Juhász Gyula

Görbe mosoly vigyázta csorba száját,

fakó arcán szakáll s a barna lencse;

csak ült közöttünk csöndben estelente,

s papírjain futtatta ceruzáját.

Már tegnappá fakult a büszke Holnap,

Anna varázsa régen szertefoszlott,

de ő állotta még tovább a posztot

és mi rajongtuk, papjai a tollnak.

Elmélázott. Ki tudja mire gondolt?

Annára vagy a tápéi keresztre?

Szivarjából nagy füstöket eresztve

csak írt, s lelkében új szonett dorombolt.

Mi szótlan ültünk. S nehogy megzavarják,

a pincérek csak lábujjhegyen léptek.

Éjfélre járt, mikorra verse kész lett,

mosolygott és eloltotta szivarját.

- Kozma Béla (Szegedi emlék 1920-ból)