NYÁR, 1941.

 

 

Nyár volt, tikkadt és forró perzselő nyár,

mikor először jártam Palicson;

elábrándoztam a zöld fodrú tónál

és sétáltam a csörgő kavicson.

Virágdombok, csobogó vízmedencék,

zöldzsalus házak a lombok alatt;

vidám fürdőzők, sok-sok nyüzsgő vendég,

Palics, először én így láttalak.

 

Barátul int a tornyos főbejárat

s mögötte a nyílegyenes alé;

a jegenyék oly ösztövér-sudárak,

 ezek vezetnek le a tó felé.

Tán égig ér e jegenyefasor

és ott a fák közt balra régi villák,

a lombba bújva kismadár dalol,

s ezüstbe csengve vág ki égi trillát.

 

A fű között tücsökkar ciripel,

a lomb susog s a szökőkút csobog;

úgy fáj az emlék, szinte sírni kell,

lelkem zokog ha rája gondolok.

Ott járok most megint így, képzeletben

a fák alatt, a kavicsos úton

szellő se lebben, falevél se rebben,

a régi nyarat visszaálmodom.

 

A régi boldogságot nyomozom

Mint múltabajgató komor detektív,

Egy könnyű lábnyomot a homokon,

Mitől még jobban fáj ez a beteg szív.

E lábnyomot én addig követem,

Amíg a Kedvest újra feltalálom,

Selymes füvön, goromba köveken

Török feléd, elszállt tündéri álom.

 

Még nedves is a fű, hogy korareggel

sétát teszünk a visszhangos erdőben.

Vígan vonulunk: én a négy gyerekkel,

van itt mulatság, móka, málna bőven.

Gombát szedünk, fenyőtobozt találunk,

harsány hangunktól hangos a berek,

nótát és verset magunk fabrikálunk....

emlékszik erre még a négy gyerek?

 

Mert én minden percre emlékezem:

az a messze-tűnt szép palicsi nyár

felejthetetlenül kedves nekem.

Öreg szívem a mától mit se vár,

de az emlékezés felmelegít,

álmatlan éjemen itt van velem

s a mának tenger gondján átsegít,

a terhem így könnyebben viselem.

 

Ottó fiam a kék tóban lubickolt,

Robi a mólón nagy bottal horgászott.

Bébi baba - vigyázzunk csak, hogy is volt?

tejet ivott, igen, és friss kalácsot

evett hozzá. Majd míg Öcsi a csorba

rossz élű késsel furikot farigcsál,

a kis Wuncsi virágot szed csokorba.

"Nincs hely a földön szebb e szép Palicsnál!"

 

Ezt Wuncsi mondja vígan és rajongva,

nagy elragadtatással, boldogan.

Zenekar játszik fenn a pavilonban

s a széles úton tülkölve rohan

egy gépkocsi - kék benzinfüstöt ontó -,

nyomán felhő a felkavart por - Ó,

de most az útját vágja a sorompó,

mit Bébikém úgy mond ki: "somporó".

 

Harangütések vonatot jeleznek,

gyerekfüleknek jól ismert jel ez,

a vonatérkezés a gyerekeknek

mindig különös örömet szerez.

A peronon terem a két fiam,

s a kislányok is ott settengenek,

a vonatot várják kíváncsian,

mintha tündérkirály érkezne meg.

 

Becsoszog fújva, mint a lomha medve

az állomásra a hosszú vonat,

a négy gyerek les, vár szemét meresztve

s versenyt számolja az utasokat.

Találgatják, hogy ez, meg az ki volt:

"Azt a szakállast nézd, ki lehet ő?"

Várják az indulást. A síp sikolt

és trombitál a vonatvezető.

 

Mozdul a gép, sivít a gőz: sistergő

nyögdécseléssel a vonat megindul,

egy perc és máris ott jár a kiserdő

füstlepte fáin, kormos bokrain túl.

Kis ideig még ott szállong a füstje,

ők négyen nézik a tornác alatt

Ottó húgához szól s szavában tüske:

"Tündérkirályod ma is lemaradt!"

 

De Wuncsi föl se vette, hogy csúfolva

incselkedik a bátyja ővele,

rászól fölényesen: "Eredj pokolba!

Hogy bosszants, azért jöttél ide le?"

Ottó ím máris békítésre készen

nevet reá s az édes, durcás arcot

megcsókolja, hogy a harag enyésszen,

a hadiállapot csak percekig tartott.

 

S aztán, mivelhogy máris szent a béke,

indulnak közös elhatározással,

a játéknak estig se szakad vége,

a park megtelik gyermekkacagással.

A vízen csónak ring, most vet ki hálót

a vén halász, les rá tucatnyi gyermek.

a sétatéren víg kedvű sétálók

játsszák az örök cirkuszt: a szerelmet....