138. MINTHA AZ ÉLETEMÉRT KÜZDÖTTEM VOLNA – nem túlzás (2004)

A lakásomhoz közeli könyvtárba előadónak többször is meghívott a gyermekrészleg felelőse. Az egykori általános iskolámból érkezett az alsó tagozatos csoport. Mi sem természetesebb, a téma a szakmunkát végző Kicsi volt. Itt aztán bőven adódott lehetőség kutyasimogatásra, okos vagy setesuta kérdések feltevésére. Gyorsan elröppent a rendelkezésre álló idő. Megszólalt a jelképes csengő, vége lett a színes, érdekes programnak. A gyerekek zöme zsibongva kitódult az utcára, néhányan kabátban a kijárat felé iparkodtak, de az egyik kölyök odajött hozzám:

– Mit tesz olyankor a kutya, ha előttetek és mögöttetek is autók haladnak el?

Hallgatva a kérdést, hirtelenjében nehezen tudtam ilyen szituációt elképzelni. Elsőre farzsebből sebtében előrántott próbálkozásnak tartottam. De egy pillanat alatt száznyolcvan fokos fordulat állt be, mert a gyermek mellett álló napközis tanár rászólt:

– Hogyan kérdezhetsz ilyen butaságot!

Meghallva a felnőtt szájából elhangzó világ szégyene dorongolást, mintha az életemért küzdöttem volna, olyan gyorsan megpróbáltam a kérdésben feltett helyzetre egy gyakorlati példát találni. Alighogy elhallgatott a nevelő, sokatmondóan ránéztem a kölyökre és mosolyogva megkérdeztem:

– Ugye arra gondoltál, hogy egy villamosmegállóban állunk a vakvezetővel, ahol előttünk és mögöttünk is autók robognak el?

Lelke legmélyebb bugyrából szakadhatott ki belőle a porig megalázottság feloldozását jelentő válasz lehetősége:

– Igen!

Hogy a kalákában összedobott kérdésre vajon miként feleltem meg, az teljesen mindegy, ugye? A körültekintő és alapos helyzetelemzés végére pont került. Szemébe néztem a barátomnak, és egy széles mosoly kíséretében, jól kihangsúlyozva csupán ennyit mondtam:

– Nagyon jót kérdeztél! Gratulálok hozzá!