NAGYOT FORDULT AZ ÉLETEM

Matuska Imre (41 éves)

– Szegeden születtem, és békés családi környezetben éltem. Leérettségiztem, és mivel műszaki beállítottságú voltam, ezért a lehetőségekhez képest ilyen munkakörökben dolgoztam. A környezetemben talán nekem volt a legjobb szemem, az útszéli táblákat én tudtam a legtávolabbról leolvasni. Az is ritkaságszámba ment, ha nagyítót kellett elővennem, hogy el tudjam olvasni a mikroprocesszorra írt szöveget. Tökéletesen láttam. Előbb a MÁV, utána a VOLÁN következett mint munkáltató. Közben, a katonaság alatt levelezőn elvégeztem a kecskeméti Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskola automatika szakát. Szerszámgép-automatika lett belőle, pedig hozzám a számítástechnika állt közel. A következő munkahelyem a Szegedi Közlekedési Vállalat volt, ahol a villamosok elektromos állapotára kellett figyelnem. Utána újból jött a MÁV és vele együtt a gmk-zás. Tipikus legényéletet éltem, és egy kissé a züllés útjára léptem. Munkanélkülivé váltam, és az életmódom is közrejátszott abban, hogy elég nehezen találtam magamnak új munkahelyet. Harmincéves koromban csúszott ki a talaj a lábam alól. Az addigi bohémságom átváltozott kőkemény piálássá. Nem volt különösebb oka, inkább csak egy folyamat eredménye volt. Mivel munkát azért kerestem, nagy nehezen el tudtam helyezkedni a szegedi öntödében. Egy értékes gépet bíztak rám, én lettem az egyedüli ura. Teljes körű karbantartást végeztem, és csíptek is a kollégáim.

Azután 1996. november 5-én jött egy nagy fordulat az életemben. Aznap volt a nevem napja, de nem ittam, és amikor hazamentem, nagy fáradtság jött rám. Alig bírtam felemelni a kezemet, mintha ólomból lettem volna. Anyukámmal laktam együtt, és este nyolc óra körül, látván az állapotomat, kihívta az ügyeletet. Az orvos meg is érkezett, elkezdtünk beszélgetni, de közben annyira rosszul lettem, hogy elveszítettem az eszméletemet. Utólag mesélték el, hogy újra kellett éleszteni. Teljesen eltűnt a pupillám, a vérnyomásom és a szívverésem is. A szegedi klinikán kötöttem ki, ott tértem magamhoz.

Először gondot okozott, hogy mi az a neurológia, mert az urológiát ismertem, de erről még nem is hallottam. Egy szónak is száz a vége, a jobb oldalam teljesen megbénult. Mondanom sem kell, hogy rettentően el voltam keseredve, de azért időtöltésként elővettem egy-egy újságot, és olvasgattam. Menni eléggé nehezen tudtam, inkább csak húztam a fél oldalamat. Három hét után kiraktak, mehettem haza, ahol anyukám nagy segítségemre volt. Az élni akarás felerősödött bennem, mert nem fogadtam el azt a lehetőséget, hogy kijöjjön hozzám a gyógytornász. Első alkalommal kísérővel mentem be a klinikára, de visszafelé már óriási akaraterővel magam jöttem. Amint felszálltam a villamosra, öten ugrottak fel, hogy átadják a helyüket. Elég meggyőző lehettem, ha a hetvenéves is át akarta adni az ülőhelyét.

Szerencsémre Mártika éppen helyettesítette az egyik kollégáját, és ezért hozzá, az ő kezei közé kerültem. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy csodát tett velem. A vérnyomásom magas volt, csakúgy, mint a cukrom. Mártika azonban kézbe vett, elkezdett járni tanítani, és később már az uszodában találhattam magam. Nemrégen találkoztam azzal az orvossal, aki fogadott a klinikán. Akkor úgy vélte, hogy legfeljebb a kezemet fogom tudni használni, de azt is inkább csak jelképesen. Látva az eredményt, most azt mondta, hogy bármilyen rutinvizsgálaton átmennék. Teljesen rendbe jöttem, kívülről semmit nem lehet rajtam észrevenni. Néha, gépelés közben érzem, hogy a jobb kezem ügyetlenebb, de annyi baj legyen! Ne kerülgessük a kását: agyérgörcsöm volt, de ezt mozgásszervi szempontból megúsztam. A kiváltó okok nem derültek ki, de szerintem a sok idegesség, na meg a pia biztosan szerepet játszottak a kialakulásában.

Igen ám, de 1996 karácsonyán, alighogy kijöttem a klinikáról, kaptam egy halványan megírt levelet az APEH-tól, amit nem bírtam elolvasni. Ezután vettem észre, hogy a tévé képe sem olyan éles, mint régebben. Az új év első munkanapját a szakorvosi rendelőben kezdtem. Rengeteg apró bevérzést állapított meg az orvos, és C-vitamint írt fel. Járó betegként a szemklinikán kötöttem ki. Állandó lézerezésnek vetették alá a szemeimet, én pedig csak jártam, anélkül, hogy bármit közöltek volna velem. A látásom annyira romlott, hogy már nem tudtam összerakni a képet. Hétről hétre folyamatosan egyre rosszabb lett, kezdett nehézzé válni az olvasás. Június lehetett, amikor egy rutinvizsgálatra mentem. Akkor már egy hete homályosan láttam, de nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Az adjunktus megvizsgált, és azt mondta, hogy be kéne feküdnöm. – Most vagy legkésőbb délben – tette még hozzá, de most sem mondta meg azt, hogy milyen gond merült fel a látásommal. Taxiba vágtam magam, hazamentem a cuccokért. Visszaérve elkezdtem szép komótosan kipakolni, készülődtem az ebédre, amit nagy meglepetésemre már meg is rendeltek. Kényelmesen kanalaztam az ebédemet, mint a szakszervezeti üdülőben szokás, ám bejött a nővérke, és az infúziós állványhoz invitált.

Egy hétig nem voltam tisztában a szembetegségemmel. Az egyik orvos azt mondta, hogy magas a szemnyomásom, a másik meg glaukómát állapított meg, míg a professzor zöld hályogot mondott. A felvilágosodásom megtörténtével rájöttem, hogy ez a három végül is egy és ugyanaz. A 40-50-es szemnyomásom nem akart lejjebb menni. Bejött egy doktornő, és általánosságban beszélt nekem a különböző műtétekről. Nem tudtam, hogy elkezdődött a puhításom, vagy mondjuk úgy, a felkészítésem. Másnap szólt a nővér: – Matuska úr, húzza már fel a pizsamáját, mert maga az első a műtőben! – Mérgemben elmentem a dohányzóba, és rágyújtottam egy cigire. A második slukkomat szívtam, amikor bejött a betegkísérő, és megkérdezte, hogy ismerem-e a Matuskát, mert a professzor már tíz perce vár rá a műtőben. Benyomták az érzéstelenítő injekciót, ami nem volt túlságosan kellemes, azután be a műtőbe, ahol fagyasztották a szememet. Pár nappal később, mivel egy fikarcnyit sem ment le a szemnyomásom, újból a műtőbe kerültem. Valószínűleg a gyulladás miatt nem lehetett érzésteleníteni a szememet. Azt a fájdalmat, amit az operáció alatt éreztem, senkinek nem kívánom! Műtét közben sutyorogták az orvosok: – Úristen, ennek mozog a szeme, mit csináljunk? – A másik meg azt mondta, hogy most már be kell fejezni, bármi is történik! Ordítottam, vonyítottam, de lekötni nem kellett, annyira azért tudtam uralkodni magamon. Később hallottam, hogy az egyik legnagyobb orvosi műhiba az, ha műtét közben mozog a szem. Ilyenkor, ha a beteg arrébb néz, az orvos meg épp akkor vág, lehet, hogy soha többé nem fog látni a delikvens. A sok szenvedésem után sem ment le a szemnyomásom, mehettem újból a műtőasztalra. Ettől a harmadik beavatkozástól féltek, mert most már vágni kellett. A műtét a lehető legrosszabbul sikerült, mert bevérzett a szemem. A jobb szememre már csak fényt láttam, a ballal meg alig tudtam olvasni.

Több mint egy hónapi “nyaralás” után engedtek ki. Nagyobb megrázkódtatás nélkül sikerült megúsznom a történteket, és két hét múlva már bicikliztem. Ahogy haladtak a napok, úgy romlott a bal szemem. Minden marhaságot kipróbáltam, csodaszemüveget és holtbiztos teákat, de csak egy volt biztos: egyre rosszabbul láttam. Érdekességként megemlítem, hogy a klinikán egyszer sem mérték meg a szemnyomásomat, még kézzel sem tapintották meg, legalábbis fél éven keresztül. Nem mesélem el az egész hercehurcát, csak annyit mondok, hogy teljes mértékben elegem lett az orvosokból. A pénzt mindegyikük elfogadta, csak azt nem tudom, hogy miért. Nem vettem észre rajtuk, hogy értelmes emberi lényként kezeltek volna. Inkább munkadarabnak éreztem magam.

December 15-én újból bekerültem a klinikára, azután pár nap múlva kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak, és egy “Jövőre találkozunk!”-kal búcsúztak... Ekkor már napi mércével megállapíthatóan fogyott a látásom. Alig láttam a táblán a számot, nem csoda, hiszen 60-70 volt a szemnyomásom. A laikusok számára elmondom, hogy az ideális szemnyomás 16-18 higanymilliméter, és 30 felett már erősen rontja a látást, mégpedig visszavonhatatlanul, tehát véglegesen. Egy fiatal szemorvosban éledt fel a lelkiismeret. Ő december 24-én bejött, és megoperálta a szememet. Ekkorra már nagyon el voltam keseredve. December 30-án a bal szememre került sor. Egyedül voltam bent, a nővér behozta az ebédemet a szobába, azután kiment. Éhesen tapogattam az asztalon, de nem találtam rajta semmit. Két óra múlva, a radiátoron találtam meg. Este ordított a tévé, és amikor már nem bírtam tovább, kimentem, hogy halkítsák már le, de nem volt az emeleten rajtam kívül senki. Mérgemben konnektorostul téptem ki a falból a vezetéket.

Január 5-én engedtek ki azzal, hogy vaksegélyre vagyok jogosult. Teljesen padlóra kerültem, nem érdekelt semmi. A zárójelentésen az szerepelt, hogy végleges az állapotom. Annyit láttam, hogy jön egy sötét folt, ami általában embert jelentett. Felmerült a lehetősége annak, hogy az üvegtesttel megoperálnak. Újabb remény. Pestre jöttem fel, az egyik klinikára, mert otthon már elegem volt az orvosokból. Középkorú orvos műtött, de bevérzett a szemem a műtét után. Amikor másodszorra kerültem az asztalra, akkor meg elromlott a műtőlámpa. Az orvos szemrebbenés nélkül eltette a húszezret, és azzal biztatott, hogy majd erősödik a szemem. Az ellenőrző vizsgálaton, amikor azt mondtam, hogy nem látok vele, akkor meg azt válaszolta, hogy ez benne van a pakliban! Azóta nem bízom az orvosokban, és elmondhatom, hogy én még nem találkoztam tisztességes szemorvossal.

Meglehetősen elanyátlanodva kerültem haza, csak anyám volt még nálam is jobban elszontyolodva. A fehérbot látványát sem volt könnyű elviselnie. Elkezdtünk egy kis átépítést otthon, hogy legyen egy különálló lakrészem. Korán reggel bekapcsoltam a tévét vagy a rádiót, és ültem a szobában.

A szegedi vakok szövetségéről onnan volt tudomásom, hogy látó koromban gyakran vezetett el előtte az utam. Emlékeztem egy táblára, amire az volt írva, hogy “Hangos könyvtár”, de lehet, hogy ez akár tízéves emlékként jött elő bennem. A hangos könyvek mellett nagyon sokat segített a helyzetem elfogadásában az, hogy találkoztam nemlátó emberekkel, akik hitet adtak arra, hogy így is lehet élni. A szegedi klubunkban hallottam, hogy lesz egy számítástechnikai bemutató, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. El sem tudtam képzelni, hogy egy vak mi a fenét tud csinálni egy számítógéppel. De egy nemlátó fiatalember, egy programozó élőben bizonyította, hogy magas színvonalon űzhetjük ezt az ipart. Alkotó módon lehet dolgozni. Ez a tapasztalat volt az, ami távlati célt adott a jövőmre.

A másik rendkívül fontos információhoz véletlenül jutottam hozzá. Ez pedig az volt, hogy Budapesten, a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjában megtanítják az alapvető dolgokat, amelyekkel el lehet kezdeni az önállóbb “vakos” életet. A rémisztő hírek, miszerint ez inkább egy kórház, na meg a távollét a megszokott környezetemtől kissé visszahúzó erőt jelentettek, de mindössze két napig gondolkoztam a lehetőségen. Veszítenivalóm nincs, ezért felhívtam a VERCS-et. Igen ám, de a kitöltött jelentkezési lapomra azt a választ kaptam, hogy majd csak jövőre lesz hely, mert annyi a jelentkező a három hónapos tanfolyamra. A tétlenség kezdett szép lassan megemészteni. Felhívtam Néveri Katit, a VERCS vezetőjét, de ő is legfeljebb csak a következő turnusra látott elvi lehetőséget számomra, akkoriban meg szeptember lehetett. Szomorúan tettem le a telefont. Leültem az ebédhez, és elkezdtem kanalazgatni, ám mintegy félóra múltán megcsörrent a készülék. Kati hívott, hogy valaki lemondta a helyét, és azt kérdezte, hogy öt nap múlva be tudok-e menni. – Naná! – volt a válaszom.

Feljöttem, és teljesen kicserélődtem. Az egyik legfontosabb dolog az, hogy önbizalmat kaptam. Otthon két napot totojáztam azon, hogy átmenjek az udvaron a tíz méterre lévő szemetesedényig! Tudtam, hogy nyugodtan mehetnék, de mégsem voltam képes rávenni magam. Itt fent meg ülök a VERCS-konyhán, és hallgatom azt a lányt, aki az egyetemről beszél, ahol szociológiát tanul. Azt hittem, egy látó hallgató jött, hogy felmérést végezzen velünk kapcsolatban. Felálltam, és indultam kifelé, gondoltam, hogy a fiatal lány majd csak félreáll. Akkorát csattantunk, hogy öröm volt hallgatni! Kissé felháborodottan kérdeztem a lánytól: – Miért nem álltál arrébb? – Én sem látok – volt az egyszerű válasz. Azután megismerhettem Szuhaj Misit, aki magas színvonalon ért a számítógépekhez, és készített egy karakterfelismerő programot a munkatársaival. Ez a program teszi lehetővé nekünk, hogy felismerje a számítógép a karaktereket. Az ilyen példaképek hozták meg az önbizalmamat.

A közlekedésnek a technikai része már gond nélkül megy, de a kinti az más, mert minden új útvonalat meg kell ismerni és memorizálni. Rutinból nem szabad közlekednünk, mert egy új gödör vagy egy autó a járdán kellemetlen meglepetést jelenthet a gyorsan haladó botos számára. Három hónap után egyedül mentem ki a pályaudvarra, persze azért tele voltam drukkal. Most már látom, hogy nem kell azért vegetálva élni, mert nem lát az ember. Tudomásul kell venni mindannyiunknak, hogy ebben a formában is van élet.

A bentlétem alatt felfigyeltem egy szimpatikus, tevékeny hölgyre. Először azt hittem, hogy lát, már csak ez marad az én formám... Annyira természetesen mozgott, hogy megkérdeztem tőle: – Azért engem csak látsz? – Lelkileg, majd később érzelmileg is nagyon sokat kaptam tőle. Mára odáig jutottunk, hogy megkértem a kezét. Ez talán azért fontos, mert mint már mondtam, én tipikus magánzó voltam. Otthon anyukámmal sok gondom adódott, mert nem mert elengedni sehova. Óriási veszekedések árán mentem el a közértbe. Benne az volt, és szerintem az is marad, hogy együtt, karonfogva kell mennünk. Sértett már ez a “gondoskodás”, mert rájöttem, hogy szinte bármit meg tudok csinálni, ha van tapasztalatom és persze merszem. Kőművesmunkán dolgozott nálunk egy mesterember, és én javasoltam valamit neki. Idős keresztapám meg rám förmedt: – Te meg mit szólsz bele, hiszen vak vagy! – Azóta már ezerszer megbánta, de a kőműves akkor, miután kettesben maradtam vele, azt mondta, ha más a helyzet, ezért a kiszólásért betakarta volna keresztapámat.

Anyukám nem tud velem mit kezdeni. Először is az, hogy megvakultam, borzasztó fájdalom neki. Másodszor meg az bántja, hogy felkerültem a VERCS-re, ahol önállósodni kezdtem, és már nincs szükségem a pátyolgatására. Harmadszorra: tökéletesen leszoktam a piáról. Negyedszerre meg: itt állok a nősülés kapujában. Nagyot fordult az életem, anyukámé meg változatlan maradt. Nekem van hitem, van társam, most már csak élni kell tudnom a lehetőséggel! A menyasszonyom szülei engem jobban elfogadnak, mint őt az én anyám. Nem csoda, hiszen ő már engem sem fog elfogadni olyannak, amilyen lettem. Mi ketten Katival Budapesten akarunk élni.