvösvölgyből Nagykovácsiba tartottunk, mely során egyik hölggyel sem kerültem beszélgetésre alkalmas helyzetbe. Mindösszesen egyikükre figyelhettem fel, aminek két oka volt. Az egyik, hogy a túra során egy férfi társaságában mögöttünk haladtak hosszasan, a másik, hogy a férfi olyan bunkó módon csapta a szelet, hogy a férfitársadalom nevében erős szégyenkezés kapott el. Véget ért a természetjárás, az ősmag rohant a buszmegálló felé, a háromfős baráti társaság leeresztés céljából kortyintott volna valamit. A túravezetővel csatlakoztunk hozzájuk.

Irigylésre méltó helyzetnek tűnhet, ha egy férfi négy nő társaságában lehet, de ahogy hallgattam csiripelésüket, inkább az előttem lévő üveg sörbe kortyolgattam bele. Olykor, ha a fejem búbján kezdett égnek állni az alig létező hajam, közbeszóltam, de minden maradt a régiben. Kiürült a flaska, és a szó is elfogyott. A társaság szedelőzködni kezdett

Ismeretlen női kéz fogta meg a kezemet.

– Mehetünk? – hangzott a költői kérdés.

Nem bánom, járjunk utána, hogy vajon mit akarhat tőlem – gondoltam magamban –, és rábólintottam.

A kocsmából kilépve megindult közöttünk a beszélgetés. Jól tudtam, ilyen esetben figyelmemet kétfelé kell osztani: ez a vakos ökölszabály ezúttal is bevált. Ahogy egymással ismerkedve sétáltunk, feltűnt, hogy a teret valami kezdi lezárni. Egyre erősebben éreztem a zárványt, a kellő időben a fehér botot előre irányba lendítettem, és telibe találtam a vaskos villanyoszlopot. Így maradhattam életben – napra pontosan tíz év múlva összeházasodtunk Katival.

Megismerkedésünk első pillanatait számtalanszor átbeszéltük. A feleségem ekként mesélte el az utcai sztorit: láttam én a villanyoszlopot, de azt sem tudtam, mitévő legyek, ezért inkább behunytam a szemem, ha életképes a fickó, túl fogja élni!

A történet margójára kívánkozik: idevaló emlékeink összevetése alapján szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy az egykori hosszú hajú szőke diáklány, és az ifiparknál látott lány Kati volt!