KAKUKK

G.-né Sepf Angéla (48 éves)

– Vakon jöttem a világra. Négyéves voltam, amikor bekerültem a Kisintézetbe, mert volt három vak testvér a faluban, és anyám megkérdezte tőlük, hol nevelkedtek. A nővérem is vak volt, ő akkor lett iskolaköteles, de anyám nem tudta, mi legyen velünk. A vak testvérek ajánlották a kissulit, anyukám felvitte a nővéremet. A Méhes igazgató bácsi kifaggatta anyámat a családi helyzetünkről, és kiderült, hogy van még egy vak kislány. Az igazgató bácsi rábeszélte anyámat, hogy adjon be engem is. Minél hamarabb kerül be egy vak a közösségbe, annál könnyebb lesz neki később. Nem sok mindent tisztelek az anyámban, de azt, hogy beadott a suliba, azt nagyon. Gondolom, nem volt könnyű meghozni ezt a döntést.

A kissuliban nagyon jó volt, nagyon szerettek a tanárok, mindenki a karján hordozott. Én voltam a legkisebb. Otthon valahogy mindig úgy éreztem, hogy valahol máshol szeretnék lenni. Az igazi otthonomat a gyerekek között találtam meg. Később, amikor egy-egy hétvége után visszavitt anyám az iskolába, már a kapuban elköszönt tőlem, mondván: – Bent már úgysem foglak látni. – Valóban hihetetlen, de ahogy beléptem a kapun, és meghallottam egy gyerekhangot, hogy: – Angi, gyere ide! – abban a pillanatban mintha mindenről megfeledkeztem volna.

Utána szakmát tanultam, kefe- és seprűkötést, akkoriban még nem volt olyan sok lehetőségük a vakoknak. Úgy tartottam, akkor vagyok független igazán, ha már a saját pénzem csörög a zsebemben. Ezért lemondtam a gimnáziumi tanulmányokról, mert úgy gondoltam, hogy nem sok mindent lehet kezdeni egy érettségivel. Nem tudtam, hogy mit akarok csinálni, de bemenni egy telefonközpontba, úgy, mint a legtöbb vak, azt semmiképpen. Ahogy minden más fiatal, amikor dolgozni kezdtem, én is örültem a keresetemnek. Színházba jártam, és nagyon szorgalmaztam a környezetemben élőknél, hogy igenis, járjunk színházba, operába és egyáltalán mindenhová. Egyrészt magáért a kultúráért, másrészt azért is, hogy ne csak a sorstársainkkal legyünk. Úgy gondolom máig is, hogy nagyon jó dolog köztük lenni, de csak köztük, az kevés.

Miután kikerültem az intézetből, albérletbe mentem. Sok megpróbáltatásban volt részem, magam voltam, ezért másokra szorultam. Nagy baj volt, hogy a kisiskolában többnyire csak elméleti oktatást kaptunk, hasznos gyakorlati ismereteket nem. És bizony ezeket egy vak embernek megszerezni sokkal nehezebb, mint egy látónak. Egyértelmű, hogy ha az ember másokra szorul, számítania kell rá, hogy itt-ott átverik. De nem baj, ezeket a dolgokat túl lehet élni. Később albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, jó lenne egy saját kis lakás. Mivel Gyálra kerültem, és ott ilyen lakás nincs, hát akkor legyen ház! Mi lesz, hogy lesz? Nem tudhatom, hiszen a szerencse is forgandó, és az ember élete is kiszámíthatatlan. A kefegyári keresetből nem nagyon lehetett volna megvalósítani a tervemet. Egyik kedves kollégámnak, aki már meghalt, volt egy javaslata, hogy áruljak lottót a belvárosban. Akkoriban jó kapcsolatban voltam vele, és hívott engem is.

1978-tól egészen 1996-ig totót, lottót és BKV-jegyeket árultam. Ez volt az első olyan helyzet, amikor igazán az élet sűrűjébe kerültem. Bent az intézetben is, albérletben is, és amíg a kefegyárban dolgoztam, a sorstársaim között, addig el voltam zárva a látóvilágtól. Ekkoriban azonban minden kapcsolatom megszakadt a hasonló helyzetű emberekkel, ami nem jó. Ha még egyszer kezdhetném azt az időszakot, arra az egyre ügyelnék, hogy sohasem szabad teljesen kiszakadni a vakok közül.

No, jött az a lottóárulás. Nagyon érdekesnek találták, hogy vak nő létemre folyton ott ültem a kisszékemen. Ha esett, ha nem, én mindig ott voltam. Ha ezt megkérdezték vagy szóvá tették, mondtam, hogy az embernek be kell járni a munkahelyére időnként, azaz mindennap. Nagyon csodálták a kitartásomat. Nem fordultam vissza egyből, ha elkezdett esni az eső. Hát hogy fordulnék vissza, ha már bejöttem Gyálról. Négy járgányra kell átszállni, amíg beérek, elég sok minden érheti az embert útközben. De szerettem ezt a bejárást, mert így emberekkel kerültem kapcsolatba, akik segítettek, és nagyon sok hasznos információt kaptam és adtam ilyen módon. Ez előnye a vakságnak, lehet, hogy hülyén hangzik, de én így érzem.

A szelvényárulásban meg azt tapasztaltam, hogy szeretettel közelednek hozzám a kedves vevők. Ezt én is igyekeztem viszonozni, mégpedig azzal, hogy megpróbáltam mindig jókedvű lenni. Szerettem is ezt a munkát. Egyrészt azért, mert nagyon sok ember volt körülöttem, mindennap más és más volt. Mindig volt egy új ember, jöttek beszélgetőtársak. Volt köztük egyetemi tanár “bácsi”, gyerekek is odajöttek. Igyekeztem rábeszélni a kedves vevőt, hogy vegyen lottót. Humorosan próbáltam eladni a szelvényeket, így azután nemcsak a szelvényeim keltek el, hanem nagyon sok szeretetet is kaptam.

Néha adódott gond abból, hogy nem látok, de azt hiszem, ez mindenkivel előfordul. Ezzel az ember szinte nem is gondol. Például a pénzzel. Sokszor megkérdezték: – Nem csapják be? – Ilyenkor visszakérdeztem: – Elmegy a zöldségeshez, vesz egy kiló almát. Előfordul, hogy olykor akad egy-egy köztük, amiből ki kell vágni egy rossz darabkát. De a nagy részét, ugye, meg lehetett enni? – Bizony volt rá eset, hogy becsaptak, és mire rájöttem, belekerült egy kis pénzembe, de hát ez nem volt különösebb gond. Általában nagyon hálásak voltak a kedves vevők. Sok mindent kaptam tőlük, nemcsak anyagilag, hanem szellemileg is. Volt ugyanis egy barátom, aki tizenegy évig olvasott fel nekem filozófiát. Odajött hozzám, hogy olvas egy könyvet, Diderot: Levél a vakokról, azoknak, akik látnak. Érdekelne-e, kérdezte. Hát hogyne érdekelne, új ismeretek, új terület. Kell! Így azután ez a kapcsolat abból állt, hogy én vittem az üres kazettát, ő meg hozta a tele szalagot. Beszélgettünk egy kicsit az anyagról, és máris hangulatosabb lett a napom.

Az egyik kedves vevőm télen-nyáron hozta a kávét, teát. Télen jól be kellett bugyolálnom magam, hogy ne fázzak vagy legalább csak egy kicsit, ehhez is adtak tanácsokat. Kaptam egy érmelegítőt, ami bizony nagyon jól jött. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy olyan kesztyűt, aminek lyukasak az ujjai végei. Ha nem jött vevő, ökölbe szorítottam a kezemet, a két ujjvégem pedig szabadon maradt. Néha bementem egy közeli üzletbe, ami nagyon tetszett az ott lévőknek. Többen felajánlották, hogy szívesen bevásárolnak nekem.

Szívesen gondolok vissza erre az időszakra, csak, ugye, a rendszerváltással bejött ez a sok gazemberség. Már a fehérbotomat is ellopták. Régebben ilyen nem fordulhatott elő. A múlt rendszerben egyszer elhagytam száz lottót, és aki megtalálta, leadta abban a boltban, ahol a holmijaim voltak. Általában nagyon előzékenyek voltak velem, több boltban voltam elszállásolva, ez annyit jelentett, hogy itt volt a székem. Egy nagyon érdekes esetet soha nem fogok elfelejteni. Egyik kedves vevőm jött, hogy kér lottót, és azt mondta, hogy volt egy négyes találata. Nem kérdeztem, de megmondta, hogy több mint 70 000 forintot nyert. – Megjutalmazom magát! – jelentette ki. Na, vége az üzletnek. A kezembe nyomott egypár forintot, és elment. Sohasem érdekelt, hogy mennyit kapok pluszba, de most megszámoltam: 6 forint 50 fillér súlya nyomta a markomat... Jót nevettem rajta. Voltak emberek akik elmondták bújukat, bánatukat, és úgy éreztem, hozzátartozom a környékhez. A Ferenciek terén árultam, a Jégbüfénél.

Sikerült kikeverednem az albérletekből. Már árultam a lottót, amikor Gyálon megismerkedtem egy idősebb hölggyel, akivel mindig találkoztunk egy megadott helyen, ő szólt nekem, én fütyültem neki, ő meg vissza, és már tudtam, hogy ő az. Felajánlotta egyszer, hogy segítenek nekem házat találni, és az ígéretüket becsületesen be is tartották. Amikor megfelelő házat találtunk, de nem volt rá elég pénzem, tőlük kaptam kölcsön 30 000 forintot, minden formaság nélkül, a bizonytalanra. Teljesen befogadtak, a családi munkamegosztásukból is kivehettem a részemet. Bedolgozók voltak, játékokat szereltek össze, és ebben tudtam nekik segíteni. Sokszor megismétlődő kézi munka volt, hasonló, mint amit a kefegyárban csináltam. Ők hozták úgy rendbe a kis házamat, ahogy szerettem volna.

1992-ben, a vakok balatonboglári üdülőjében megismerkedtem a leendő, nagyon jó férjemmel, Gáspár Lászlóval. Egy asztalnál ültünk, és nagyon kedves embernek ismertem meg. Töltögette a vizet, segített, amiben kellett. Egyik alkalommal délután elbeszélgettünk, és rájöttem, hogy őszinte, tiszta lény, nagyon jóságos lehet, olyan, aki szereti az embereket. Így “megfogta az agyamat”, és egy kicsit igyekeztem azon, hogy ezt tudomására hozzam. Azután nekik a barátjával lejárt az üdülési idejük, amit nagyon sajnáltam, de szerencsére megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Szerdán utaztak el, de László szombaton már újra visszajött. Én éreztem, hogy vissza fog jönni! Azon a hétvégén úgy összejöttünk, hogy amikor vége lett az üdülésnek, találkozóra került sor. Az első találkozónk jól sikerült. Csak az jelentett egy kis gondot, hogy Szekszárdon lakott, és Szekszárd meg Gyál között, ugye, van egy kis távolság, nem könnyű így a kapcsolattartás. De ha két ember egymásnak van teremtve, akkor nem hiszem, hogy komolyabb akadályok lehetnek.

Amikor 1992. október 3-án feljött, akkor hozott magának egy Braille-ábécét. Azt mondta, hogy szeretné megtanulni a pontírást, és kérdezősködött. Előbb egy kicsit mutogattam, hogy s mint. Majd én írtam neki levelet, miután hazautazott. Jött a válaszlevél, dőlt betűk összevissza, alig tudtam elolvasni. Ő az én levelemet este tíztől reggel hatig betűzgette. És mint később kiderült, a levelét a saját “pontozójával”, egy hegyes szerszámmal készítette el. Azután két hónap alatt olyan szépen megtanulta az írásunkat, hogy folyamatosan tudtunk levelezni, persze már megfelelő felszereléssel. Ez az összejárkálás két évig tartott, akkorra döntöttük el, hogy ő fog idejönni, mert én nem megyek le Szekszárdra. Nekem ugyanis megvan itt a függetlenségem, és különben is, Szekszárdon én meghülyülnék, nem tudnék ott létezni.

Két év telt el, és amikor már úgy ítéltem meg anyagilag, hogy megtehetem, akkor visszafizettem a kölcsönöket, és elkezdtem színházba járni, de “sebesen”. Naprakésszé váltam újra, jártam a főpróbákra, nosztalgiakoncertekre. Megkérdeztem az itteni társakat: – Ti jártok-e színházba? – Az volt a válasz, hogy nem, mert a vakot lökik. Mondtam, hogy nem igaz, mert akárhányszor voltam előadáson, egy-egy rendező mindig kiemelt a tömegből, és útbaigazított. Jártam az Operaklubba és a Wagner Társaságba is. Igaz, elsősorban az értelmiségiek azok, akik kevésbé tudnak mit kezdeni egy vakkal. Az egyszerű emberek ezt sokkal természetesebben intézik el. Beléptem az Operabarátok körébe, és egy megbeszélésen voltam éppen. Munkából jöttem, és bizony reggeltől estig csak összekoszolódik az ember. Bementem, “felöltözve, mint egy nagy medve”, koszos táskával az Operaház csodálatos falai közé. Az a színházak színháza! Nem a nézőtérre kellett menni, hanem valahová máshová. Megfogott egy hölgy, elég kelletlenül, de üsse kő, gondoltam magamban. Ütő Endre volt akkor az igazgató úr, és én vele szerettem volna beszélni. Egyszer csak megszólalt a hölgy mellettem, ahogy vezetett: – Igazgató úr, mit csináljak? Három lépcsőt kell fellépni, ez a vak vajon hogy fog boldogulni? – Köszönöm – mondtam –, fel fogok lépni emelődaru nélkül is, de ha már itt van az igazgató úr, legyen szíves, keressen meg a szünetben, szeretnék önnel beszélni! – Utána megköszöntem a hölgynek a segítséget és azt is, hogy ilyen okosan lehetővé tette, hogy beszéljek az igazgató úrral...

Elgondolkodtam, hogy a sorstársaim itt laknak a színházak “szájában”, mégis bizony nagyon kevesen járnak oda. Ezen azért csodálkoztam, mert nagyon jó együtt lenni velük, de keresni kell a kinti kapcsolatokat is. Most már nem csodálkozom, mert olyan drágák a színházjegyek, hogy nehezen lehet megfizetni. De a mi világunk a látók számára zárt. Ha azt szeretnénk, hogy a látó emberek elfogadjanak, akkor természetesen nem nekik kell idejönni, hanem nekünk kell “nyitnunk”.

1994-ben László, az én kedves Kakukkom ideköltözött hozzám. Mivel már mind a ketten szereztünk valamit, neki is volt lakása Szekszárdon, volt tét, hogy érdemes-e egészen összeköltözni. Együtt éltünk másfél évet, azalatt kiderült, hogy valóban összeillünk. Ezért történhetett meg, hogy 1996. február 14-én, a szerelmesek ünnepén összeházasodtunk! Megoldottuk a tulajdonkérdést is, a kis ház már nemcsak az enyém, hanem az övé is. A házastársi kapcsolatunkról annyit, hogy a férjem nagyon jóságos és türelmes, de nem úgy van, hogy mindent ő csinál. Amit lehet, azt én általában megcsinálom. A kertben együtt szoktuk nyírni a füvet, ettől nem megy gyorsabban, de az a jó benne, hogy együtt csináljuk. Nyilvánvaló, hogy ő ügyesebb nálam, nemcsak azért, mert jól lát, hanem azért is, mert nagyon házias. Jól tud főzni, nagyon egyénien keveri az ízeket. A mosást is megosztjuk, a nagyobb ruhákat Kakukk csavarja ki, de én szoktam összehajtogatni.

Amikor úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket, megegyeztünk, hogy feltétel nélküli bizalom lesz közöttünk, mert ez az alapja a harmonikus kapcsolatnak. A másik az, hogy hagyjuk egymást élni, tehát házaspárként nem szabad egymásra rátelepedni. Ilyesmire gondolok: “Miért nézted azt a nőt?!” Vagy: “Milyen puszit adtál annak a fiúnak?!” A fiú valószínűleg régi jó ismerősöm, Kakukk meg megnézte a nőt, istenem! Hűséget esküdött, vakságot nem. Járunk a turistákkal meg a nosztalgiaklubba, és Kakukk mindenhol segítőkész. Társaságban sohasem lógunk egymás nyakán, és ha hazamegyünk, megbeszéljük, ki kivel találkozott.

“Milyen jó, hogy látó férjem van! Mindenhová együtt megyünk, hogy nekem könnyű legyen közlekednem.” Valóban, ez nagyon jól hangzana, de ha ez így lenne, akkor rövid idő alatt elfelejtenék közlekedni. Ez az, amiben állandóan tréningben kell tartania magát az embernek. Nemcsak azért, hogy eljussak oda, ahová akarok, hanem mert akkor lehetek leginkább önmagam. Nekünk, vakoknak a közlekedés rendkívül nagy energiánkba kerül. Ez pont olyan, mint a sport, állandóan edzeni kell.

Bejárok a Szövetségbe kondizni, sajnos kevesen vagyunk, de hát ilyen az ember. Ha lehet, elmegyünk kirándulni a barátunkkal, Fóris Tibi bácsival, aki a Szövetség turistaszakosztályában volt. Többször kirándultunk az ő társaságával, akik elfogadtak engem. Nem volt gond, hogy nem látok, és ez azért jó, mert így a látó emberek látják azt, hogy nem vagyunk feltétlenül gyámoltalan alakok. Legutóbb például a Csóványosra mentünk. Odajött hozzám egy pedagógus, és megkérdezte: – Hogy fogtok menni? Itt kövek vannak! – Mint említettem, a sors forgandó. Mit ad isten, ennek a hölgynek az én Kakukkomnak kellett segítenie, mert a hölgy nem bírta úgy a menetet, ahogy kellett volna. Én meg Tibi bácsival előrerohantam. Csodálatos dolog az is, hogy mi minden szilveszteréjszakát túrázással töltünk. Ez megint csak annak köszönhető, hogy az én drága, jóságos Kakukkom lát.

Két dologról szeretnék még beszélni: az álmokról és a színekről. Mint említettem, született vak vagyok. Ha valamit álmodom, álmomban valahol vagyok, nekem az ugyanolyan, mintha a valóságban lennék. Azoknak az embereknek a hangját hallom, akikét az életben is. Természetesen látvány nincs számomra, mint ahogy az életemben sincs. Ugyanúgy megyek, ugyanazok az oszlopok, ugyanaz a tér, ha bemegyek valahová egy ismerős helyre. Álmomban is ugyanaz fogad, mintha egy nappal megtörtént esemény éjszaka újra lejátszódna.

A színeket meg általában fogalmakhoz kötöm. Fontosak, mert körülöttünk vannak, és tulajdonképpen velük élünk mi, emberek. Nagyon szeretem a fehéret, ez a bölcsesség színe. Amikor dolgoztam, nagy hangsúlyt fektettem a megjelenésemre. A hosszú hidegek után mindig úgy éreztem, hogy most öltözködhetem csak igazán úgy, ahogy szeretnék. Ezt az időszakot kihasználtam, mintha ünnep lett volna. Nyáron fehér ruhában jártam, egyrészt az előbb említettek miatt, másrészt, ugye, egész nap ott ültem a Jégbüfé előtt, ami egy igazi katlan volt. A kék nekem például a végtelenséget jelenti. Lehet, hogy azért, mert ha az ember felnéz az égre, akkor végtelenséget láthat. Egy kicsit úgy érzem, hogy a szerelem is végtelen, de erre azt szokták mondani, hogy egyszer minden jónak vége szakad. Nem tudom, ezt még nem tapasztaltam. Kakukkomtól egyszer, az első alkalommal kaptam egy rózsát, bordó színű volt. Nem véletlenül választottuk ezt a színt az esküvői ruháinknak. A barna nekem az állandóságot szimbolizálja, a megszokott, de nem monoton hétköznapokat. A pirosat vidámnak tartom, mert a lufi is piros.

Ha színházba megyek, mindig a darab jellegének megfelelő színű ruhát veszek fel. Így is szeretem kifejezni azt, amit a látottak nyomán érzek. Ami az öltözködést illeti, a szegény vak azt sem tudja, hogy mi az, csak felvesz összevissza minden csiricsáré holmit. Én ezt úgy védtem ki, hogy több garnitúra ruhát varrattam magamnak, és ezeket variáltam. Így mindig elfogadhatóan jelenhettem meg.

Úgy érzem magam, mintha most lennék nyolcéves, most élem át a gyerekkoromat. Az első karácsonyunk előtt Kakukkom megkérdezte, hogy mit vegyen nekem, mire azt feleltem, hogy lendkerekes kisautót, mert gyerekkoromban nem volt. Kakukknak a munkahelyén mondták a kollégái, hogy miért nem ruhát vagy ékszert vesz nekem, de ő azt válaszolta, hogy a feleségének ez kell! Kaptam tőle hangos játékokat, mentőautót meg üvöltő tigrist. Nagyon tudok ezeknek örülni. Mint említettem, a lufihoz a vidámságot kötöm, nem véletlenül. Anyám soha nem vett nekem, pedig kértem, Kakukktól viszont meg is kaptam.

Olyan jó ez a házasság, az, hogy a Kakukkom mellett élhetek. Felszabadult vagyok. Lehet, hogy ezért sokan megszólnak, de én azt vettem észre, hogy amikor a szülő megtudja, hogy fogyatékos gyereke született, szégyellni kezdi. Egészséges babát vár mindenki, ez egyértelmű. Sajnos többen megpróbálják elnyomni magukban ezt az érzést, és úgy kimutatni a szeretetüket, ahogyan az a gyereküknek nem biztos, hogy jó lesz. Igazi szeretetet kell adni, nem nagyobb szelet süteményt. Anyám sok mindenből kigolyózott, és ezt a terhet egészen a Kakukkal való találkozásomig cipeltem.