: HIÁNYÉRZET — korszakok (2015)
Az ovis évek emlékei élénken élnek bennem. Ezek
vegyesek, de úgy szépek, ahogy vannak. Két évtized múltán sem feledtem.
Huszonöt évesen felkerekedtem a régi emlék miatt. Aligha hihettem, hogy az
ábrándon túl lehet-e gyakorlati haszna az útnak. A lépcsőház illatát már
képtelen voltam felidézni, pedig úgy éreztem, ennek hajszál híja.
A Váci út Árpád hídtól északra eső részén a 3-as
metrót építették ekkor. Kéregalatti vonalvezetést alakítottak ki. A földmunkák
miatt holdbéli táj várt rám. Minél közelebb értem kisdedkorom szentélyéhez,
annál kétkedőbbé váltam. Jogosan. Az egykori ovi kertjében, hatalmas rozsdásodó
vasalkatrészek hevertek, az emeletes épület ablakai kitörve. A metró
építésvezetőségének hadiszállásaként is már a múlté. A bejárati ajtó kinyílt,
azt hiszem, nem kell tovább ragozni.
Az általánosból annyi maradt meg emléknek, hogy amint
a folyosón körbeballagtunk, azon lamentáltam, hogy éveken át szinte minden nap
együtt lehettünk az osztálytársakkal, de holnaptól sokukkal nem fogok
találkozni egyszer sem. Mindezt némileg oldotta, a középiskola lassacskán
tapinthatóvá váló világának rejtélyessége, meg a nagy kamaszkor előcsarnoka.
Hasonló volt a helyzet négy évvel később is. Az
iskolatáska végleges sutba dobása mellett, a felnőtté válás, mint a nagykorúság
elérése lett a felülmúlhatatlan ugródeszka. A hiányérzetet csillapította, az
első munkahely konkréttá válása.
Az általános iskolai osztálytalálkozót, a kiballagást
követően több mint 20 évvel, látó barátnőm segítségével megszerveztem. A
középiskolait, a kiballagást követően közel 40 évvel, önállóan.
Az ovison gondolkodom még...