LEGALÁBB EGYSZER
Bucsainé Kunfalvi Emese (36 éves)
Békés, kiegyensúlyozott gyermekéveket hagytam magam mögött. Nehezen tudtam eldönteni az általános iskola vége felé, hogy mi is szeretnék lenni. Végül úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha szakmát adó iskolában tanulok tovább, mintha gimnáziumba mennék. A ruhaipari szakközépiskolában azonban hamarosan rájöttem, hogy a varrás robotja nem lesz életcélom. Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — a Könnyűipari Műszaki Főiskolán tanultam tovább. Ruhaipari üzemmérnök lettem, de hiába dolgoztam gyártás előkészítőmodellezőként: a munkámban nem leltem örömet. Ezt az érzést erősítette az alacsony bér is. Hamarosan rájöttem: több lábon kell állni ahhoz, hogy boldogulhassunk az életben. Beiratkoztam a Külkereskedelmi Főiskolára, és otthagytam addigi munkahelyemet. Egy nevelőintézetben vállaltam munkát, ahol hátrányos helyzetű fiúkat tanítottam varrni. Nem volt irigylésre méltó feladat, de ezt még el tudtam látni a tanulás mellett. Asszony voltam már, mire elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát.
Nem halasztottuk a gyermekáldást. Nehéz volt megélni, hogy három terhességem is elvetélt. Férjemmel nagyon szerettünk volna gyermeket, ezért nem adtuk fel. Nőgyógyászom javasolt egy pirulát, amit előírásszerűen szedtem is. Újra teherbe estem. Örömöm szinte határtalan volt, amikor megtudtam, hogy hármas ikreket várok. Néha kisebb szúrásokat éreztem a jobb oldalbordám tájékán. Nem értettem az okát, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Még akkor sem, amikor már sűrűbben nyilallt. Azt sem értettem, miért tör rám hullámokban az éhség? Még meglepőbb volt, hogy eközben alig ment le a falat a torkomon: étvágytalan voltam. Ez a feloldhatatlan állapot zaklatottá, feszültté tett, de mindezt a terhesség mellékhatásának tudtam be, és amennyire tehettem, nem foglalkoztam vele.
Elpanaszoltam fájdalmaimat a nőgyógyászomnak, de ő sem figyelt fel rájuk. Nem hagytam annyiban. Felkerestem a családorvost. Figyelmesen végighallgatott, majd beutalt az SZTK-ba. A vérvizsgálat kimutatta, hogy valami nem stimmel a májam körül. Az első lelet eredményét a kontrollvizsgálat megerősítette. Valami miatt megnagyobbodott a májam! — tudtam meg.
Elteltek karácsony békés napjai, és túl voltunk már az óévbúcsúztatón is. Az ünnepek alatt egyre fokozódott a szúró fájdalom, ezért az év első munkanapján újra felkerestem a nőgyógyászt, és megmutattam neki a leleteket. Három hónapos terhes voltam ekkor. A gyors és alapos orvosi vizsgálat kiderítette, hogy a máj működését teljesen tönkretette a lelkesen szedett gyógyszer hatására kialakult trombózis. A kivezető vénák szinte teljesen elzáródtak. A hasam megtelt vízzel. Ez a pangó folyadék is a májműködés zavarának jele volt.
A nőgyógyászatról a László kórházba kerültem. Azért irányítottak át oda — ráadásul a trópusi betegségek osztályára — mert vélelmezhető volt, hogy valami fertőzés következménye, ami velem történt. Az orvosoknak azonban csak egy korábbi, észrevétlenül lezajlott hepatitis E fertőzést sikerült kimutatniuk. Visszakerültem a nőgyógyászatra. A magzatok eközben szépen fejlődtek, de egyre inkább terhelték a gyengén működő szervezetemet. A terhesség tizennegyedik hetében a hasam akkora volt, mintha már a szülés előtt állnék. Két hét vizsgálódás után komor arccal álltak elém az orvosok. Az életfontosságú szerv krónikus betegsége miatt annyira leromlott egészségi állapotom, hogy meg kell szakítani a terhességet — tudtam meg. Előzetesen persze gondoltam erre az eshetőségre is. Alaposan átbeszéltük férjemmel az előállt és a várható helyzetet. Az a legfontosabb, hogy minél előbb meggyógyuljak! — döntöttük el. Fájó szívvel mentem a műtőbe.
A küret után lecsapolták a hasamban felgyűlt, körülbelül
Mivel a májvizsgálat átültetésre alkalmasnak minősített, várólistára kerültem. Bíztam benne, hogy időben jutok donor szervhez és az problémamentesen épül be szervezetembe. Nem nagyon érdeklődtem a transzplantációval kapcsolatos tudnivalók után: fel sem vetődött bennem, hogy a helyzetem igencsak kétesélyes. Szüleim viszont útnak indultak, hogy révbe jutott sorstársra találjanak. A példa mindig pozitív, lelkesítő erejű.
Négy hónap után, áprilisban térhettem haza a kórházból. Az orvosok kímélő életmódot javasoltak. A nap nagy részét varrással és olvasással töltöttem az erkélyen. Néha megzavarta ezt az idillt a rám törő éhségroham — ez persze továbbra sem jelentette feltétlenül azt, hogy éhes is lettem volna, de állandóan feszültté tett. A férjemnek sokkal több türelemre volt szüksége, mint addig bármikor. De bármit is kértem tőle, ő mindenben segített. Annyira odafigyelt sebzett lelkiállapotomra, hogy mindig kirukkolt valamilyen érdekes, hétvégi programmal. Elutaztunk a délegyházi tavakhoz, megfordultunk Ráckevén és a Velencei-tó partján is. Sorra felkerestük régen látott rokonainkat — igazán nem volt okom panaszra. A hirtelenjében mozgalmassá vált, szabad élet az újdonság erejével hatott az addigi mókuskerék után. Az emberek szeretettel fordultak felém.
Tombolt a nyár, és én mindössze tizenhárom deciliter folyadékot ihattam naponta. A vízhajtó tablettákat továbbra is szednem kellett. Nem véletlenül említem meg most, hogy férjemmel gyakran eljártunk úszni a Lukács fürdőbe. A forró napokon örökös szomjúság gyötört, de nem ihattam többet a megszabottnál. Ezért volt fontos számomra a fürdő. A sok víz láttán nem gyötört annyira a már-már kibírhatatlan szomjúság. Óvatosan úszkáltam a medencében: ezzel is erősítettem fizikumomat a műtétre. Üdített és nyugtatott is a fürdőzés. Emellett megtettem minden tőlem telhetőt, hogy karbantartsam állapotomat. Reflexológushoz is jártam, hátha a kezeléstől jobban működik a nyirokrendszerem. Májkímélő étrendet állítottam össze, és rákaptam a gyógyteára is — Ez az életmód annyira belém ivódott, hogy a mai napig kitartok mellette.
A nagy probléma miatt változott az életszemléletem is. Nem szabad leragadni a betegség gondolatánál! Rá kell találni arra a hajtóerőre, ami még a feneketlennek tetsző gödör aljáról is kilendít! Szakmámból adódóan hímezni kezdtem. Törekedtem arra, hogy minél színesebb legyen a kész munka. A szemem előtt születő hímzés, a színterápia vidámabbá tett. De arra is jó volt az aprólékos, sok figyelmet igénylő kézimunka, hogy hasznosan foglaljam el magam. Igazán szép és kellemes nyaram volt — bár tudom, hogy szüleimnek és férjemnek korántsem voltak annyira békések és felhőtlenek ezek a forró hónapok, mint nekem.
Evezőstúrára készültünk barátainkkal. Már mindent összecsomagoltunk a másnapi induláshoz, amikor este tizenegykor megcsörrent a telefon. Az ügyeletes orvos hívott a klinikáról. — Emese, van egy máj, kell-e magának? — Megremegtem a hír hallatán, de mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy apukám és a férjem izgult az autóban, amikor bevittek a kórházba. Az orvosok tárt karokkal fogadtak. Vért vettek, majd ultrahangra vittek. Letusoltam, és már mehettem is a műtőbe. Úgy éjjel egy óra lehetett, szeptember 21-én. Istenem, most segíts meg! — fohászkodtam csendesen a műtőasztalon.
Az intenzív osztály üvegkalitkájában tértem magamhoz. Rengeteg csövecske lógott ki a testemből. A számon oxigénmaszk volt. Pontosan nem tudom, de talán két nappal a műtét után ébredhettem fel. Mint később megtudtam, a szokásosnak mondható nyolc helyett 10–12 óráig tartott a transzplantáció, mert a trombózis miatt ki kellett tisztogatni az ereimet. A menetrendnek megfelelően gyógyultam — mármint orvosi szempontból. Az én nézőpontomból nem egészen úgy történt, mint azt gondoltam volt. Amikor a három-négy napos fekvés után felkeltem és talpra álltam, szinte összerogyott alattam a lábam. Meglepett ez a nagy erőtlenség, mert a műtét előtt úgy éreztem, hogy a körülményekhez képest kiváló kondícióban vagyok! Csak az operáció után kérdeztem meg, hogy ki volt a donor? Egy harmincöt év körüli, győri asszony máját kaptam meg. Többet nem tudok róla. Ha megtudhattam volna az elhunyt családjának a címét, tán megkerestem volna őket — bár ki tudja, mit váltott volna ki belőlük a megjelenésem. Szervezetem befogadta a májat. A műtét helye fájt ugyan, de más eredetű fájdalom már nem gyötört. Lélekben is elfogadtam az új helyzetet.
Munkát nem vállalhattam a műtét után, mert időnként elzáródott az epevezetékem. Három éven át rendszeresen be kellett feküdnöm a kórházba — legalábbis remélem, hogy csak eddig, mert nemrég megműtötték az epevezetékemet, és ez remélhetően végleg megszünteti az elzáródásokat. A múlt bajaiból már csak egyvalami maradt meg: továbbra is hajlamos vagyok a trombózisra. Mindennap vérhígító injekciót kell beadnom magamnak, hogy megmeneküljek egy újabb kálváriától. Úgy tűnik, életem végéig szükség lesz a napi injekciózásra, és nem válhatok meg az immunszupresszív gyógyszertől sem.
Még a kórházi ágyat nyomtam, amikor egyre nagyobb belső késztetéssel fordultam betegtársaim felé. 1995-ben volt Magyarországon az első májátültetés. Én két évvel később kerültem a műtőasztalra: ez volt hazánkban a harminckilencedik ilyen transzplantáció. A kontrollvizsgálatok alatt egyre több sorstársat ismerhettem meg. Megbeszéltük kórházi tapasztalatainkat, közös tőről fakadó élményeinket, és beszámoltunk egymásnak a napi eseményekről is. Információkat cseréltünk a gyógyulás gyakorlati tennivalóiról, de segítettünk egymásnak a betegség mentális feldolgozásában is. Ebben a közegben hallottam először az MTSE-ről (Magyar Transzplantáltak Sport Egyesülete). Mivel betegségem előrehaladott stádiumában az úszás fizikailag és mentálisan is sokat segített rajtam, úgy döntöttem, hogy ha van rá mód, akkor úszni fogok!
Körülbelül egy évvel a műtét után mehettem először az uszodába, ahol barátian fogadtak. Beszéltem az edzővel (Pécsi Annamária), aki örömmel vette elhatározásomat. Azért is jó volt, hogy úszóedző irányításával kezdtem neki a sportnak, mert addig csak evickéltem a medencében.
Hetente két edzésünk van. A remek lehetőség egyetlen szépséghibája, hogy a Fradi uszodáját reggel fél nyolctól kilenc óráig vehetjük igénybe. Nem kellemes dolog korán kelni, de nagy öröm, hogy egészségesnek érzem magam, és használhatjuk az uszodát. Ahogy a kisgyerekeket tanítják úszni, úgy tanított Ani engem is a szabályos tempózásra. Sokat gyakoroltatta a helyes levegővételt is. Előbb a mellúszás, majd a hátúszás technikáját sajátítottam el, és manapság már a gyorsúszás mozdulatainak csiszolásánál tartunk. A következő lépcsőfok az úszás gyorsítása lesz. Az edzéseken akár két kilométert is úszom. Mivel a transzplantáltak számára az uszoda egyfajta találkahely is, új arcok is felbukkannak a medence szélén. Az újonnan érkezők általában gyorsan ismerősökké válnak, a hírek meg jönnek-mennek, ahogy az lenni szokott. Az uszodában hallottam először a budapesti világjátékról, és arról is, hogy az MTSE évente több, országos rendezvényt szervez. Én a sportot elsősorban egészségem megóvására szolgáló eszköznek tekintem: nem vagyok eredménycentrikus. Ennek ellenére szívesen készültem a versenyekre, mert lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek a Transzplantáltak XII. Világjátékán.
Röviddel az úszás elkezdése után jelentkeztem kerékpározni is. Gyermekkoromban apukámmal és öcsémmel gyakran bicajoztunk ki a Dunához, a Kopaszi-gátra. Máskor meg elkerekeztünk valamerre a közeli-távoli környéken. A transzplantáltak közül kevesen kerékpároznak — nekem viszont kapóra jött a kínálkozó lehetőség, mert amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem bicajozni. Igazi edzésünk nem volt. Idő és ambíció kérdése csupán, hogy ki hány órát szán a kerekezésre. A nagy verseny előtt Ajkára vonultunk edzőtáborba. A napi két úszóedzés között többször is nyeregbe pattantam. A felkészülés eredményességében nem kis szerepe volt csapatunk vidám hangulatának.
A transzplantáltak budapesti világbajnokságán először a kerékpáros számban indultam. A férfiak közül 50–60 versenyző vágott a távnak — mi, nők csak heten voltunk. Csepelen rendezték a versenyt; kétszer tíz kilométer volt a táv. Néhányan igencsak pórul jártak: nem tudom, mi okból, de többen is úgy vélték az első kör után, hogy ezzel teljesítették a távot. Mire észbe kaptak, már késő volt. A többiek malőrje is hozzájárult ahhoz, hogy a hölgyek között másodikként értem célba. Felemelő érzés volt, hogy a dobogóra állhatok. Az igazi öröm mégis az volt, hogy teljesítettem a húsz kilométert, és nem szakadtam bele. Élvezhettem a verseny mással össze nem hasonlítható hangulatát is.
A női versenyt egy idősebb, olasz hölgy nyerte. Fogalmam sincs róla, hogy mennyivel előzött meg — teljesen érdektelen. Igazából még azon sem bosszankodtam, hogy amíg ő sportkerékpáron versenyzett, addig nekem egy városban használatos, korántsem új biciklin kellett hajtanom: lényeges különbség volt a különböző országokból érkezett versenyzők sportszerei között.
Több úszószámban is indultam, és két bronzérmet nyertem. Ha egykor elkerült volna a májbetegség, akkor szinte biztos, hogy egyetlen világbajnokságon sem vehettem volna részt. Így is nézhetjük az életet…
A trombózisok nem csak a májamat, hanem a lépemet is károsították. Az orvosok figyelmeztettek, hogy ekkora léppel ne legénykedjek a biciklinyeregben, mert ha bukom, könnyen megrepedhet — abba pedig simán bele lehet halni. A budapesti verseny után vissza is fogtam magam — jobb a békesség! Egy évre rá megműtötték a lépemet. Most már nyeregbe pattanhatnék, de sílécet is köthetnék a talpamra.
A sport lendületesebbé tette az életemet. Az úszás és a kerékpározás kivitt az emberek közé — sőt, baráti társaságba csöppentem. Ráadásul a testmozgás megerősített, és a világbajnokság hangulata, eredményessége is inspiráló erővel hatott rám. Kezd stabilizálódni az életem.
Férjemmel harmonikus kapcsolatban élünk. A gyermekvállalásról már letettünk. A kerékpározás elhagyása után úgy éreztem, hogy az úszás mellett kellene sportolnom még valamit. Mivel már sokan tollaslabdáztak, ezért a tenisz mellett döntöttem. Némi hátsó gondolat is volt ebben: ha egy versenyen kevesebben indulnak, könnyebb jól szerepelni — de nem ez volt az elsődleges.
Abszolút zöldfülűként mentem el az első edzésre — addig ugyanis még soha nem volt a kezemben teniszütő. Másfél éve tanulgatok teniszezni. Hetente egyszer van edzés. Gimnasztikával kezdünk: átmozgató gyakorlatok, békaugrás és futás. A játék tanulása, a technika elsajátítása adja magát. Edzőm, Poós László (egyik sorstársunk — Gergő — édesapja) szerint még legalább húsz év kell ahhoz, hogy jó teniszezők legyünk társaimmal. Ez azonban egyikünk kedvét sem veszi el a játéktól. Még akkor sem akarom sutba dobni a teniszütőt, ha az edző jól megfuttat gyakorlás közben. Célom, hogy megtanuljak amatőr szinten teniszezni, és ha lesz alkalmam, játsszak egy-két jó kis meccset a férjemmel, vagy más partnerrel.
2000-ben Athénben rendezték a Transzplantáltak Páneurópai versenyét, ahol teniszben indultam. Ezen a seregszemlén már a dializált vesebetegek is részt vehettek. Teniszben nem valami nagy mezőny gyűlt össze. Szerencsésnek volt mondható a sorsolásom, meg jó formát is fogtam ki, aminek köszönhetően harmadik lettem. A verseny hangulata — az, hogy szurkolhattam a többieknek — tán még erősebb nyomot hagyott bennem, mint maguk a teniszcsaták.
Életem részévé vált a sport. Jelenleg a heti két úszó- és egy teniszedzés tökéletesen megfelel igényeimnek. Akkor sem szeretném abbahagyni, ha majd munkába állhatok. A sport segített abban, hogy nyitottabbá váljak. Ez azért fontos, mert késztetést érzek arra, hogy tapasztalataimmal segítsek azoknak, akik transzplantáció előtt állnak, vagy közvetlenül utána vannak, és új helyzetükben keresik a jövő lehetőségeit. Mára már százharmincnál is több májátültetést hajtott végre a Baross utcai Transzplantációs Klinikán dolgozó, felkészült, összeszokott, magas színvonalon dolgozó csoport. Munkájukat ezúton is köszönöm — betegtársaim nevében is. Külön hálás vagyok Görög Dénes doktor úrnak, aki az én nagy műtéteimet vezette.
Sajnos, a megmentett betegek közül elég kevesen sportolnak, pedig mindegyiküknek nagyon érdemes lenne legalább egyszer lenézni valamelyik edzésünkre, versenyünkre. Talán ők is kedvet kapnának.
Jó egy évvel voltam túl a transzplantáción, amikor férjemmel a horvát tengerpartra utaztunk nyaralni. Az átélt izgalmak után ránk szakadt, felhőtlen boldogság igazi felüdülés volt mindkettőnknek. A reggeli és esti gyógyszerezést leszámítva úgy élhettem, mintha makkegészséges lennék. Kipróbáltuk a “banánozást" is. Talán kevesen tudják, hogy mi az: a motorcsónak után kötnek egy felfújt, vastagabb anyagból készült “kukacot”. Ebbe bele kell kapaszkodni, és a csónak vontatni kezd, mint a vízisízőket. Cefetül kellett kapaszkodnom, hogy meg bírjam tartani magam. Csapkodták a hasam a fodros hullámok, de nem tudtak leszakítani a kukacról. Úgy öt percig száguldozhattunk a hullámokon. Az “attrakció” végére teljesen elkészültem az erőmmel. A hamarosan jelentkező izomláz pedig annyira elerőtlenített, hogy képtelen voltam felemelni a karomat, amikor meg akartam fésülni a hajamat. Láthatóan meg is duzzadt. Miután hazautaztunk a tengerpartról, elmentem a klinikára, hogy csináljanak valamit a felpüffedt karommal. Azóta, ha meglátnak az orvosaim, már csak azt kérdik tőlem: — És mikor megy el lovagolni, vagy más egyéb érdekes sportot űzni, kedves Emese?!