154.
MÍNUSZOK – nem legenda (1986)
Az 1986-os év elején megmutatta
jégkarmát a tél. Vasárnap este a híradások országszerte szétkürtölték a pár
órán belül ránk törő sarki zimankó megérkezését. Hétfő kora reggel munkába
készülődtem. A szekrényben lévő összes ruhát magamra húztam. Kíváncsian léptem
ki a körfolyosóra.
Alig tettem meg
pár métert a harminc centi frissen hullott hóval fedett utcán, az orrlyukaim összetapadtak.
Mínusz huszonöt Celsius fok volt odakint. Kimondottan fáradtságos volt a hóban
bukdácsolni. A szám elé kerített sálat kívülről már jégréteg fedte. Fejemen
nyúlszőrből készült usánka, lehajtott fülvédővel. Zihálva álltam meg a
buszmegállóban. Szerencsére hamarosan megérkezett a dugig tömött csuklós. Éppen
felfértem rá. Arcunkra fagyott mosollyal nézegettük egymást az utasokkal. Az Árpád
híd túloldalán lévő megállóban leszálltam. Örömmel tapasztaltam, hogy a
belváros felé közlekedik a HÉV. Ez ugyan igaz volt, de mire a belső
végállomástól ugyanebbe a megállóba visszaérkezett, addig a Duna melletti
fedetlen peronon több mint egy órát kellett várakozni. Szó szerint kis híján megfagytam.
Újra, éppen hogy csak felfértem a járatra. Az első megállóig áramellátási okok
miatt többször is hosszú perceken át vesztegelt a szerelvény. Az áramszedő
beadta a kulcsot, zárlatos lett. Úgy döntöttem, a munkahelyig hátralévő egy
megállót gyalogosan fogom megtenni. Bátran vágtam neki a taposatlan hómezőnek,
és kis híján ráfaragtam, mert mire beértem a munkahelyre, teljesen kikészültem.
Mivel
élelmiszerüzletben dolgoztam, egy kis adalék onnan. Néhány órán belül az összes
száraztészta elfogyott, de a keksz- és a konzervkészletek is alaposan
megcsappantak. A lisztet is vitték, mint a cukrot. Étolajnak hűlt helye a polcon.
Mire elérkezett a műszakváltás ideje, már csak egy kisebb kaliberű
szatócsboltra elegendő árumennyiség kínálta magát.
Lejárt a
műszak. Bizakodva tartottam a HÉV-megálló felé. Szerencsésebb voltam, mint
reggel, mert a járatra csak fél órát kellett várni. Ekkor már csak mínusz
tizenöt fok volt. Ám nem a megszokott kocsisor érkezett, hanem egy
ősmatuzsálem, egy régi vasúti vagon kinézetű, középen eltolható ajtajú
motorkocsi. Annyian zsúfolódtak össze odafent, hogy én csak a legalsó
lépcsőfokra tudtam fellépni, és megkapaszkodni. Két megállón keresztül arcomba
vágott a fagyos léghuzat. Már az első megállóig úgy átfagyott a bőrkesztyűbe
dugott kezem, hogy teljesen érzéketlenné vált. Mindezt figyelembe véve,
készcsoda, hogy épségben szállhattam le. Elszántan mentem fel a hídra, de kevés
reményt tápláltam a villamosközlekedés iránt. A megálló üres. Sok választásom
nem maradt, ha nem indulok el azonnal, odafagyok az aszfalthoz. A síneken Pest
felé tartottam. Tíz méterenként hátratekintettem, hátha jön egy autó,
lestoppolom. Így is történt. Az egytonnás teherautó megállt mellettem, beültem
a szobamelegségű vezetőfülkébe. Útközben elmesélte a sofőr, hogy huszonnégy
órája jár a motor, nem meri leállítani, mert félő, nem lenne képes beindítani.
Jóleső érzéssel
szálltam ki a híd túloldalán. Nem haza tartottam, hanem a szüleimhez. Pár
perccel később egy szál gatyában álltam az ablak mögött, a harmincfokos lakásban.