26. MAJOMSZERETET – fényes aranykor után (1966)

Én már az alsó tagozat felé kacsintgattam, ő még a pelenkából kifelé. Egy lépcsőházban laktunk a szőke hajú kisfiúval. Megismerkedésünk kezdetekor megsejtettem: sok közös pillanat nem lesz az életünkben.

Első erős emlékem vele kapcsolatban, hogy a félemeleti házfelügyelői lakás ablakába éveken át raktárba való mennyiségű piros zsákocskát púpozott fel a mértéket tévesztő télapó. Az ablakok köze még farsang idején is piroslott. A családban mindenki megkülönböztetett rajongással fordult feléje. Volt egy tíz évvel idősebb nővére, de ő mellette csak mellékszereplő lehetett. A házfelügyelő édesanya a lépcsőházból alig tette ki a lábát, ezért a fiával őt összekötő jelképes köldökzsinór nem szakadhatott el.

Lakótelep szerte elhíresültté vált szemétkedéseiről az iskolás korúvá vált fiú. A lépcsőházból hárman játszottunk az utcán. Időnként be-beszólt nekünk. Megbeszéltük a korombeli fiúval, hogy elkapjuk, és nyári szünet ide vagy oda, alaposan megleckéztetjük. A lakásuk ablakától távolabbra elcsaltuk a szőke kisfiút, majd véletlenszerűnek tűnően magára hagytuk. A hatalmas kiterjedésű iskolát fürgén körbeszaladtuk, hogy a szemétkedő fiú az ablakuk elé ne tudjon visszafutni, anyjáért kiáltani. Tervünket nem kísérte szerencse, mert szemfülessége által idejekorán rájött a tervre, és mezei nyúlként inalt a számára mentsvárat jelentő ablakhoz. Közelébe érve lassított, majd szívhez szólóan kiáltott az ő anyaistenének:

– Anyaaa! – eközben, arcán szélesen szétterülő nyájas vigyorral ránk nézett kárörvendve.

– Mi a baj, kisfiam?

A magát már teljes biztonságban érző csemete pedig:

– Áááh, semmi! – diadalittasan.

Mi pedig méltatlankodva:

– Tessék rászólni, mert folyamatosan szemétkedik!

– Játszatok szépen egymással, gyerekek!

Ebből a korszakból való a következő történet is. Nálunk vendégeskedett az aranyifjú és a szomszéd gyerek is. Kedvünkért palacsintát sütött anyukám. Asztalra került a gyerekek egyik nagy kedvence, mire a történet főszereplője kezébe vette a tányéron lévő utolsó csemegét és megkérdezte a másik fiútól:

– Kell? – ő pedig igennel felelt.

Több sem kellett a kérdezőnek, arcán öntelt vigyorral válaszolta:

– Kell? Lene! – és a sikeres színészkedéstől fényes arccal befalta.

A szülők között nem lehetett teljes az összhang. Az édesapa a külföldön élő szüleihez utazott a fiával, akit megpróbált kint maradásra bírni. Terve nem járt sikerrel. Könnyen elképzelhető, hogy hazatérve mekkora balhé lett belőle. Az addig békésnek mutatkozó anyából egyszeriben anyatigris vált. Mind a tíz körmével a fia mellett állt.

Nagykamasszá vált a fiú – ekkor már nem jártam le a játszótérre – valakinek keményen beszólhatott, mert a sérelmet elszenvedő őt úgy tökön rúgta, hogy heréje hatalmasra duzzadt. Sokáig kétséges volt, lehet-e gyereke. Az idő múlása egyre jobban fokozta, a benne amúgy is erősen meglévő anyakomplexust. Családapaként a feleségével együtt továbbra is a szüleinél lakott, ahonnét közös gyermekükkel hamarosan kereket oldott az asszony. A második házastárs mind a mai napig kitart mellette, de az anya-fiú kapcsolat szorossága őt a partvonal szélénél beljebb soha nem engedte. Az immár felnőtt férfi rövid ideig úszómesterként dolgozott, utána seftelésbe kezdett. Szorgalmasan és ügyesen tette – ilyen időszaka az én életemnek is volt. Az összegyűjtött pénzt nem szórta el, feleségével közös ingatlant vásároltak. Szülei házfelügyelői lakása és az övék szinte egymás fölött voltak. A meleg idő beálltával nap mint nap, strázsált anyja ablaka előtt. A hideg idő beálltával szószátyárkodásának műveleti területét áthelyezte a lépcsőházba. Teltek az évek. A hatékony seftelés következtében egyre több smukk virított le róla. Arcán fényes ragyogás. Teljesen fullon volt a fiú. Élettere továbbra is az utca maradt, ahol másfél műszakot is lehúzott naponta. Mindenkivel szóba elegyedett, központi figurának gondolhatta magát. Anyja iránt érzett felhőtlen elragadtatása és úri élethelyzete következtében egyszer csak megbillent agyilag. Magában gajdolva becsöngetett szüleim szomszédjába, hívás nélkül bement a lakásba, és felült a konyhaasztal tetejébe. Békésen, félhangosan dudorászott magában. A meglepődött háziasszony a fiú mamájához sietett, aki hazavitte szeme fényét. Pár hónapra zárt osztályra került. Feje láthatóan megnagyobbodott, már-már súrolta az abnormális méret határát. Később többször is lehetett látni vérző arccal. Házfalakra kitűzött nemzeti színű lobogók után kapkodva ugrándozott az utcán, máskor pedig az autóparkolóban többen kőkeményen nekiestek. Ez végleg betett neki.

Édesapja távozott el előbb. Édesanyja, idősödő életkora miatt, egyre jobban leesett a lábáról. Évek múltán vizionálhatóvá vált a szomorú közeli jövő. Feleségével kettesben maradtak. Lakásuk ablaka és az egykori szülői lakás ablaka nyugat felé tájolva. Ez annyira nyomaszthatta őt, hogy a teljesen felújított lakást előbb egy a másik oldalra néző ingatlanra cserélték, de mivel a környék állandóan emlékeztette édesanyjára, végérvényesen elköltöztek. Néhányszor találkoztam vele, velük. Bár érződött a fiún a nem teljes százas elmeállapot, amúgy rendben volt. Felemlegette a régi szép időket, nosztalgiázott volna, de nem vettem a lapot. Máskor a szülői lakás környékén eladó ingatlan felöl érdeklődött. Beszédje erőtlen, nehezen forgott a nyelve.