10. Havas pálmafák alatt — Kutaiszi (2020)

Kutaiszi Építő Dávid légikikötőjének irányítótornya magasság szempontjából harmadik a világon. Alakja a fagyi tölcsért idézi. Néhány dizájnos csavart is beleszerkesztettek az építészmérnökök. A repülőtér elől az ország számos pontjára indul távolsági járat, például Tbiliszibe és a Fekete-tenger partján fekvő nagyvárosba, Batumiba. A Kaukázus fővárosába Mestiába, nem. Hajnalban landolt a fapados. Marsrutkával gyorsan bejutottunk Kutaiszibe, de 6 órakor még egy fia lélekkel sem találkoztunk. Értetlenkedve álltunk az eset előtt, Katival. Csontig hatolt a hideg, előle nem volt hova bemenekülni. A hátizsákból minden ruhát magunkra húztunk. Váratlanul dalra fakadt egy fülemüle. A városközpontban 8 órakor megjelent néhány autó, de amúgy továbbra is minden kihalt. Az üzletek redőnyei lehúzva. Óra múlva egy csapásra megpezsdült az Imereti tartomány székhelye. Mivel havazással és esőzéssel ránk ijesztettek a meteorológusok, a szállást pedig csak 14 órától foglalhattuk el, ezért nyitást követően betértünk a központi turistainformációba. Az orrunk alá dugott prospektusból kibogarásztuk, hogy nyitás előtt félórával indult a kanyontúra. Az egyik ajtó mögül előkerült egy középkorú férfi. Gyorsan megállapodtunk a magánfuvar tarifájában. Az alapár 130 százaléka lett. Pár perccel később beszálltunk az iroda elé begördülő személygépkocsiba.

A közel 60 kilométerre lévő Martvili kanyonhoz tartottunk. Szegényes falvak mellett suhantunk el. Szürkület után a közvilágítás hiányában beleolvadnak az éjszakába. Bevillant a reptérről a városba vezető út közben látott, bennünk mulatságot keltő háromszög alakú közlekedési tábla értelme, amelynek közepén szarvasmarha volt látható. Az országút szélében legelésző tehenek, sertések és libák igazolták vissza. A következő faluban hirtelen fékezésre kényszerült a sofőr. Az úttesten átfutott egy disznó. A későbbiekben mások az országút közepén ráérősen nézelődő szarvasmarha kerülgetéséről számoltak be. Másra is felfigyeltünk. Számtalan embermagasságú kereszt szegélyezte az országutat. Hajnalban a reptérről a városba utazva tapasztaltuk, egy részüket éjszaka kivilágították. Kevesebbjüket kék fénnyel, többségüket fehérrel. Hamar eltelt az idő nézelődéssel, megérkeztünk. A Martvili kanyon bejárható területe nem számottevő. A csónakázásra kijelölt tavacskában a mélyebb részeken, februárban derékig érhetett a víz. Lanyha evezőcsapásokkal alig 10 perc a vízi út hossza. A nem létező élményért busásan kell fizetni. A másik látványosság, a zabolázatlan paripa sebességével vágtató hegyi folyó, mely a sziklába vájt mederben fodrozódott, időnként több emeletnyi mélységbe zuhant. A környezet szépsége ámulatba ejtő. Ennek ellenére, kissé csalódottan távoztunk. Életre szóló emléknek megmarad bennünk a következő kép. A Martvili és az Okatse kanyon között gurultunk az éltes személyautóval, amikor a régi korokat megidéző filmekből is jól ismert jelenet elevenedett meg az út szélében. Kezében bottal kiskamasz haladt elől, két járomba fogott tehén ballagott utána. Leghátul a gyermek öregapja, meghajolt hátán rőzsével zárta a sort. Az ilyen múltidéző élmények mindig megszépítik a napomat. Az Okatse kanyon is megért egy fejcsóválást. Havassá vált a táj. Egyre meredekebb úton haladtunk hegynek felfelé, a bennünk előzetesen jelentős élménynek gondolt nemzeti park felé. Megváltottuk a belépőket, de azt nem előzte meg a helyénvaló tájékoztatás, hogy a bejárattól 7 kilométerre lévő vízesés, a lefagyott erdei út járhatatlansága miatt gyalogosan nem megközelíthető. Erről a minket fuvarozó embertől kaptunk tájékoztatást, miután elhagytuk a pénztárt, ahol tényleges jegyet nem is nyomtak a kezünkbe. Jég ide, jég oda, nekivágtunk a rengetegnek. Itt-ott faágról lecsüngő arasznyi jégcsap, neszező csermelyek. Jobbra a távolban frissen felhúzott lakóház, mellette autó. Egyre meredekebb, lépcsőkkel tagolt csúszós lejtmenet következett. A mezsgye szélében kapaszkodásra alkalmas, igaz néha kissé ingatag fakorlát, mely ezúttal jól jött. Végétől, amíg a szem ellátott, tükörjég. A 7 kilométerből öt hátra volt még, de feladtuk. A távolban a fák között néha felzúgott a szél. Legalább ennyi. Adaléknak annyit mindehhez, hogy a nemzeti park bejárata előtt összeakadtunk egy fickóval, aki terepjárójával horrorösszegért elfuvarozott volna minket, az onnan 10 kilométerre lévő vízeséshez. Hazafelé tartva, a Kutaiszi repülőtéren pécsi fiatalembertől megtudtuk, hogy barátjával befizettek erre az útra – meseszépnek írták le a téli tájban eléjük táruló vízesést — de a visszafelé úton, a terepjáró tankjából kifogyott az üzemanyag. Hosszabb idő elteltével egy másik autó vezetője az orránál tovább nem látó pancsert kisegítette, és csak ekkor indulhattak tovább.

A Kutaiszit kettészelő Rioni folyó 6 méter mély medrében 5 méter szélesen, világos kövek között hömpölygött a víz. Hóolvadás idején megveszekedett fenevadként dübörög a hegyekből lerohanó ár, mely a város távolabbi részéből is hallható. Fordítsunk hátat a folyamnak. A belvárosban az épületek homlokzatai felújítva, de a kapun az udvarba belépve teljesen más kép tárul elénk. Ilyen helyen szálltunk meg. A fagypont körüli nappali hőmérséklet ellenére, szélesre tárt ajtóval várt minket a szállásadó. Beljebb kerültünk a lakásba. Az ajtótok és a fal között ujjnyi széles rés biztosította a szellőzést. Lángra kapott a viharvert gázkonvektor. Megpróbálkozott a lehetetlennel. Este a városnézésből hazatérve azon lamentáltam félhangosan, hogy: milyen öltözékben lenne érdemes ágyba bújni? Lábamról lekerült a bakancs, és úgy ahogy voltam, elfészkeltem magam a paplan alatt. Azóta is mindig elneveti magát Kati, ha eszébe jut. Ami igaz az igaz, éjszaka nem fáztam. Három napba is beletelt, mire annyira átmelegedett a lakás, hogy a tusoló alá merészkedjünk. Az utolsó napra kellemesen bemelegedett. Nem bántuk meg a spártai viszonyokat. Új színfoltot hozott az életünkbe. Jöhetett a következő kuncsaft, és a nyitott ajtó.

Kegyes volt hozzánk az időjárás, mert másfél napon át nem esett. A 33-as marsrutkával mintegy 10 kilométerre tartottunk. A Gelati kolostor Grúzia aranykorában épült, amikor politikailag és gazdaságilag is ereje teljében volt. 1106-ban alapította Dávid király, melyet a XIV. századig újabb épületekkel bővítettek, de ezután hanyatlásnak indult az ország. Falai között számos grúz uralkodót temettek el, köztük IV. Dávidot, Tamar királynőt (a krónikása szerint) és III. Bagratot. A kolostor Kutaiszitől északkeletre, erdő borította dombtetőn áll. Kőfal veszi körbe. Központjában a Dávid által alapított Áldott Szűz templom, melyet két oldalról, a Szent Györgynek és a kétszintes, Szent Miklósnak szentelt templom fog közre. A XIII. században készül kis méretű Szent Miklós templom tervezője szokatlan megoldást alkalmazott. A kétszintes épület alsó része minden oldalról nyitott. Belsejébe egy-egy boltív alatt juthatunk be. A második szint sokszögű. Kupolával fedett templomterébe kőlépcső vezet fel. A főtemplom déli kapujában a küszöb alatt található Dávid király sírja. Keresztényi alázattól vezérelve végakaratában azért rendelkezett így, hogy a látogatók tapossanak a sírján. Vallásosak a georgiaiak. Láttuk, ahogy a marsrutka vezetője az egyik szentkép előtt keresztet vetett, hogy utána menetrend szerinti járatával visszaindulhasson a városba. Mi is elindultunk a kolostor előtt várakozó kisbuszhoz, ahol visszaköszönt a jelen. Szedett-vedett tákolmány alól kegytárgyakat árusító, vékonyan öltözött idős nénike pillogott ki, miközben kezeit fázósan összedörzsölte.

Ekkor már nem csak a jótét lélek tett így, hanem Kutaiszi számos polgára is. Többek között azok a Kamaz típusú hókotróvezetők is, akiknek az egyre sűrűbben hulló fehér csillámok munkát biztosítottak. A hórukkemberek is összedörzsölték tenyerüket. Ők már a hideg miatt tették, akik kezükbe hólapátot ragadva takarították a város köztereit. A főtéren a járda és az úttest tövében vízelvezető árok lett volna hivatott a nagyobb mennyiségű csapadék befogadására és elvezetésére, de nyugtával dicsérjük a napot. Az emberek többsége, nem véletlenül, lábára gumicsizmát, vagy cipőjére kalucsnit húzott. De az élet nem áll meg a havazástól, fagytól. Ékes bizonyíték erre a főtér látványos szökőkútja, melyből megállás nélkül tört fel a vízsugár. Nyáron 40 Celsius fok felett hűsítő, párásító hatása előnyösebb. Télen jelképezheti az élet folytonosságát. Más figyelemreméltó is akadt a közelben. Egy nyilvános mosdó létében. Kuriózuma – legalábbis a fejlettebb európai országokból érkező látogató számára, a guggolós jellege. Aki ügyesebben céloz, hamarabb szabadulhat a westernfilmekből oly jól ismert lengőajtó mögül. Jutalma, a tenyerébe műanyag flakonból beleöntött víz. A páratlan élményért aligha sokallható a tizenöt eurócent. Aki az iménti mulatságos élmény hatására figyelmetlenül hagyná el a teret, könnyen ráfaraghat. A helyi emberek egy része több szempontból is érdekes figura, amolyan fakabát. Az úrvezetők többsége csak a járdán ad elsőbbséget a gyalogosnak. A zebránál hiába a majdnem vízszintesen előre kitartott fehér bot, mennek, mint a meszes. Köszönni sem szokás errefelé. A marsrutkába beszálló utas nem üdvözli a sofőrt, és viszont. Ugyanez a helyzet a boltokban. Nem voltunk képesek adaptálódni. Elvétve találkoztunk a köszönésünket fogadó grúzzal. Nem mellesleg, az üzletek ajtói többnyire tárva-nyitva. A járdán, a kereskedelmi egységek bejáratánál, fő szempont a minél gyorsabb, kerülő nélküli közlekedés. Befurakodtak előttünk az ajtón, gond nélkül fellökik az embert. Ezzel nem azt a látszatot szerettem volna kelteni, hogy a város utcáin ezerszám fekszenek a fellökött emberek, de ugye értjük egymást.

Nézzünk szét a kereskedelem frontján. Gyermekkorom falun töltött nyarainak emlékét villantotta fel a kimérve kapható cukorka, és a szálanként megvásárolható cigaretta. A fedett, de oldalfal nélküli központi piacon, egy szem tyúkocskáját árulta a sámliján ücsörgő nénike. Sokféle mag és fűszer is gazdagította a kínálatot. Az árubőségre nem lehetett panasz. Vásároltunk hachapuri lepényt, de semmi pozitívum. Arrébb fagyasztott khinkalit szereztünk be. A kifőzés után csak a felét fogyasztottuk el, a többit a hűtőszekrényben otthagytuk a szállásadónak. Visszakanyarodva a piacra, megkóstoltuk a szőlőlébe mártott diót, mely szintén híressége a georgiai gasztronómiának. Nos, ennek sem lettünk a hívei. Ezek után már jobban odafigyeltünk, a figyelni valóra. De mások is árgus szemekkel vizslattak. Leginkább a bolti eladók az üzletbe betérő vevőre. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Mindenki gyanús, aki mozog. Meglepetéssel tapasztalhattuk, hogy a hazai árakhoz képest drágán adják a tejtermékeket. Találtunk 6 százalékos zsírtartalmút, amely megfelel a tőgyből húzott tehéntej zsírtartalmának. Ezen meglepődtem. Vidéken is sok a szarvasmarha, de nem csak ott. Pár napja a város sugárútjától 100 méter távolságban, amikor a Bagrati székesegyháztól jöttünk lefelé, kezében botot tartó idős bácsi két tehenet hajtott hazafelé. Na, erre varrjon gombot valaki. Hogy jól fésült volt-e az öreg gazda, nem tudom. De azt igen, hogy a belvárosban 100 méteren belül, az utca ugyanazon oldalán, nyolc fodrászat várta a vendégeket. Kínai ruhaboltból egyet találtunk , de török étkezdét nem kellett nagyítóval keresni.

Ismerkedjünk meg a XI. században épült Bagrati székesegyházzal, melynek hivatalos elnevezése, Istenanya elszenderedése székesegyház. A grúz ortodox egyház anyatemplomának szánt katedrális építését III. Bagrat király, az egységes Grúz Királyság első uralkodója rendelte el. Az északi fal felirata szerint, építését 1003-ban kezdték el. 1691-ben megszállták Grúziát az oszmánok, és felrobbantották a katedrálist. A déli és a nyugati melléképületek, a XIX. század végéig többé-kevésbé épen maradtak. A főépület elkészülte után az északnyugati saroknál háromszintes torony épült. Minden emelete egyetlen helyiségből áll, amelyekbe tűzhelyet és fali fülkéket építettek. Itt feltehetően a város püspöke lakott. A Gelati kolostor és ez is, puritánságukkal jeleskedtek. A székesegyház egyik sarkában beöltözött fiatalember térdepelt. Gyors egymásutánban pár mondatból álló, monoton imaszöveget malmozott elő magából. Ki tudja, hogy vállalásából fakadóan, naponta hányszor darálta el a szöveget, és hány napon, héten vagy hónapon át tartóan. A templom padlószintjében a betekintő ablak alatt, régészeti emlékek láthatók. Véletlenül ráléphettem, mert a szent szöveget ismétlő fiatalember kezével jelezte Katinak, hogy rossz helyen állok. A hatalmas belső tér akusztikája elismerésre méltó. Nem csak a vastag fakapu becsapódásának visszhangzó döngése nyűgözött le, hanem a kopogó cipőké és a tüsszentéseké is. Emiatt kétszer is megfordultunk az épületben. Második látogatásunk után távozóban voltunk. BMW terepjáróval fiatalos kinézetű egyházi személy érkezett a székesegyházhoz. Aligha a fájós lába miatt kerítették a feneke alá. A havas és csúszós úton kezemben fehér bottal, a főtértől a székesegyházig gond nélkül feljutottam. Hegymászó felszerelés nem volt nálam. Eszembe jutott a Gelati kolostor előtt, a tenyerét fázósan összedörzsölő, kegytárgyakat árusító nénike.

Immár félig-meddig hitelt érdemlően tudhatjuk, hogy hol lakott a város püspöke anno. Most megismerjük, hogy havas, esős időben, hol húzhatják meg magukat a város, fülükben sárga műanyagbilétát viselő kóbor ebei. Az első másfél nap után eleredt a hó, mely rövidesen latyakká olvadt és ez így ismétlődött az utolsó napig. Először vendégtől üres teázó elé került ki a tetszetős külsejű kutyaház, később másutt is találkoztunk ilyen, mifelénk ismeretlen népszokással. Megmondom az őszintét, elképedtem rajta. Minden tiszteletem azoké, akik nem csak gondolnak ilyesmire, hanem meg is cselekszik. A jómódú, tehát nem kóbor ebek, fülükben nem viselnek sárga bilétát. Más újdonság is szembejött velünk: „Ahol a papok táncolnak” – szokták mondani mifelénk. . Nos, mint sugalltam már, ez a mondás ráillik a város házainak frontjára. Csak hát a belső udvarok. Azok már a szovjethatalom hőskorát idézik. Annak ellenére is, hogy ahogy tudják, úgy foltozzák a tulajdonosok. A közszolgáltató cégek a gázt és a vizet is föld feletti vezetéken szállítják a megrendelőhöz. Az előbbi sárga színű, míg a másik fehér. A vízvezetéken meglepődtem, mert mínuszokat mutatott a hőmérő. De a városra jellemző nagy fokú tisztaság is hatott ránk. Szerettünk volna a georgiai vasúttal valahova elutazva országot látni. Két vasútállomása van a tartományi székhelynek. Előbb odatartottunk terepszemlére, amelyet városi al-pályaudvarnak gondoltunk. A modern épületben még annyira sem szállingóztak az utasok, mint kint a ritkuló hópelyhek. Innen indultak a nagyobb városokba közlekedő járatok, mint például Tbiliszibe. A menetrendet silabizálva ismertük fel, hogy naponta egy vonalon két vonatpár közlekedik. A kifüggesztett, könnyen áttekinthető menetrenden olyan viszonylatot kerestünk, melynek rövid a menetideje. Találtunk egyet, amely nem innen az 1-es számozású pályaudvarról indult, hanem a másikról. Mivel az a távolsági buszvégállomásnál várta az utasokat, úgy gondoltuk joggal, az lehet a főpályaudvar. Másnap kora reggel érkeztünk oda. Váróterme, de még pénztára sem volt. Hiába kérdeztük a szolgálattevőtől, hogy mikor indul vissza a külső végállomásról a kiszemelt járat. Értetlenkedett. Begördült az egy személykocsiból álló, villanyvontatású szerelvény. Öten leszálltak róla, velünk együtt hárman meg fel. Nagy nehezen megtudtuk a kalauztól, hogy a külső végállomásról ötórás várakozást követően fog visszaindulni. Mielőtt kigördülhetett volna a szerelvény, gyorsan leugrottunk róla. Az eset slusszpoénja, hogy az egy szem vagonban jegyárusító automata üzemelt.

A városközpontból a Rioni folyó túloldalán magasodó dombra állókabinos felvonó közlekedik, ahol a Bagrati székesegyház is található. Hogy hol ér véget a drótkötélpálya, egyik kommentben sem volt olvasható. A helybeli rózsadombi csavargásainknak köszönhetően, rátaláltunk a drótkötél végére. A Bagratiból ereszkedtünk alá, balkanyar, építkezés megkerülése és már bent voltunk a téli álmát alvó vidámparkban. Tetőzet alatt pihent a hagyományos és az elektromos üzemeltetésű dodzsem, viszont ázott az óriáskerék és a körhinta. Engem pozitíven érintett a csend, a tetszhalott állapot. Valamiért szép volt. A park belső végében bukkantunk rá a drótfelvonó felső végállomására. A fent várakozó kabin ajtaja tárva-nyitva.

Odafent nem figyeltem meg, hogy a dodzsemek jobbkormányosak voltak-e. Szombaton 4 órára kértünk taxit. A japán jobb kormányos csoda olyan picinyke volt, hogy az első és a hátsó ülések között alig 20 centiméter a távolság. A repülőtérre tartva érdemes az utcára is figyelni. Így tett Kati is. A belvárost átszelő sugárút kétszer kétsávos. Közöttük szélesebb földsáv, melyen kilométer hosszan pálmafák — a havas pálmafák alatt két pőre ló legelészett.