: NEM KERÜLT SÍNRE — az élet peremén (2011)

Négy évvel volt idősebb nálam a fiú. Sovány test, csontos arc és kevésbé megnyerő fizimiska jellemezte. Egy lépcsőházban laktunk, de a jelentős korkülönbség miatt, kölcsönös köszönésen túl nem rögzülhetett bennünk más közös emlék.

A negyediken laktak, az ablak a főútvonalra nyílt. A fiú mamája vagy nevelőmamája villamoskalauzként dolgozott. Munkája közben ismétlődően rálátott a lakóházra. Egyszer, a nem százas fiú, olyan testhelyzetben tartózkodott az ablakban, hogy a mamája leszállt a villamosról, és felrohant a lakásba rendet tenni. Utána visszasétált az ellenkező irányba eső villamosmegállóba, bevárta a rá bízott szerelvényt, és munkába helyezte magát. Sok sikere a lányoknál sem lehetett a srácnak. A lakótelepen állítólag akadtak olyan kacér lányok, akik a nyári szünet ideje alatt, egy üveg asztali borért megmutatták a mellüket. Melyik kamasz fiút ne érdekelné a hamvas cici nyálcsöppentő látványa? Ezzel nem volt másként ő sem. Utánaérdeklődött a dolognak, de kikosarazták. Viszonya végképp megromlott az édesapjával, mert nagykorúsága elérése után, a lakásban egyedül szeretett volna maradni. Felnőttként, mintha vezethetett volna néhány alacsonyabb osztályú kézilabda mérkőzést (vagy csak kijárt nézőként). Utána a sporttelepen a női zuhanyzó ablakán át leskelődött, kevésbé sportszerűen. Ezek után hosszú időre kiesett a látókörömből.

Az újabb információ már arról szólt, hogy alkalmi munkából tengeti az életét, mint hajléktalan. Mivel ekkor nem láttam már, ezért az utcán gyakran elmehettem mellette úgy, mintha ott sem lett volna. Felnőttként is a lakótelep környékén tartózkodott. Apja halála után, haloványan felcsillanhatott a remény benne, de addigra annyira megromlott az egészségi állapota, hogy a gégerák miatt a napjai már meg voltak számlálva. A lakást ráíratta az egyik, őt folyamatosan segítő hajléktalan társára. Csupán pár hónapig élvezhette az örökséget.