33. JUTALOMFALAT ÉS JUTALÉK – kutyák (1997)

1997-ben került mellém a német juhász vakvezető, Kicsi. A szukával nőnap környékén térhettünk haza. Elteltek a mézeshetek. Hamarosan meghívást kaptam a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya részéről, hogy a jövőben mint pót tag, vegyek részt az elnökségi üléseken. Nem voltam rest a szervezésben sem. Egész nyáron át minden vasárnap csapatosan indultunk a természetbe: Börzsöny, Nagymaros, Szentendrei szigetcsúcs. Nem mellesleg, zsáknyi pénzt is hoztam a konyhára. Eme buzgalom láttán felvetették a társak, hogy űzzem iparszerűen a pénzszerzést. Tíz százalék jutalékkal akarták meghálálni. Eszem ágában sem volt. Úgy voltam vele, amennyit sikerül összekaparni, az legyen a vakvezetőké, jutalomfalatnak. Ezen kissé meglepődtek a tagtársak, de minden csoda három napig tart.

Bár nem láttam, de egyre több dolog elkezdte csípni a szememet: a kisstílűségtől az emberi lealacsonyodáson és az aljasságon át, egészen a dedóságig. Betelt a pohár. Kilenc hónap aktív tevékenykedés után felálltam az elnökségi sámliról – pedig felkértek szakosztályvezetőnek –, és betettem magam után az ajtót.

Utólag, életem további alakulása szempontjából végiggondolva, meghatározó jelentőségű döntést hoztam. Első fejleményeként, pár hónap múlva az Angyalföldi utcabálra újszerű programot szerveztem, melynek hatására az Ifjúsági ház vezetője a következő nyári barlangász-túratáborba elhívott minket Kicsivel. A későbbi rendszeressé váló túrázás az új személyek bevonzásával szélesre tárta a lehetőségek tárházát. Azóta eltelt néhány évtized. Továbbra is aktív maradtam, és ennek köszönhetem, hogy még manapság is jól érzem magam a bőrömben. Magunkkal szemben soha nem szabad megalkudni.