154. MÍNUSZOK – nem legenda (1986)

Az 1986-os év elején megmutatta jégkarmát a tél. Vasárnap este a híradások országszerte szétkürtölték a pár órán belül ránk törő sarki zimankó megérkezését. Hétfő kora reggel munkába készülődtem. A szekrényben lévő összes ruhát magamra húztam. Kíváncsian léptem ki a körfolyosóra.

Alig tettem meg pár métert a harminc centi frissen hullott hóval fedett utcán, az orrlyukaim összetapadtak. Mínusz huszonöt Celsius fok volt odakint. Kimondottan fáradtságos volt a hóban bukdácsolni. A szám elé kerített sálat kívülről már jégréteg fedte. Fejemen nyúlszőrből készült usánka, lehajtott fülvédővel. Zihálva álltam meg a buszmegállóban. Szerencsére hamarosan megérkezett a dugig tömött csuklós. Éppen felfértem rá. Arcunkra fagyott mosollyal nézegettük egymást az utasokkal. Az Árpád híd túloldalán lévő megállóban leszálltam. Örömmel tapasztaltam, hogy a belváros felé közlekedik a HÉV. Ez ugyan igaz volt, de mire a belső végállomástól ugyanebbe a megállóba visszaérkezett, addig a Duna melletti fedetlen peronon több mint egy órát kellett várakozni. Szó szerint kis híján megfagytam. Újra, éppen hogy csak felfértem a járatra. Az első megállóig áramellátási okok miatt többször is hosszú perceken át vesztegelt a szerelvény. Az áramszedő beadta a kulcsot, zárlatos lett. Úgy döntöttem, a munkahelyig hátralévő egy megállót gyalogosan fogom megtenni. Bátran vágtam neki a taposatlan hómezőnek, és kis híján ráfaragtam, mert mire beértem a munkahelyre, teljesen kikészültem.

Mivel élelmiszerüzletben dolgoztam, egy kis adalék onnan. Néhány órán belül az összes száraztészta elfogyott, de a keksz- és a konzervkészletek is alaposan megcsappantak. A lisztet is vitték, mint a cukrot. Étolajnak hűlt helye a polcon. Mire elérkezett a műszakváltás ideje, már csak egy kisebb kaliberű szatócsboltra elegendő árumennyiség kínálta magát.

Lejárt a műszak. Bizakodva tartottam a HÉV-megálló felé. Szerencsésebb voltam, mint reggel, mert a járatra csak fél órát kellett várni. Ekkor már csak mínusz tizenöt fok volt. Ám nem a megszokott kocsisor érkezett, hanem egy ősmatuzsálem, egy régi vasúti vagon kinézetű, középen eltolható ajtajú motorkocsi. Annyian zsúfolódtak össze odafent, hogy én csak a legalsó lépcsőfokra tudtam fellépni, és megkapaszkodni. Két megállón keresztül arcomba vágott a fagyos léghuzat. Már az első megállóig úgy átfagyott a bőrkesztyűbe dugott kezem, hogy teljesen érzéketlenné vált. Mindezt figyelembe véve, készcsoda, hogy épségben szállhattam le. Elszántan mentem fel a hídra, de kevés reményt tápláltam a villamosközlekedés iránt. A megálló üres. Sok választásom nem maradt, ha nem indulok el azonnal, odafagyok az aszfalthoz. A síneken Pest felé tartottam. Tíz méterenként hátratekintettem, hátha jön egy autó, lestoppolom. Így is történt. Az egytonnás teherautó megállt mellettem, beültem a szobamelegségű vezetőfülkébe. Útközben elmesélte a sofőr, hogy huszonnégy órája jár a motor, nem meri leállítani, mert félő, nem lenne képes beindítani.

Jóleső érzéssel szálltam ki a híd túloldalán. Nem haza tartottam, hanem a szüleimhez. Pár perccel később egy szál gatyában álltam az ablak mögött, a harmincfokos lakásban.