143. KAMPÓS BOT – és a másik kisgyerek (1971)

Csak rövid ideig lehettem a Központi Sport Iskola próbaidős labdarugója, mert a velem született szembetegség miatt a leigazoláshoz nem járult hozzá a sportorvos. A nyári edzések alkalmával hetente egyszer felkerestük az Erzsébet híd budai hídfője közelében üzemelő patinás fürdőt. Lényegében pancsolni vitt oda minket az edző. Bohóckodtunk, ismerkedtünk egymással.

Hazafelé tartottam. Megérkeztem a 11-es villamos megállójába, ahol néhány nyugdíjas korú ember már várakozott. Befutott a stuka. A felszállásra várakozók előtt a villamos-vezető szélesre tárta az első ajtót. Nem állt szándékomban leülni, de tízéves fiatalságom lendületével az utastérbe siettem volna. Ezt rossz néven vehette a mögöttem álló bácsi, aki öregbotjának kampós végét a combom elejébe akasztotta, és nemes egyszerűséggel lehúzott a járműről. Valamit motyogott az orra alatt, majd fürgén megmászta a lépcsőket. Nagy elegánsan helyet foglalt. Megszégyenülten és utolsónak érkeztem a kocsi belsejébe. Máskülönben az ülőhelyet mindig átadtam az időseknek. Jó tett helyében jót várj?

Évezredforduló táján történt. A 7-es buszra felszálltunk a vakvezetővel. Szökő évente egyszer, ha leülök ilyen alkalommal: abban az évben éppen az lehetett. Az egyik megállóban anyuka kisgyermekével szállt fel. Nem én ültem legközelebb az ajtóhoz, de mégis én álltam fel elsőnek.