3. Kopók

Kovács Ágnes (vadgazda mérnök, MEDE vadászkutya munkabíró)

A kopók és az agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk előtti évszázadokból származó leírásokból, ill. óegyiptomi ábrázolásokból ismerhetjük. A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophón mutat be, feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette. Keleten a finnugorok és a türkök lajkái, illetve más hajtó ebei kereszteződésével jöhetett létre a tatár kopó őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. A kopók, melyekkel már az Árpád-házi királyok és az őket követő uralkodók, fejedelmek vadásztak, nagy becsben éltek, egy-egy kiváló kopóért akár egy jó csikót is megadtak. A jó kopót sohasem a képzettsége után ítélték meg, hiszen az emberi segítség nélkül dolgozó kutyák kizárólag képességeikre, tapasztalataikra hagyatkozhattak.

Ugyanerről a gyökérről erednek Közép-Európa más nemzeti kopófajtái is, így Lengyelország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és a balkáni térség kopói is.

1886-ban a Magyar Vadászeb Törzskönyvben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, ám az első világháborúval meg is szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiirtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, s nem kevésbé dolgozó vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól. Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a genetikailag is változatos, egészséges állomány megőrzéséhez. Ez azért is különösen fontos, mivel az 1968-ban "kimenekített" két példányra és az őket követő néhány egyedre alapozott tenyésztés nem jelentett elég nagy számú tenyészanyagot, így elkerülhetetlen volt a rokontenyésztés. Mivel az Erdélyben élő állomány sem túl nagy létszámú, inkább a munkára történő szelektálás miatt kialakult jó minőség indokolja a néhány éve behozott kutyák tenyésztésbe vonását. Az erdélyi kopó fajta a létezés értelmében "megmentettnek" tekinthető, a következő feladat, hogy biztos, elismert helyet vívjon ki a kutyás világban és ne veszítse el használati jelentőségét.

A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a képességeket, amelyek meghatározták kialakulásakor.

Alaptulajdonságuk az önállóság; az irányítás elfogadásának készségét nem volt érdeke kialakítani a kopókban a régmúlt vadászainak. Ha a kopók a kürt hangjára visszatértek, illetve füzéren vezethetők voltak, már minden képzettséggel rendelkeztek, melyekre az embernek szüksége volt. Ami viszont vadászati tudományukat illette, egy tapasztalt, jó kopótól, az erdőt és vadat jól ismerő vadásztól és főleg saját élményeikből gyűjtötték be mindazt a készséget, amiért uralkodók, fejedelmek ragaszkodtak hozzájuk.

A kopó igen jóindulatú, vidám alaptermészetű kutya. A vadászat végeztével a hajtókhoz, vadászokhoz csapódik, már első vadászatán is egyértelmű számára, hogy akikkel együtt vadászott, azokhoz tartozik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kopó nem kötődik gazdájához, de ezt is olyan sajátságos módon érzékelteti, hogy a vizslához, pásztorkutyához szokott ember kissé mellőzöttnek érezheti magát. Rendkívüli tájékozódó képessége sokszor hasznára válik, és ezt nem csak az erdőn, de városban is számtalan példa bizonyítja. Ha megértjük, hogyan alakult, honnan "jött" az erdélyi kopó, könnyebben együtt élhetünk vele, megtaníthatjuk a jelen kor szabályai szerint élni. A kopók nem képezhetetlen fajták, példa erre számos jól képzett, mutatványok egész sorát tudó kopó, de hogy ez nem csak a jelen kor igénye, azt bizonyítja Nikolits György 1941-ben a Vadászati Útmutatóban megjelent írása a tacskókopóról: “Egy jól vezetett tacskókopó mindenkor engedelmes és ez nála valami természetes tulajdonság. Tehát ez a tanítási eredmény nem valami ritka dolog vagy művészet annál inkább, mert dacára, hogy például a nyulat szenvedélyesen hajtja és keresi, mégis köteles az erdőn póráz nélkül is gazdáját nyugodtan követni a cserkészeten, akárcsak les ülésen, a lent hagyott hátizsák mellett nyugodtan feküdni.” Természetesen figyelembe véve, hogy a német vagy osztrák nép már ősidők óta a fegyelmet mint legelső erényt megbecsülte és megkövetelte, nem véletlen, hogy kutyáik s így kopóik is híresen fegyelmezettek voltak. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy ezek a kutyák mégis szenvedélyes vadászösztönük miatt váltak népszerűvé a világ vadászai körében. Ez lehet iránymutatója az erdélyi kopó tenyésztésének is, hiszen ma már igen kevesen vállalhatják őseink kopó-tartási szokásait (úgymint kopókonyha, pecérek, biztosan bekerített udvar, korlátlan vadászati lehetőségek és határtalan vadászterületek).

A kopóval való foglalkozást célszerű minél korábban elkezdeni, így a kialakult szoros kapcsolat megkönnyíti a későbbiekben a dolgunkat. Ha az alom nálunk születik, úgy óvatos teszteléssel már a kiskutyák öthetes korára kiválaszthatjuk a legjobb szaglású, legönállóbb vagy legjobban kommunikáló egyedet. Ezek vizsgálatára a kölyköt különítsük el testvéreitől és anyjától, és eleinte csak figyeljük viselkedését. Négy-öthetes korban (néha már előbb is), ha a kölyök már nem csak szopik, hanem ismer és szeret más ennivalót is, készítsünk neki rövid csapát, figyeljük, milyen gyorsan, milyen magabiztosan halad a csapán. Ezek a gyakorlatok azért megfelelőek a kölyök számára, mert a legjobb és kezdettől fogva használt érzékszervére kell hagyatkoznia. Tesztelhetjük öt-hathetes korban azt is, mennyi érdeklődést mutat a vad szaga iránt. Vaddisznó csülökkel, vagy szarvaslábbal próbáljuk minél jobban felcsigázni kíváncsiságát, majd korának és tapasztalatának megfelelő hosszúságú csapát készítve segítsük hozzá minél nagyobb sikerélményhez. Nagyon jó, ha a kopó egész kiskorában megismeri és megszereti a keresést, csapázást és a vad szagát, de mindez felnőtt korban is elkezdhető. A kölyökkutya kíváncsisága, játékossága azonban olyan nagy segítség a képzési folyamatok elsajátításában, hogy ezt az előnyt mindenképpen célszerű kihasználni. Egy erdélyi kopó rendszeres gyakorlás után 68 órás, 500 méteres csapát is kidolgozott.

1989-90 között három erdélyi kopóval vérebvezető tanfolyamon vettünk részt Mezőkövesden, ahol a gyakorlások alkalmával mindhárman jól szerepeltek, de sajnos a vizsgát már csak az egyik kopó érte meg, aki 1991-ben sikeres vizsgát tett és a 12 vizsgázó véreb közül is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Ezek a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az erdélyi kopók sem igényelnek több és fáradságosabb kiképzést más, csapázásra használt fajtánál ahhoz, hogy megbízhatóan alkalmazhatóak legyenek a sebzett vad utánkeresésénél.

A kopók fegyelmezéséről minden szakkönyv úgy nyilatkozik, hogy igen "keményen" kell bánni ezekkel a kutyákkal, mert önfejűek, figyelmetlenek, szemtelenek. Közelítsük meg azonban a kérdést az alapvető tulajdonságaik felől és ezekből kiindulva lássunk hozzá a kölyök neveléséhez. Mikor kopónk ideálisan 8 hetes korában hozzánk kerül (vagy ha nálunk születik, akár korábban), kezdjük olyan helyre hordani, ahol nagy, biztonságos terület és kevés idegen kutya van. Az állatorvosi vélemény, miszerint az utolsó oltásig ne vigyük ki a kertből, a lakásból, természetesen megalapozott, de egy négy hónapos kölyköt már sokkal nehezebb szocializálni vagy kötődését minden körülmények között kialakítani. A kopóknál pedig a feltétel nélküli kötődés, egy ember követése olyan tulajdonság, ami az egészen kis kutyában még benne van, de ahogy korosodik, úgy lesz egyre önállóbb, makacsabb. Ezért sok későbbi bosszúságtól megkímélhetjük magunkat, ha a 8-10 hetes kölyköt naponta szabadon sétáltatva hozzászoktatjuk ahhoz, hogy minket kövessen. Egy pásztorkutya vagy vizsla esetében ilyen intenzív szoktatás nélkül is boldogulunk, ám a teljes önállósághoz szokott kopó, vagy amelyik csak 6-8 hónaposan ismeri meg tágabb környezetét, minden rossz szándék nélkül otthagy majd minket akár a város közepén is, csupán kíváncsiságától hajtva. Egy ilyen túl önálló, magának való kopó nem éppen ideális társa a városi kutyatartónak, de a vadásznak sem. Éppen ezért tekinthetjük a legfontosabb dolognak a kötődés kialakítását, ami minden további képzés alapja lesz és amit kölyökkorban még nagyon könnyen kialakíthatunk. Ha kopónk jól ismeri közelebbi és távolabbi lakókörnyezetét, megszokja, hogy rendszeresen, viszonylag szabadon bejárhatja a "területét", akkor valószínűleg nem fog veszélyes, önálló felfedező körutakra menni. A többi gyakorlat tanításánál arra kell figyelni, hogy ne "egzecíroztassuk" túl sokat a kis kopót, mert elveszíti érdeklődését az értelmetlenül sokat ismételt feladatoktól. Tanítsuk meg pórázon menni, ülni, feküdni. A helyben maradást is elkezdhetjük 3 hónapos kor körül gyakorolni, de csak annyira, hogy a kutyát meg tudjuk kerülni, hogy ismerje a vezényszót. Egyéves kora körül néhány perces helyben maradást már elvárhatunk a kopótól és fokozatosan egyre hosszabb ideig már úgy is kifektethetjük, hogy nem látja gazdáját. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ez a gyakorlat inkább testhezálló az egyébként is nyugodt vérebeknek, a kopók tanításánál ilyenkor sok türelemre, következetességre van szükség.

Sokkal inkább bevezetésről, mint képzésről beszélünk a kopók hajtóösztönének tesztelésénél, használatánál. A klasszikus kopózás idején a füzéren vezetett kopók közül általában először a legtapasztaltabbat engedték el, a fiatal kutyák akkor mehettek, mikor az öreg hajtani kezdett. Így az idősebb kopó után mentek a többiek, míg világossá vált számukra a feladat. Hazánk vadászati törvényei szerint a kopók használhatósága kizárólag a vaddisznó-hajtásokra és a sebzett vad utánkeresésére korlátozódik. Így lehetőségeinket szem előtt tartva arra kell törekednünk, hogy kopónk csak vaddisznót hajtson, és ennek elérésében nagy szerepe van a vadászatba való bevezetés módjának.

Ha valaki vadászni szeretne erdélyi kopójával, vadászismerősein vagy a Kopó Klubon keresztül ezt megteheti. A kutyák mindig a hajtósorból indulnak, így a kopó vezetője részt vesz a hajtásban. Vaddisznóhajtásra lehetőleg olyan kutyát célszerű vinni, amelyik már legalább gyakorlókertben találkozott vaddisznóval. Szintén nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a kutya idegrendszerének stabilitásával. Egyrészt ismernünk kell, hogyan reagál a lövésre, mert a hajtóvadászatokon nagyon sokat lőnek, egy gyenge idegrendszerű kutya pánikba esik és elmenekül. Másrészt a hajtókkal szemben is közömbösnek kell lennie, mert azok hangoskodva, fákat ütögetve egy agresszióra hajlamos kutyából könnyen támadást válthatnak ki. A kopó első vadászatának lehetőleg zárt kertben kell történnie, mert így minimális az esélye annak, hogy a fiatal kutya elvész, és valószínű, hogy főleg vaddisznóval fog találkozni. Annak is megnő az esélye, hogy éppen előtte ejtik el a vadat, így a kopónak már hamar lesz sikerélménye, előbb megszereti a vaddisznóhajtást, mint ahogy megismerné például az őzhajtás szenvedélyét.

A kopó (és minden disznóskutya) bevezetésekor törekedni kell arra, hogy a fiatal kutya ne hibázhasson, esetünkben ne váljon belőle szarvas- vagy muflonvadász. A zártkerti vadászatoknál a kopó megszokja, hogy a hajtó sor előtt mozogva keressen, hogy mekkora távolságra hajtsa a vadat. Szabad területen célszerű a hajtósor elindulásakor a fiatal kopót a terepviszonyoktól függően 30-50 métert még pórázon vezetni, mert az érzékenyebb szarvas, őz sokszor a hajtás legelején visszatör. Jó, ha ilyenkor addig el sem engedjük a felbőszült kutyát, amíg tapasztaltabb "kollégái" nem akadnak rá vaddisznóra. Ilyenkor a felhangzó hajtóhang szinte megrészegíti a többi kopót, és főként a fiatalok árkon-bokron át igyekeznek a hang irányába. Ilyenkor oldjunk le mindent a kopóról, nehogy fennakadjon egy erősebb ágban vagy kerítésen. Ha jó képességű, edzett kopónk van, első alkalommal sem fogja túlterhelni egy egész napos vadászat. Minden esetben célszerű azonban a vadászatba vétel előtt edzeni a városi körülmények között sokszor ellustult kopót.

A kopózás, így az erdélyi kopóval való vadászat is maximum öt kopóval történik, a vadászok gyalog mennek, bár régi feljegyzések beszámolnak a lóhátról történő kopózásról, amikor a sűrűből nyílt, lóval járható terepre hajtották a kopók- nem egy falkányi kopó! - a vadat. A sűrű erdőből kihajtott vadat azután vagy a kopók állították meg, a lovas pedig lándzsájával ejtette el, vagy agaraikat engedték utánuk, amelyek lefogták vagy megölték az űzött vadat. Mindkét esetben a vad terítékre került, legalábbis az eredeti szándék szerint, mert a kopók és az agarak ha tehették, sokszor kikezdték, megették az elejtett zsákmányt. Később gyalog várták a kopókat, a vad váltóit, "forgóit" jól ismerve álltak fel, és a menekülő állatot itt lőtték meg. Ekkor a kopók hamar szíjra kerültek, és természetesen a vad bontásakor részesültek a zsákmányból. Az alapvető különbség a kopászat (falkavadászat) és a kopózás között, hogy míg az egyik csupán erőpróba és kedvtelés, addig a másik fő célja mindemellett a zsákmány megszerzése, a vadászat. Az agarak számára kielégítő helyettesítés a pályán futtatás a műnyúl után, vagy a vadászatot jobban megközelítő "coursing" versenyek, ahol a nyúl menekülését utánozva nem körbe-körbe, hanem cikk-cakkban futtatják a kutyát, és a falkakopók is örömmel szaladnak az ánizsolaj-csapán, de mi maradt az erdélyi kopónak?

Kétségtelen, hogy a fiatal, tapasztalatlan kopó mindent hajt, ami elé kerül, és addig űzi, amíg el nem fárad, de ez nem korrigálhatatlan tulajdonság. Gondoljunk csak a vizslák közt is mindmáig meglévő "beugrásra", vadűzésre! Mennyi fárasztó munkájába kerül a vadásznak, mire az ilyen – nem is ritka – hibát kijavítja, míg végül teljesen megbízható lesz vadásztársa. Ugyanígy kell a kopót is módszeresen bevezetni a vadászatba: "bevadászni". Bár a régi írások más szokásokról tanúskodnak, ha munkát akarunk adni az erdélyi kopónak, úgy megfelelő képzésben kell részesítenünk. Ennek módja, hogy a fiatalon csapázásra és fegyelemre szoktatott kopónak ne legyen alkalma az "elvadulásra". A jól bevezetett kopó a hajtásban legfeljebb néhány tíz métert szalad a megriasztott szarvasrudlival, majd folytatja a keresést a vaddisznók után. Sokkal nehezebb feladatnak tartom a kopót arra nevelni, hogy mindenkor behívható legyen, mint hogy csak a vaddisznót hajtsa. Az elmúlt tíz-tizenöt évben rendszeresen hajtottunk erdélyi kopókkal a Börzsönyben, Cserhátban, Zalában. Évről-évre visszahívják ugyanarra a területre a kopósokat, ami egyértelműen bizonyítja, hogy az ott élő vadállomány nem látja kárát a kopós vadászatoknak, míg eredményessége és nem utolsó sorban hangulata miatt igen nagyra értékelik mind a magyar, mind a külföldi vadászok. Vannak olyan esetek is, ahol a kutyáknak sikerült minden "vádpontnak" megfelelni, mert ahányan voltak, annyi fele szaladtak ki-ki őz, muflon, vagy szarvas után. Ha jól bevezetett, összeszokott kopókat mutatunk be, ma ezek is törzshelyeink lennének, és nem rémülne meg a fővadász az erdélyi kopók láttán.

A kopó nagysága hátrány lehet a sűrű bozótosban a vaddisznóval szemben. Erre a veszélyre minden új helyen figyelmeztetnek a hajtók, mondván, hogy "felvágja ezeket a disznó!". Az országban erdélyi kopóval vadászók többségét ismerve elmondhatom, hogy bár előfordulnak sérülések, a halállal végződő balesetek nagyon ritkák. Ez főleg annak köszönhető, hogy a kopók általában nem kapaszkodnak a zsákmányba, így a kellő távolságot megtartva vigyáznak magukra. Igen jó tulajdonsága még a kopóknak, hogy viszonylag sokukban erős a dermedtre csaholásra való hajlam, és ez jól fejleszthető és hasznos. A sebzett és sűrűbe behúzódott vaddisznót pontosan és kitartóan kell jelezni, amíg megérkezik a vadász.

A kopó nagy területhez szokottsága, illetve az, hogy gyakran elvész a vadászaton nem igazolódott be. Mert valóban nem minden hajtás után találkozunk ugyanannyi kopóval, mint amennyivel elindultunk, de a vadásznap végére a kopók visszajönnek. Persze nem cél, hogy kutyánk egyedül járja az erdőt, de a vadászatok mai menetébe fiatalon beleszokott kopó megérti és betartja a hajtások határait. Elveszni pedig csak igen szélsőséges esetekben szoktak, mivel bámulatos a tájékozódó képességük. Sebzett nagyvad utánkeresésére nagyon kevesen használnak erdélyi kopót. Ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetéseket levonni merészség lenne. Azonban a csapázókészségre viszonylag nagy számban letesztelt erdélyi kopók igen jó eredménye azt mutatja, hogy érdemes foglalkoztatni a kopót a vérebmunkában is. Nehézséget jelenthet, hogy hajtóösztöne felülkerekedhet a fegyelmen, de igen értékes tulajdonsága a fent leírt dermedtre csaholó hajlam, amit nagyra értékelnek a vérebes szakemberek is.

Mind zártkerti hajtóvadászatokon, mind szabad területen az erdélyi kopók jól vizsgáztak. Úgy vélem, használhatóságuk vaddisznóhajtásokon ma már nem lehet kérdéses, sokkal nagyobb feladat megteremteni a feltételeket a kopók teszteléséhez, tanításához, bevezetéséhez. Ugyanilyen fontos a kopózás, kopóvezetés hagyományainak megteremtése, hiszen a jó vadászkutya csak jó vezető mellett öregbíti a fajta hírnevét.