151. JÁTSZIK A GYEREK – szerencsére (1971)

Érett fejjel úgy gondolom, amennyiben falusi környezetben mint aktív pesti kisgyerek és kiskamasz, magamnak nem teremtettem volna élményalapú emlékeket, ezekből az évekből aligha lenne mire jólesően visszaemlékezni. Hiánya óriási űrt hagyott volna bennem: máig epekednék utánuk.

A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek derekáig néhányszor megadatott, hogy pár hetet eltölthessek az Alföldön. Az első napok tornacipősen teltek, a továbbiak mezítlábasan. Városi gyerek lévén és némi fantáziával megfejelve, nem unatkoztam a parasztudvarban.

A szén tárolására használt istálló mellett téglarakás magasodott. A reggel hűvöse pajkosan megcsíphette a fülem hegyét, mert a földön csipogó napos csibékből néhányat – a téglarakásra felmászva – feltettem az istálló cseréptetejére. Hogy az apróságok örömükben vagy bánatukban csipogtak-e egyre hangosabban, ki tudja már. A hátsó udvarban hangtalanul megjelent a nénikém, a budi felé tartott. Útközben feltűnhetett neki, mintha az ég magasságából hallana néhány csibét. Megrökönyödve vette észre a varázslatot.

– Ezek meg hogyan kerültek oda fel, Lacika?

– Nagyon hideg van idelent, úgy gondoltam, ott a tetőn csak közelebb lesznek a Naphoz! – a felcsattanó nevetés kissé összezavarta addigi magabiztosságomat.

A macska sem járt sokkal jobban. Az imént szóbahozott téglarakást időlegesen szétpakoltam, mert belőle alagutat építettem az egérűző pajtásnak. Lett két oldala és teteje, sőt, egy-két ablakot is beleszerkesztettem, hogy képben legyen vele, éppen hol jár. Tény, hogy a cirmos nem ujjongott örömében, amikor odabent találta magát. Keservesen nyávogott, mintha nem lenne jó dolga odabent a hűvösön. Addig-addig próbálkozott a szabadulással, mígnem jó magasra felpúpozta a hátát és kinyomva a tetőt, egérutat nyert.

A szomszéd portáról a veteményeskertbe néhány tyúk rendszeresen átlógott zöldet csipegetni. Kifüstölésükre halk szóval megbízatást kaptam a nénikémtől. Könnyen találtam földrögöt a kertben, és már tüzeltem is a hívatlan éhenkórászokra. Az egyik célzás tökéletesre sikerült. Ijedelmemben a kinyúlt jószágot a veteményes végében egy lyukas lavór alá rejtettem – nem szóltam róla senkinek sem. Másnap – nagy meglepetésre – hűlt helyét találtam. A szomszédasszony este bizakodva érdeklődött a nénikémtől, hogy a tyúkólba nincs-e eggyel több beülve.

Elszánt harcot folytattam a krumplibogarak ellen is. A levelekről vagy kézzel szedegettem le, vagy a búcsúfia parafa dugólövedékű pisztollyal ártalmatlanítottam a csíkos bogarakat. A bőséges zsákmányt vízzel félig teli műanyag gyermekvödörbe összegyűjtöttem. A fáradtságos munka végeztével a tyúkok elé öntöttem. A fehérjében gazdag táplálékért rikácsoló viaskodás tört ki közöttük.

Alaposan szétnéztem az udvarban. Volt ott néhány a lábas jószágok eledeléből csipegető, erősen teltkarcsú házi veréb is. Gondoltam, fogok néhányat a mindig éhes macskának. Kerítettem egy nagyobb fadobozt, nyílással lefelé fordítottam. Egyik széle alá fahasábot állítottam, annak derekára zsineget kötöttem, a másik végét bevezettem a közeli nyári konyha ajtaján. A felfordított doboz alá bőségesen szórtam kukoricát, köréje beetetés céljából pár szemet. A magyar irodalom terén ekkor még zöld füleket meresztettem: a vadász ül hosszú, méla lesben. Ekként tehettem én is odabent, mert még egy csontkollekció forma veréb sem került látó közelbe. A tyúkok hamar rátaláltak a terített asztalra, és sorra felcsipegették a sárga szemeket. Kezdtem bepipásodni. Addig-addig füstölögtem magamban, mígnem fogtam egy tyúkot.

Máskor jobban járt a nyávogós. A délutáni napfény ráesett a szomszédos parasztház tűzfalára, melynek méter magasában egér napozott. Miután észrevettem, magamhoz hívtam a macskát, és a kezembe fogva, a rágcsálóval egy síkba tartottam: rövidlátó lehetett. Letettem a földre, de mivel nem tudta, mit kellene néznie, mindenfelé tekergette a nyakát, csak éppen arra nem, amerre érdemes lett volna. Leguggoltam melléje, fejét enyhe erőszakkal a rágcsáló felé fordítottam. Amint észrevette a szürke eminenciást, teste megfeszült. Felálltam. Néhány másodpercig farkas szemet nézett vele, majd ugrott. A faltól egérrel a szájában huppant vissza. Ott elengedte, kicsit cicázott vele, végül megroppantotta a gerincét, és elindult vele a hátsó udvar egyik rejteke felé.

Legvégül összeházasítom a házi veréb témát a macskával. A szomszéd házon lévő verébfészekből kipottyant egy fióka. Erőtlen hangocskáján keservesen csipogott az udvar szélében. Bár a szülők ott köröztek körülötte, nem tehettek érte semmit sem. A macskának éppen arra akadt dolga. Hamar rátalált a tízórai falatra – nem habozott. A szülőpár hevesen támadta a macskát, sőt, az utcán magasodó terebélyes nyárfán addigra összeverődött és vészjóslóan csipogó több száz veréb közül tucatnyian nekirepültek a puhatalpúnak. Az addig magabiztos ragadozón könnyen észrevehető volt a páni félelem megjelenése. Fülét fejéhez lapította és ijedten körbe nézett. Úgy döntött helyesen, jó lesz minél hamarabb kereket oldani!