50. KUTYAHŰSÉG – az örök vadászmezők távolából érkezve (2012)

Álmomban tudtam, hogy álmodom. Ott állt előttem a vakvezető, Kicsi. Nem értettem a helyzetet, hiszen ő évekkel ezelőtt az örök vadászmezőkre távozott. Gondoltam megérintem, ezzel bizonyságot szerezhetek. Megtettem, elkezdtem kételkedni. Szőrének érintése ékes bizonyítékává vált valós létezésének. Valamennyi kétely mégis csak maradt bennem, de egyre jobban megörültem a testet öltött német juhásznak. Akkor mégis csak az volt az álom, hogy ő már nem él. Ebben maradtam magammal.

A reggeli ébredés után az álomból való eszmélés lelkileg agyoncsapott. Piszkosul átverve éreztem magam, és minő ostobaság, ezért Kicsire haragudtam. Fokozatosan kitisztultak a gondolataim. Elkezdtem az álom értelmén gondolkodni. Valószínűleg az téveszthetett meg, hogy az álom kutyasimogatós fázisában kezemmel az ágy mellett, a falon lévő gyapjú faliszőnyeget megérinthettem, ez az érzés csalt meg. Hamar rájöttem, ez tiszta hülyeség, mert a vakvezetővel eltöltött tíz év alatt számtalanszor megsimogattam, tehát ez az érzés azóta elvitathatatlan részemmé vált: az agy a kutya érintésének érzetét, szagát és hangját bármikor képes élethűen felidézni. Eszembe jutott, milyen boldog voltam álmomban, amikor az álmot valóságnak hittem. Igen, ez az érzés volt az álom igazi értelme, mely a tízéves gazdag és színes közös múlt összegződéseként, jelképes glóriát kanyarított Kicsi feje fölé.