4. Monopoli Monopoliban — Bari (2022)

Barit az illérek alapították azon a félszigeten, ahol ma az óváros található. Idekoncentrálódnak a történelmi emlékek. Közelében szálltunk meg a feleségemmel. Nem gondoltuk volna, hogy mennyire be fog jönni Bari és környéke. Az óvárossal kezdtünk. A Stauf vár korhűen felújítva. Magas, renovált falaira nem lehetett felmenni. Kár érte, mert onnan körpanoráma nyílt a városra, és az Adriára is. A belső udvar látványos kaktuszain túl, az Archeológiai és a Gipsz múzeum keltette fel érdeklődésünket. Az előbbi tárgyi leletei az ilyen helyen megszokottak szerint alakult, a gipszalkotások témái jellemzően a bibliából származtak. Újabb épületrész következett. A soron következő ajtót vastag függöny takarta. Beléptünk az elsötétített terembe. A falakra és a padlózatra kivetített tíz élőkép folyamatosan pergett, a vele összhangban lévő hangillusztráció összeállítás tette igazán emlékezetessé. Az ókori világot idézték meg a jelenetek, egyedüli kivételnek a szélmalmot említhetem. A vetített képek legnagyobbika hatszázszor háromszázhatvan centiméter. A falakon eltérő nagyságú, de az előzőnél jóval kisebb kiterjedésű mozgóképek váltották egymást. Végre valamilyen életszerű. A várkastély közelében az 1292-ben felszentelt San Sabino katedrális. Az 1156-ban lerombolt bizánci szakrális épület helyén húzták fel. A szent hely katakombaszintjén, kiskamasz termetű, nagy tiszteletben álló fiatalember múmiája. A terembe belépő vallásos emberek sorra keresztet vetettek előtte. A középkori házak árnyékában továbbsétálva megérkeztünk a száztíz év alatt elkészült, 1197-ben felszentelt bizánci stílusú Szent Miklós bazilikához. Itt nyugszik szent Miklós, a közismert mikulás. Ő a város védőszentje. 1087-ben a mai Törökország déli részén lévő Demre város templomában talált nem teljes földi maradványait, olasz halászok hajójukra lopták. Bariban azért építették meg a bazilikát, hogy méltó helye legyen a szent ereklyének. A muzulmán hitű oszmán előretörés miatt vált szükségessé a sír megbontása. A kor híres embereinek porhüvelyét, így például szent Miklósét is, több helyre temették. Földi maradványának másik felét Szentpéterváron őrzik. Az egyik késői szultán és az orosz cár egyezsége alapján kerülhetett oda: cserében a leromlott állapotú demrei templom rendbehozatalát felvállalta az atyuska. A márvány és homokkőoszlopos imaterembe lépcsőn lehet lejutni. A falban ráccsal védett nyíláson át benyúlva lehet a szent ember csontjait rejtő szarkofágot megérinteni. Többnyire fiatalokkal találkoztunk odalent. Miután az óvárosban megismerkedtünk a lelki béke szent tereivel, úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a környék labirintusszerű, régi kövekkel burkolt környezetében. A sikátorokat dézsába ültetett növényekkel és fali rácsra akasztott cserepes virágokkal teszik hangulatosabbá, a taljánok. A karácsonyi fényekkel feldíszített utcakép kontrasztja a falakon kívül száradó ruhák. Fölötte kifeszített nejlonfólia a galambok ellen. Az emeletes házak utcaszintjén boltocskák lakásokkal osztoznak. Egy-két lakba sikerült fél szemmel belesni. A bejárati ajtó mögött a konyha, vele átellenben asztal székekkel, a belső térben a hálóhely. Másként aligha lehetne. Az egyik lakásból az utcára kezében vödörrel férfi lépett ki. Fémkampó segítségével felnyitotta a csatorna fedelét, majd beleöntötte a vödör tartalmát. Ezekből a középkori épületekből számtalan bérelhető. Ilyen esetekben árulkodó jel lehet, hogy a lakást bemutató fotókon nincs ablak. Pár napra bevállalható. Hangulatos környék, de nem szívesen éltünk volna itt. A kevés ablak jellemző errefelé. Negyven négyzetméteren szálltunk meg. A háló előtt erkély, így nem kellett vakoskodnia Katinak. Ezen kívül semmilyen más lehetőség nem volt a lakás világosabbá tételére, szellőztetésére. Mára véglegesen elvesztette egykori hangulatát a városi piac. Kis odafigyeléssel, korhűek is lehetnének az újragondolt pavilonok. Kínálatukban többnyire kézműves termékek jelentették a fősodort. Pulia tartomány egyik gasztronómiai attrakciója a füles tészta. Nevét ráutaló alakjáról kapta. Vásárolhattunk volna belőle a piacon és a sikátorokban is. Sokat vártunk a piactértől, kissé csalódottan távoztunk. Az Utcasarkon pirinkó házikó. Igaz, már csak az enyészet lakott benne, de a pár négyzetméternyi alsó és felső szint hangulata megkapó. Az emeletre meredek, külső lépcső vezet fel. Kár, hogy múltjáról nem sikerült szóra bírni. A dél olaszokról berögzült felfogás a fejünkben, hogy gyorsan és hangosan beszélnek. Ezek nyomait itt nem tapasztaltuk. Egyedüli kivételnek az a három asztaltársaságnyi nyugdíjas korú férfitársaság tekinthető, akik a halászkikötőben az ördög bibliáját forgatva, olyan hangosan beszélgettek, hogy az albániai Durresben is halhatták. Ugyan söröztek a fiúk, de a kávézók egyeduralkodók. Elsősorban közösségi térnek számítanak. Hiába, mégis csak pereg az olaszok nyelve. Az utcákon a kismotorok berregnek. Legkevésbé a közlekedési szabállyal vannak tisztában a nyeregben ülők. Elővigyázatosságból Nézelődés közben nem árt fülelni.

Alberobello. Elsőre nekünk is a település dallamos neve tűnt fel, mégis más miatt érdemes ide egy órát buszozni. A világon egyedül itt, Pulia tartományra igaz a trulló. Néhány utca a lelőhely. Belőle pár tucat a rendelkezésre álló készlet. A kőházak fehér oldalfalai 2 méternél nem magasabbak. Ezeken nyugszik az oly jellegzetes fekete, süvegszerű tetőzet. Kötőanyag nélkül áll össze. Az egyiket leléptem. Alapterülete 25 négyzetméter. A szemöldökfa magassága 160 centiméter. Többségükhöz nem terveztek ablakot. Ez alól a sarki épületek kivételek. Több trullóban életvitelszerűen laknak. Enyhén emelkedő virágos utcák kis terekkel a környezet. Néhányuk romos állapotú. Sok a kiadó egzotikum. Új építésű lakóházak udvarában is fellelhetők, látványnak, raktárnak, netán bérleménynek. Sétálva bámészkodtunk. Egyikben vegyeskereskedés. Megszólított minket a tulajdonos. Gondoltuk, a ház belső látványvilágáért engedünk a csábításnak. Ennek eredménye lett, hogy amint kézzel követtem a felfelé ívelő kúptetőzet vonalát, Érzékeltem, hogy a réseken át befúj a szél. Felvetődött bennem: mi van akkor, ha ömlik az eső, vagy fagyos időjárás dúl odakint? Kijőve az utcára, a közeli trulló oldalfalán cserepes virágözön. A piros levelű szukkulens szépsége nem engedte továbbmenni, a feleségemet. Hosszas hezitálást követően becsengetett a házba, ahonnét percekkel később, magát pokrócba csavart, mosolygós hatvanas hölgy került elő. Készségesen meghallgatta a kérést. Két gyökereztetésre érdemes levéllel mehettünk tovább, de csak miután elárultuk a nemzetiségünket: azóta is erős honvágy gyötri a növényeket. Másról is gondoskodott a természet. Viharos erejű szél űzte a fellegeket. Reménytelennek tűnt az ismétlődően felmorajló szél szélárnyékból való rögzítése. Közben ötletszerűen Bolyongtunk a városban. Utunkba került isten egyik jelentősebb háza. Bementünk szétnézni. A széles templomhajó két egymással ellentétes oldalában lévő nyitott ablakok, kereszthuzatot eredményeztek. A zárt térben ismétlődően felbőgő légáramlás maga volt a tökély. Áhítattal hallgattam. Ekkor már több mint tizenöt éve jártam kezemben mikrofonnal a külvilágot. Ilyen szélfütyüléshez első ízben itt volt szerencsém. Nehezen indultam a kijárat felé. A buszállomással kombinált vasútállomáson ácsorogtunk. Buszjegyet váltottunk volna Bariba. Hűlt helyét találtuk a pénztárnak. Jegyárusító automata váltotta. Meggyűlt vele a bajunk. Két civilbe öltözött fiatalember sietett segítségünkre. Mint később kiderült, hivatalos személyek voltak, mert a buszra felszálló utasok menetjegyét ők ellenőrizték. Begördült a járat. Egy külföldi hölgy a telefonján lévő jegyét mutatta hosszasan, de nem engedték fel a járatra. Aznap talán volt még egy viszonylat Bariba. A kisebb vasútállomásokra is igaz, hogy csak automatából lehet menetjegyhez jutni, melyet az utazás megkezdése előtt, egy másik eszközzel érvényesíttetni kell. Ha valaki magánvasúttal utazik, akkor leszállás után a peron elhagyása, csak a menetjegy automatával történő leellenőriztetése után válik lehetségessé. Egy ilyen készülék nem akart kiengedni minket Bariban. Az utasokat távolról figyelő ellenőr, a végén mindenes kulccsal kinyitotta az áteresztő kaput.

Nem a közismert egykori népszerű társasjátékról lesz szó, hanem Monopoli valóban magával ragadó óvárosáról. Mégis, egy rám nézve nem kirakatba való „társasjátékkal” indítottam a vasútállomáson, az információs pultnál ülő fiatal hölgynél. Vajon mi és hogyan történt? Mivel nem beszélem, sem az angolt, sem a helyi nyelvet, elpantomimeztem az „óváros és a barlanglakások” című magánjelenetet. Mindent beleadtam, de a magas színvonalú attrakcióra nem szólt még egy kukkot sem. Mivel nem akartam felsülni, a kifejezőkészségre rátettem egy lapáttal, dörmögve eljártam a medvetáncot. De továbbra is néma csend a kuszliban. Feladtam. Elindultunk az óváros felé. Félhangosan morogtam, hogy ide mindenki a barlanglakások miatt jön, ő meg hallgat, mint a sült hal. Már mélyen bent jártunk a városban, amikor bevillant, hogy nem a barlanglakásokról híres Materában vagyunk, hanem Monopoliban. Amikor ezt a keserű felismerést közöltem a feleségemmel, ő felnevetett és elmesélte, ahogy egyre elszántabban pantomimeztem, úgy egyre jobban elkerekedett a hölgy szeme. A végén teljesen elhatalmasodott arcán a döbbenet. Nos, ez volt az én monopolim Monopoliban. Az óváros védett öble Velencét idézte fel, Katiban. Lágyan hullámzott a víz, ringatóztak a kikötött csónakok. Partján velencei palotákra emlékeztető épületek. Megérkeztünk az Adriához. Deszkákon állva tizenkét mikulásnak öltözött legény evezett az öböl felé: eme népszokás hagyományőrzői, Bari óvárosi tengerszakaszán is feltűntek. A nagy víz felől kemény ostromot élhet át a parti sáv. Közelében nagyobb betontömbök, hullámtörőnek. Nekünk a ragyogó decemberi napsütéssel, és a 18 Celsius fokkal kellett megbarátkozni. Könnyen ment. A parti sávban négy emelet magas várfal, a várkapu tárva-nyitva. Csábító, mégis úgy határoztunk, majd visszafelé bevesszük. Nem így lett, mert a sok érdekes élménytől a végére kiröppent a fejünkből. Az viszont jó erősen belerögzült, hogy zsebkendőnyi területen annyi istenháza, amennyi szembejött velünk, máshol aligha fordulhat elő. Igazi templom lerakat. A tévedés jogát fenntartva, a fél négyzetkilométernél kisebb területen, legalább két tucat lehetett belőle. Ötletszerűen kószáltunk a békebeli nyugalmat árasztó környezetben. Velünk szemben megkondult a nagytemplom harangja. Az épület előtt kopogó sarkú cipőben fiatal nő haladt el: ilyen másnak semmiség is megragad az emlékezetemben. Bőven akadt utcára nyíló lak. Egyikében tárva-nyitva az ajtó. A tűzhely előtt álló anyuka kezében fakanál, a kiskölyök öntudatosan hangoskodik, csendes szóval csitít apuka. Közelében emeletes ingatlan. Legfelső szintjén nagy teraszos, panorámás bérlemény. Booking tízes értékeléssel dicsekszik, jogosan. Pezsgett az élet a főtéren. A vendéglő teraszán, a kiürült kávéscsésze alja megkoccant a kistányéron. Harsányan szólt a karácsonyi műzene. Nyugdíjas férfiak nevetgélve ugratták egymást. Régi cimborák lehettek. Kisgyerek szüleire visítással akarta dacos akaratát ráerőltetni. A tér közepén XVI. századi torony magasodik. Nem látogatható. Díszei: legalul szobor, felette álarc, utána óra, tetejében harang. Errefelé mindegyik ház fehér. A legszűkebb sikátor szélessége egy méter. A parttól távol találtunk rá a városi rendőrség épületére. Előtte Alfa Romeo parkolt. Érdekessége és hangulata miatt, kétszer is bejártuk az óvárost. Kora délutánra teljesen elcsendesedett. Sziesztáztak az olaszok. Ezalatt ráérősen napfürdőztünk a tengerparti sétány kétállású padján, majd lesétáltunk a vízhez. Érdekes hangra figyelt fel, Kati. Odahívott magához. A kövek és a víz összjátéka, folyamatosan ismétlődő blugy-blugy hangot eredményezett. Bari felé vonatozva megszakítottuk utunkat. Polignano a mare. Előzetesen némi fejtörést okozott a település nevének helyes kiejtése. A tutit az olasz vasutak hangos utas tájékoztatójából tudtuk meg: polinyáno á máre. Maradjunk a vasútnál. Ezen az állomáson figyeltem fel a vonatok fordított irányú közlekedtetésére: mintha az Egyesült Királyságban lennénk. A másik, hogy a szerelvénnyel együtt utazott a takarítószemélyzet. Mosdóhasználat után ment tisztaságot tartani. Személyvonatról van szó. A település fő látnivalója a függőleges falú sziklára épült óváros, és a vele szemben lévő másik magaslat között megbúvó köves öböl. A közút felől viadukt határolja. A csak a tenger felől nyitott terület virágzó növénytengerrel fogadja a vízhez igyekvőket. Fürdőzésre alkalmas partszakasz innen távolabb található. Az óváros parányi. A szikla tetejéről nem csak az öbölre nyílik rálátás, hanem az Adriára is. Ezek miatt érdemes a Monopoliból Bariba tartó személyvonatról leszállni. Két óra időzést megér. A vasútállomás felé igyekezve karácsonyi forgatagot kaptunk ajándékba.

Bari központi tere a főpályaudvarnál lévő Aldo Moro tér. Ide gördülnek be A várost a reptérrel összekötő helyi tarifájú buszok is. Vonattal gyorsan tovább lehet utazni Lecce felé, az olasz csizma sarka irányába. Innen néhány kivételtől eltekintve csak helyi buszok indulnak. Aki távolsági járattal kelne útra, annak előbb a vasúti főpályaudvar csarnokából, az aluljárón keresztül át kell kelnie, a vágányok alatt. A végében a baloldali lépcsőt kell igénybe vennie. Klasszikus buszpályaudvarra ne számítson senki se. Megállót jelző tábla csak egy akad. Résen kell lenni az utasnak, hogy honnan startol a járata. A menetjegyet a közeli kávézóban lehet beszerezni.

Materába az ITA társaság emeletes buszával utaztunk. A felső szintre szólt a menetjegyünk. A 170 centiméter belmagasságú utastérben meggörnyedve, morogva közlekedtem. Akinek az ablak mellé szól a jegye, annak a vállát a légkondicionáló percek alatt lefagyasztja. Nekem ülve arra kellett vigyázni, hogy nehogy beverjem a fejemet a csomagtartóba. Így már az indulás előtt meglett az élmény. Javarészt autópályán haladtunk. Bari utcái tisztaságukkal megleptek minket, ezért annál nagyobb elképedést okozott, az aszfaltcsík szélében megjelenő szeméthalmok. A mezőgazdasági táj mindvégig megművelés alatt állt. Figyelmeztető jel, az elhagyatott régi és új építésű tanyák sokasága. Közülük nem egy kúriának is beillene.

Mi más is lehetne Matera különlegessége a péknél vásárolt extra finom fehér kenyéren kívül, mint az óváros. A buszállomástól odáig 2 kilométer a távolság. Fekete pártól kértünk útba igazítást. Völgykatlanba ereszkedünk. Nyáron pokoli hőség lehet odalent. Lépcsőzetes járdán jutottunk le. A középkorból datálható lakóházak oldalfalai és tetőzete, koromfekete. Az ajtók és az ablakzsalugáterek, fából készültek. Autentikus helyszín történelmi filmek forgatásához. A fatábla mögött a régi nyílászárók, legbelül a mai kor terméke. A völgy mélyében patak vájt utat magának. Kétszáz ház templomokkal, nem is olyan rossz. Csakhogy, itt 7000 évvel ezelőtt is éltek emberek, mégpedig barlangban. 1950-ig Olaszország legkiterjedtebb nyomornegyede élte mindennapjait itt. Szép lassan a legszegényebbek számára is elérkezett a felemelkedés lehetősége. Mára a kőkorszaki szállások a turizmus szolgálatába szegődtek. Felkapaszkodtunk a hegyoldalba. Ráérősen szemlélődtünk a kényelmes padról. Néha-néha kisütött a nap. Hiányában erősen összedörzsöltük a tenyerünket. A levegő hűse talpra kényszerített minket. A piactéren rátaláltunk Dali groteszk elefántszobrára, néhány egy helyben topogó vásározóra, és a középkori templomra. Falai között szétnéztünk, de nem is ez az érdekes vele kapcsolatban, hanem ami előtte zajlott. Középiskolások számára helytörténeti előadást tartott egy elegánsan öltözött hatvanas úriember, mint idegenvezető. Annyira jó volt hallgatni meleg orgánumát, megfigyelni egyéniségét, hogy mi is lebilincselve figyeltük, mint ahogyan a nagy kamaszok és az osztályfőnökük tették. Erős emlék. Vajon mi számít felújításnak errefelé? A házak falát megtisztítják a rárakódott szutyoktól és máris kiderül, homokkőből építették. Mivel déltájban ismerkedtünk a városrésszel, ezért azzal nem kerülhettünk tisztába, hogy hányan lakhatják életvitelszerűen. Bőven akadt turisták számára kiadó lakás. Kisebb hotel is adta magát. Aki kevésbé szeret cipőtalpat koptatni, annak érdemes a menetrend szerint közlekedő városi kisbuszra koncentrálnia. Bariba busszal akartunk visszajutni, de órákat kellett volna várni rá. Közelben a vasútállomás. Próba, szerencse. Volt egy kis izgi itt is, de túléltük. A helybeliek számára köztudott, hogy innen csak altamurai átszállással lehet a tartományi székhelyre eljutni. Ennek megfelelően, Altamurában a vonatot az összes utas elhagyta. Ám percen belül mindenki a régi helyén ült, mert ez a szerelvény kivételesen most végigközlekedett. Mindenki derült rajta.

Ismét Bariban vagyunk. A szállástól az óváros felé tartottunk. Néhány sarok után kisebb templom. Az utcára kihallatszott a Miséző pap hangja. Megtámasztottam az ajtófélfát belülről. Elkészült a hangfelvétel. Kiindultunk a mellékutcába. Csakhogy onnan kétszer is visszatértünk. Vajon miért? A frenetikus hangulat miatt. Az Archeológiai múzeumban a hangokkal aláfestett videóinstallációt életszerűsége miatt dicsértem, itt ugyanaz a helyzet állt elő. Nem vagyok templomba járó. Itt Bariban viszont magával ragadott minket a módfelett lelkes, örömteli hangulat. A fiatalabb korosztály tagjai csurig töltötték a templomot. Ültek, álltak, kinek hol jutott hely. Bármikor jut eszembe a kedves emlék, mindig szívesen gondolok vissza rá. A Katari futball világbajnokságra nem jutott ki az olasz válogatott. Szállásunk utcájában sétálva, az egyik kávézóból a döntő közvetítése szüremlett ki. Odabent néhány fekete nézte tévén, csendesen. Ekkor az argentinok a franciák ellen kétgólos előnyben voltak. Pár perc múlva a sétálóutca karácsonyi forgatagába csöppentünk bele. Ember, emberhátán. Magasságánál nagyobb átmérőjű karikával brillírozott egy középkorú férfi. A produkció végén kalapozott. Hogy eközben került-e a feleségem hátába a jelképes Rossini bácsi, nem ismert, de Kati hátizsákjának külső cipzárja félrehúzva. Az enyves kezű nem örülhetett sokáig a zsákmánynak, mert covidmaszkból és papír zsebkendőből állt: egészségedre, tolvaj szarka! A Dali kiállításra plakát hívta fel a figyelmet. Elegáns palotába tértünk be. Úgy vélekedtünk az első emeleti kiállítórészben, hogy lakáskiállításon vagyunk. Jól szituált idős férfi fogadott minket. Ő volt a meghatározó személyiség, rajta kívül figyelőemberek is köröztek a tágas szobákban. Malagában Picasso, Bariban Dali. Sorra átbeszéltük az alkotásokat. Megpróbáltunk kontaktusba kerülni velük, nehezen ment. A végén levontuk a konzekvenciát. Gyakran találkoztunk párosan járőröző rendőrrel. Közöttük sok volt a gyengébb nem tagja. Jól megfizetik őket, meg is becsülhetik szakmájukat. Bevándorlóval elvétve találkoztunk, leginkább fiatal feketével. Közöttük többen kéregettek, vagy éppen az utcai szemetesedények legalsó fakkjából, használt holmikat nejlonzsákba gyömöszöltek. Feltűnő volt, amikor a hetvenes olasz férfi a húszas éveinek elején járó szemrevaló fekete barátnőjével, kézen fogva beléptek a sétálóutca egyik üzletébe. Újszerűnek hatott, ahogy az anyukák a pár éves kislányokra szövetkabátot adtak, vagy mint egyikükre, bundát. Még a negyvenes hölgyekre volt jellemző az elegáns felöltő, a többiek kortól és nemtől függetlenül, inkább sportosan öltözködtek. Egy és kétgyermekes családokkal találkoztunk. Utcakép: a napistennek öltözött utcaszobor megmozdul, mire a közelében álló kislány, aki az imént pénzt dobott a szobor előtt lévő kalapba, ijedtében teli torokból felsikít. A gyorsan élővé váló szobor az ölében lévő dobozból csokival megkínálta a rémült gyermeket. A szülők és a jelenetet látó korzózók jót derültek az eseten. A közelben emeletes körhinta csábította magához az aprónépet. Bízom benne, hogy a magáról életjelet adó szobortól megrémült kislány, anyukája társaságában beültek, a most ingyenesen igénybe vehető játékba. A közelben télapó várja az ő kis kedvenceit. Hosszú sor áll előtte. Türelmesek a kölykök. Negyed- fél óra várakozást simán megér a buksi simogatás, ajándékcsomaggal megédesítve. Itt már jóval karácsony előtt megkezdődött az 50-80 százalékos árleszállítás. Ez persze elsősorban a sétálóutca méregdrága boltjaira igaz, amelyekben a leárazott cikkek még így is jóval borsosabb árúak maradtak, mint a mellékutcában lévő üzlet ugyanazon portékái, teljes áron.

Elég a zsúfoltságból. Keressük fel a városi strandot. A sétálóutcától fél óra gyalog. Útközben érintjük a halászkikötőt is. Szokásos medrében folyt az adás-vétel. Éles késével tengeri sünt nyitott fel az árus, a fölös részeket kikanyarította, majd félredobta. Az eladásra előkészített portéka a kínálatot gyarapította. Mivel addig nem volt szerencsém tengeri sünhöz, egyik tüskéjét ujjbeggyel óvatosan megérintettem. Maradjunk annyiban, inkább újra itt találkozzam vele, mintsem a tengerben. A strand partja homokos, és minő meglepő, mosdó is igénybe vehető. Bár nem kristálytiszta a víz, de fürdőzésre bőven alkalmas. Vize lassan mélyül, így kedvelt hely a kisgyermekesek számára is. A parttól távolabbra tekintve, a parti sávval párhuzamosan húzódó hullámvédő betonfalak egymást követő sora látható, melyek között 50 méter lehet a távolság. Ezekre a műtárgyakra könnyen fel lehet mászni. Hogy ez szabályos-e, nem tudom. Fürdőruhára nem vetkőztünk, de a vízbe ujját nagy merészen beledugta Kati. Nem tartotta hidegnek: 15 fok lehetett. A Balatoné ugyanekkor egyfokos volt.