Mese

 

 

Egyszer volt egy ember,

szakálla volt kender,

volt neki egy bolond szíve

tele érzelemmel.

 

Földig ért a lába,

ámde mindhiába,

nem bújtatta mérföldjáró

nyikorgós csizmába.

 

Rögre sose hágott,

hegyekre se mászott,

szellők szárnyán, felhők hátán

vígan nyargalászott.

 

Fenn a fellegekbe'

boldogan lebegve

kíváncsian tekingetett

le az emberekre.

 

Épített légvárat,

nem egyet, de százat,

s ha leomlott, újra kezdte,

el soha se fáradt.

 

Szerette a szépet,

mint a lépesmézet,

Csillagoknak mesélgetett

tündérszép meséket.

 

Isten is kedvelte,

tiszta volt a lelke,

szép életét, az ég kegyét

jól kiérdemelte.

 

Ámde jött az ármány:

szép ívét kitárván

hívogatta, csalogatta

a hétszín szivárvány.

 

Nézett elbűvölve

a kékre, a zöldre

s a szivárvány tarka ívén

lecsúszott a földre.

 

Ámde - jaj! - legottan

sárga sárba pottyant

s ha azóta ki nem húzták

tán még most is ott van.

 

Megbotlott a kőbe,

bunkó verte főbe;

mesélek majd vígabbat is

jövő esztendőbe'.

 

Kiszáradt a gége,

a mesének vége,

ha van, akinek nem tetszett,

zabszem a fülébe.