86. KULCS – szemtelenül (1998)

A délutáni nap langya erőteljesen melengette az arcomat. Hangos könyvet hallgattam. Az ablak egyik szárnyát sarkig kitártam, így az üde levegő mellett a csicsergő madarak is egyre jobban elvonták figyelmemet az irodalomtól. Kikapcsoltam a magnót, felálltam, és elindultam az előszoba felé.

– Lemegyünk egyet járni! – szóltam oda Kicsinek.

A váratlan felbuzdulásból elkövetett séta végén nem mentünk fel a lakásba, hanem lecövekeltünk a járdán a hátsó kapu előtt. Kicsinek azt mondtam: éljünk a tavasz adta lehetőséggel! Arra gondoltam, „elnézelődöm” még egy kicsit, hátha történik valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából érkező felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk.

Női cipő kopogására lettem figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a remélhetően izgató parfümillatot. Igen ám, de a lábak a hátam mögé, mégpedig a kapu felé vették az irányt. Csalódott, de illedelmes lakó lévén hangos „csókolommal” köszöntem az érkezőnek, amire „jó napot kívánok” volt a válasz – a hang teljesen ismeretlen volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd fordította volna, de a zár kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás közben eszembe jutott, hogy a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba csak az tud bejutni, aki ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen, hogy akár egy film abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral, odalép mellé a szemtelenül kiváró „vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az ajtót. Kaján vigyorba futott az arcom. Most már feszülten figyeltem, hogyan kínlódik, és magam elé képzeltem egyre kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett a pikáns helyzet. Még nem megyek oda – gondoltam –, hadd szenvedjen még! Arra viszont vigyáznom kell – jutott eszembe –, nehogy túl hamar felhagyjon a próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem térő mulatság! Nadrágzsebembe süllyesztettem a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a megfelelő példányt. – Ideje a cselekvésnek! – határoztam el. A hátsó kapu kulcsa már előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom pórázrántással talpra állítottam, és: fordulj!

Kicsi ekként lehetett vele: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket meresztve tápászkodtam fel.

Kutyám kíséretében ruganyosan léptem a zárral egyre reménytelenebbül küzdő hölgyhöz. Nyájasan köszöntem, és felkínáltam a segítségemet, amire egy zavart „igen” volt a felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége azonnal rátalált a lyukra, és gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna, sem tehettem volna ügyesebben – és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé visszahúztam, mielőtt elfordítottam volna. Szélesre tárult az engedetlenkedő ajtó, és nem árult el semmit titkából.

Halkan elhebegett „köszönöm” volt a hála, amit egy lágyan ejtett „szívesen” nyugtázott. Hamarosan becsukódott a kapu. Visszaálltunk eredeti posztunkra, és mit mondjak: hízott a májam!

Talán bő hét telhetett el a nem mindennapi eset óta. Újfent „hátul” csatangoltunk a német juhásszal. Ahogy befordultunk a kapualjhoz vezető rövid járdára, megálló autó hangjára figyeltem fel, majd valaki gyorsan, erőteljesen becsapta annak ajtaját. Már léptem volna be a hűs lépcsőházba, amikor sietős léptek zaja akasztotta meg lendületemet. Mintha valaki szélsebesen iparkodna a nyitott ajtó felé.

– Jó napot kívánok! – mondta egy kedves női hang. – Tudja, én vagyok az a kétbalkezes, akit a múltkor beengedett. – No, nézd csak – gondoltam –, milyen örömtelinek tűnik!

– Hát persze, hogy emlékszem, azt a napot feledni…?

Úgy vettem ki a meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen számára. Ha ezt jól mértem fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla.

– Nemsokára újból lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?

Kicsi morgolódik: Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az iparvágányok felé. Alig pár méter után éppenhogy összetegeződtek, Laci máris azzal hozakodott elő: biztonságosabban érezném magam ezeken a francos töltéskavicsokon, ha a válladat, esetleg a kezedet foghatnám… – és a nő simán bevette az átlátszó dumát. De hogy nekem micsoda szégyen volt ez a képtelen állítás! Még hogy velem nem közlekedik biztonságosan a hepehupás talajon? De hát elérte a célját… Amint megszabadultam a most már utálatos rabszíjtól, elrohantam a gazosba.

Szó ami szó: szimpatikus nő kezét fogtam. Andalgásunkat többször is megakasztottam: hadd menjen az idő, van belőle bőven. A Rákos-patakkal párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem sokkal később leültünk az egyik rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga korongja már réges-rég a horizont alatt nyugodott. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök, zsongtak a bogarak a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét lágyan ránk emelte, majd békésen az oldalára dőlt.