175. MEGLESETT ÉJSZAKA – Holdkéj (1969)

A falusi parasztház tisztaszoba ablaka hatalmas rétre nézett. Tavasztól őszig a falu háromszáz, estére duzzadt tőgyű tehene naphosszat lakmározott rajta. Mellettük akadt még sokféle baromfi, és focizó gyerekcsapat is. Esténként a tisztaszobában lévő parasztágyban hajthattam álomra a fejem. Vajon mit láthattam meg egyszer az éjszaka közepén felébredve?

A szunnyadó természetet sejtelmesen megvilágította a telihold. Önkéntelenül résnyire megnyitottam az ablakot. Friss levegő csapódott az arcomba. A parasztház előtt, a kerítéssel körbehatárolt virágoskertben, finoman illatozva szenderegtek a kelyhüket összezárt virágok. A sötét, kátyús országút, mint egy laposra kivasalt óriáskígyó sziluettje. Attól közelebb, a nyár hevétől csont szárazzá szikkadt vizes árok sekélysége. Kissé balra, a kerekes kút láncon lógó vödrének rezzenéstelensége. Mellette megbízható őrnek, a dús lombkoronájú, délceg nyárfa állt. Távolabbra tekintettem.

A kátyúktól hemzsegő műút túloldalán kezdődött a valóban hatalmas rét. A nappali zöld tenger naplemente idején szürke pizsamát öltött magára. Az esti mesének beillő tücsökciripelést és békabrekegést szép lassan felülmúlta a tájra dunnaként rátelepedő csend. Az ablakkal szemben, vagy tíz kőhajításnyira, a dögkút vetett egy sánta nyúlugrásnyi árnyékot. Attól jóval távolabb, felkiáltójelként magasodott a csordakút mennykő által megalkotott ágasa – milyen messze van, és én hányszor jártam ott! Az országhatár közelében eredő Tarna-patak gátja jóllakott óriáskígyóra emlékeztetett. Fejemet kissé jobbra fordítva is szétnéztem. A közeli útelágazás szélében a kőkereszt időtlensége, arrébb a focipálya magányossága, azon túl pedig a fővárosig futó villamosított vasútvonal éjszakai restsége. Több mint meseszép volt: léleklebilincselő varázslat egy pesti kiskamasz számára.

Sok évvel később újra alkalmam nyílt az éjszaka meglesésére. Ekkor egy nemzetközi vonat ablaka mögött ültem, odakint ragyogott a telihold. A robogó szerelvény hosszasan tekergőzött a havas tájon: fűrésztelep gúlába rakott hasábokkal; egymásután következő dombok szertelensége; kacskaringózva vezető, nagyokat ásítozó földút; sötét ablakszem fölött vastagon füstölgő kémény; néha-néha megláthattam a szerelvényt maga mögött tudható, bősz bikaként vágtató mozdony sziluettjét – és mindezek percről percre más irányból megvilágítva. Felnőttként is csak meseszép jelzővel illethetem az emléket.