5. Harmadosztályú vagon elsőosztályú hiúság — Litvánia (2022)

Lettországi élményeink hatására szemeltük ki úti célnak a legdélebbre fekvő balti országot, Litvániát. Nem vágyálom éjszaka ismeretlen helyre megérkezni. Ellenben, lehet mosolyfakasztó pillanata is. Éjjel egy óra után, a reptéri buszból a belvárosban csepergő esőben kiszállva, tücsök ciripelt. Örömmel nyugtáztam, mi több, feldobott. Délelőtt kiderült, rászedett a villanyrendőr. A körülményesen megközelíthető szállás elfoglalása némi fejtörést okozott. Annak ellenére lett így, hogy a „maps” fotóalkalmazása révén, a buszmegállótól a szállásig tartó keszekusza útvonallal tisztában volt Kati. Az apartmanba bejutáshoz, a számzáras bőröndtechnológia kihívásának kellett megfelelni. Elő a fejlámpával, és munkához látott a feleségem. Negyed óra után fellélegezhettünk, igaz, ehhez egy ébren lévő szállóvendég segítsége is kellett. Nosza fel a fa csigalépcsőn, és a Pazar kaunasi toronyapartmanban álomra hajthattuk a fejünket.

visszatérve a közlekedési jelzőlámpákra. Felfigyeltem a légkalapács hangját hallató oszlopra. A halkabb és lassúbb ütem a várakozást jelezte, a hangosabb és ütemesebb az átkelés lehetőségét. A szorosan vett belvárosban a járdába beépítve, közvetlenül a gyalogos átkelő előtt, piros és zöld színű ledsor jelezte a tennivalót. Zöldet jelez a lámpa, városnéző útra indulunk. A távolsági buszvégállomás közelében kezdődik a sétálóutca, amely egy gyalogos aluljárót követően, másik néven egészen a várig vezet. A Szent Miklós arkangyal templomtól indulunk. A vasárnapi misét élő kórus színesíti. Aljában, a katakombában rendezték be, a Vakok múzeumát. A sétány első felének egyetlen különlegessége, a színház előtt egész kőtömbből kifaragott, különböző típusú emberarcok kavalkádja. Szemre való, megnézendő, elgondolkodtató. A járófelületet hosszában fasor osztja ketté. Számtalan pad közül lehet választani. Egyiken harsogó blutusszal korosabb férfi nézelődik. Az aluljárót követő, várba felvezető szakasz teljesen más miliőbe kalauzol minket. Kicsinyke téren nézelődünk. A régi városháza teteje tele romantikus tornyocskákkal. Előtte szabadtéri fotókiállítás. Az egyik képről XX. század elejei állapotában ismerhetjük meg. Az éttermek üzemi területei, helyhiány miatt, a pincében lettek kialakítva. A vendégeket a teraszon fogadják. A térről nyíló mellékutcában, a Hanza kereskedők egykori székhelye, irodái. A vörös téglás épület igazi építészeti gyöngyszem. Mellette időbeli kontrasztnak, fekete üvegpalota, Jezsuita gimnázium. Közelben a vár. Jó állapotú történelmi emlék. Ennek ellenére, innen csak a padon ülve harmonikázó fiatalember hangulata maradt meg emléknek. Máshonnét, másvalaki. Kaunas egyik folyója fölött, forgalmas közúti hídon átkelve, a közel százéves kabinos felvonónál kötöttünk ki. Kisebb dombra visz fel. Fiatal lány üzemelteti. Hideg és szeles időjárás uralja az egész napot. Előle az indításra várakozó fűtött kabinba behúzódott. Előzetes olvasmányaim alapján, zenés utazásra számítottam. Kezemben mikrofon. Hiába. A kabinban fapadok. Menet közben úgy zörög, ahogyan elvárható egy ilyen matuzsálemtől. A dombtetőről visszasétáltunk a centrum felé. A Baltikumra jellemző zöld környezet itt is nyakon csíphető. Többször találkoztunk sárga láthatósági mellényben vonuló óvodásokkal. Igazi örömforrás a szaladgáló, zajongó és nevetgélő gyerekek világa. De az épületek is képesek mosolyt csalni az ember arcára. Kiváló példa erre az „art” udvar. Főbb látványosságai csak távolról fotózhatók jól. Az épület második emeleti erkélyén – az erkélyajtó és a lakásablak helye befalazva – normál méretű rózsaszín fürdőkád. Az udvarban ugyanolyan színű kifejlett elefánt ácsorog. Az állatvédők ne kapjanak a szívükhöz, mert installációról van szó. Az udvart övező falakon falfestmények, például ajtón utcára kilépő ember, virágos ablakon kinéző nénike, utcán játszó gyerekek, kerekes fürdőkád. Címet keresve ballagtunk tovább, így kerültünk az Ördög múzeum elé. Felfokozott várakozásunkat totál lehűtötte, a tatarozás látványa. Kapuja zárva. Kedvünket mégis egy építkezésen felfedezett látványelem dobta fel. A felújítás alatt álló épület frontját, ablakrajzolatú takarófóliával hálózták. Máshol megint mosolyoghattunk, mint például a „Tücsök és a hangya” című fémszobornál. A következő utcában viszont szomorkodhattunk, az alul erősen romos, felül lakott faház láttán. Sétánk során visszaérkeztünk a buszpályaudvar közelébe, a török kormány anyagi támogatásával megépített egyszerű minarethez. A kapun talált kiírásból a müezzin imára hívó énekének időpontjára következtetve, mikrofont beélesítve félórán át várakoztunk. Hiába. Összeredménye döngő ajtócsapódás lett — a kora délutáni imára két fő érkezett. Váltsunk teret.

Pár észrevétel az aluljárókról. Labirintus kialakításúak. Másik jellemzőjük, hogy az utcaszintről a mélybe nem egyenes vonalvezetésű a lépcsősor, hanem oldalirányokba megtörik. Ennek okát abban véltem megtalálni, hogy a tél hidege, de legfőként a hasító szele, akadálytalanul ne juthasson le az üzemi területre — a tévedés jogát fenntartva. Kevés hajléktalannal találkoztunk, akiket a vasútállomásra és a fűtött buszpályaudvarra nem engedtek be. Mi pedig nem kereshettük fel a világ egyetlen magánkézben lévő Atombunker múzeumát. Előzetesen elektronikus levélben jeleztem érkezési szándékunkat az illetékesnek. Nem érkezett válasz azóta sem. Nem csak Kaunasra, hanem Elektrénaira és Vilniusra is igaz, hogy az utcán nem szemetelnek a járókelők. Az is igaz, szemétgyűjtő edényekből nem volt hiány sehol sem. Itt tartózkodásunk üde színfoltjává vált, az a tucatnyi emberből álló krisna hívei kompánia, akik élénk dobszó kíséretében hangosan énekelve vonultak a belváros felé. Ekkor a hangfelvevő a hátizsákban lapult, nem úgy, amikor előre megfontolt szándékkal felkerestük, a Jézus Krisztus templomot. A modern épület már kívülről is bizarr kinézetű: függőleges falak, függőleges templomtorony, fehérbe öltöztetve. Belül semmilyen csicsa. A keresztre feszített Jézus a helyén. Hétköznap ellenére ugyanannyian foglaltak helyet a padsorokban, mint ahányan vasárnap délben, a sétálóutca elején lévő Szent Miklós arkangyal templomban. Hangtalan színvallás. Misére érkeztünk, zenés mise lett belőle.

Kaunas és Vilnius között az országút mellett félúton található Elektrénai. Az 1960-as években, a Szovjetunióban házgyári panelekből épült, mint az idetelepített ipart munkaerővel kiszolgáló város. A munkában megfáradt elvtársak kikapcsolódása céljából, Vidámparkot hoztak létre. Vele kapcsolatban olvastam a neten, hogy megnyitása után röviddel érdeklődés hiányában bezárták, és, hogy az őrizetlen területre, a kerítésen átmászva könnyen be lehet jutni. Nos, erre indult be a nagyratörő fantáziám: egyedi lehetőség a tetszhalott terület felfedezésére. Elmémben megrajzolódtak a gyermekkoromból ilyen helyről ismert játékelemek. Vajon mi várt ránk? A jelképes kerítéssel körbevett területen csupán a rozsdás hullámvasút attrakció. A pár éve készített interneten látott fotón, óriáskerék és hinta is látható volt még. Pozitívumnak csupán annyit tennék hozzá, a rajta lévő kocsi – egymásutánban három ülés – éppen az egyik hullám aljában rekedt meg. Szélében folyó felduzzasztása által az ország legnagyobb tava: nyáron ellepik a vízi járművek. Partját nádasok szegélyezik. Szélében vadkacsák úszkálnak hápogva. A Jégcsarnok környékén horgász áztatja a damilt. Távolabb rátaláltunk a homokos strandocskára, melynek fő kelléke a gyermekeknek szánt csúszda. Visszatértünk a városba. Ami elveszett a vámon, visszajött a réven. Milyen jó dolog az utcán belelátni az emberek hétköznapjaiba. Kezdődött a két poroló között kifeszített, köteleken száradó ruhákkal. Ebből kiindulva, alapfunkciójára is használhatják. A blokkok ablakainak csak elenyésző része lett műanyagra kicserélve. Másutt, más igények. A házgyári épület egyik lakásának külső szürke falát, fehérre lemázolták. A hideg mindenhol hideg, a rések pedig mindenhol rések. Két további ingatlan kapcsán igaz, hogy egyik esetben fehér színű, a másik esetben, szürke réstömítővel igyekeztek a távfűtés melegét a lakásban tartani. A „tiszta udvar, rendes ház” rajtunk, embereken múlik. Köztéri változatának is eleget tettek a helybeliek. . Októberi margaréta méhecskével lett a búcsú fotópillanat.

Kaunasból Vilniusba emeletes vonattal utaztunk. Menet közben nem kattogtak a kerekek. Ám fűtés hiányában, mindvégig kabátban ültek az utasok. A fonott kosárból árusító büfés munkakör, másodlagos feladata volt a jegyvizsgálónak. Fordítsuk tekintetünket ellenkező irányba. Az ablakon át feltűnt: meghatározó a faház konstrukció; kisebb, rendben tartott vasútállomások; kistelepülések; fenyő és lombhullató erdők. A több mint félmilliós fővárosban, Vilniusban vagyunk. Domborzatilag Veszprém városhoz tudnám hasonlítani. A lakótérségeket kiterjedtebb erdőfoltok választják el egymástól. Ilyen irigylésre méltó környezetben szálltunk meg — a közeli bevásárlóközpontban kosarunkba tehettük életünk addigi legízletesebb félbarna kenyerét. Gyalogos távolságból kelhettünk útra a látnivalók között szereplő, az UNESCO világörökség részét képező, művésznegyednek számon tartott Uzupis negyed felé. Gótikában, reneszánszban, de leginkább barokkban utaznak az itteni, akár kétszáz éves épületek. Ez a főváros óvárosa. Főterén nézhető meg a művészetre jelképként utaló „Trombitát fújó angyal” szobor. Ősz közepén járunk. Jellemzően bezárt vendéglők, kávézók és kiállítótermek között bolyongunk. Néhány üresen ásítozó cukrászda. A folyóparttól dombszerűen emelkedő hetven utcácska házaikkal, a nézelődő idegent magukba fogadják. Tovább kapaszkodva felfelé, túl a művész negyeden, utunkba esett a Szent Anna templom. Harminchárom különböző vörös téglából épült tornyai lángnyelvekként csapnak fel az ég felé, és jól kiegészítik egymást a közvetlen közelében magasodó neogótikus harangtoronnyal. Odabent nénike vigyázta a perselyt. Menjünk tovább. A városi egyetemet 1579-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Ez volt Közép-Európa első legnagyobb ilyen tanintézménye. Érdeklődésünket elsősorban a Foucoult inga keltette fel (Budapesten a Gellért-hegyen lévő Sánc utcában az Uránia Csillagvizsgálóban is működik egy ilyen). Általa igazolták a Föld forgását. A toronyba a felfelé törekvő ember számára jelentős kényelmetlenséget okozó szűk csigalépcső vezet. Az egyik gerendán szárnyai vége közt könyvet nem tartó kőbagoly gubbaszt. Itt látható az inga. Aki elszántabb nálunk, és képes napi nyolc óránál többet egyfolytában várost nézni, annak javaslom a központi épület első emeletén lévő auditórium (a folklór élet szürreális freskói), és a Szent János templom felkeresését (belső szerkezete állítólag elképesztő látványt nyújt).

A tágabb értelemben veendő dimbes-dombos óvárost a város sík területétől keskeny folyó választja el. Az Uzupis negyed szélében, A folyam felett átívelő híd közepénél, egyedi installáció csalt mosolyt az arcunkra. A víz fölé padot lógattak be úgy, hogy a rajta helyet foglaló ember lábszára beleérjen a folyóba. Belváros felőli szélében sétaút veszik a végtelenbe. Vele párhuzamosan szemre kimondottan tetszetős házak nőttek ki a földből. Ahogy a minket útba igazító helyi erő nagyot sóhajtva mondta: sok-sok euró az ára. Már a közeli főtéren nézelődünk. Geminidas-torony. A nyolcszögletű torony neve a litvánok nagyfejedelmének nevére utal. Sikeres politikája révén, nem csak megvédte országa függetlenségét a német lovagrendek ellen, de területét a mai Ukrajnáig kitolta. Felvonóval is bevehető, de a folyó felől, előbb egy homlokizzasztó kaptatót követően, fából ácsolt deszkalépcsőkön jutottunk fel a torony tetejébe. Ami nem tetszett fent, hogy további két emelet magasába jutásért már fizetni kellett. Dob pereg a főtéren. Nosza, siessünk oda. Kissé lihegünk ugyan, de mire odaértünk, az általunk katonai főiskolásoknak tartott osztag még egy jottányit sem mozdult. Figyelembe véve a várható menetirányt, előresiettünk és hangfelvételre beálltunk. Vezényszóra indult a menet. Pergett a dob, ahogy kell, de a mikrofon előtt jobbra irányt vett a fiatal derékhad. Felkészültségükről adhattak számot a főparancsnok előtt. Igen ám, de közelben a székesegyház harangtornya, és hamarosan 14 óra. Lesz, ami lesz. Ismét beálltam hangfelvételre. Aki erre jár, mindenképpen jól jár, mert reggeltől estig minden órakor megszólal a nagy harang. A sorból nem maradhatott ki a Bazilika sem. A jelentős kiterjedésű belső tér akusztikája kedvező lett a halk hangok, zörejek felerősítésére, visszhangoztatására. Odabent egy fiatal pár is tartózkodott. Talán fekete humorból, felém közeledve, fölöslegesnek gondolt zajongással hívták fel a figyelmet magukra. Ebbéli kópéságuknak megörültem, mert csak akkor lesz értékelhető a felvétel, amennyiben a hangerő nem halkabb mínusz 35 decibelnél. Így utólag is, köszönet érte. A Hajnal kapu bevételére a szállásról indultunk. Mivel a kiindulópont helye nem képezte részét a turistatérképnek, ezért nincs mit veszteni alapon vágtunk neki. Ennek lett eredménye, hogy turisták által érintetlen lakóövezeteket ismerhettünk meg, a máskülönben fölöslegesen megtett 2 kilométer révén. Mivel szeretünk gyalogolni, oda se neki. A műtárgy érdektelen látványa csalódást okozott. Oldalában magyar vonatkozású és nyelvű emléktábla, melyet az 1956-os forradalmárok tiszteletére helyeztek el. Három egymástól eltérő apróság színesítette a nap további részét. A Macska kávézó kirakatában, macskakosárban unalmukban ásítozó molett cicák. A doromboló, terápiás célzatú jószágokat, kedvükre simogathatták a feketéjüket szürcsölgető vendégek. Fekete alapon aranyarcok ragyognak plasztikával hívta fel a figyelmet magára a Dráma színház homlokzata. Harmadiknak, amint az áramszedős troli áthaladt az egymást keresztező felsővezetékek alatt. A soron következő látnivaló, az ember embernek farkasa örök tétel sajnálatos jogosságát igazolta vissza. A főtértől egy kilométer távolságban található a Népirtás múzeum, másként, KGB múzeum. A rigaitól eltérően, itt a pénzéért már kap is valamit a látogató (mindkét balti országban, a nem látó és kísérője, ingyen kereshetik fel a kiállítást). Legbeszédesebb bemutatótere a pincelabirintus. Kezdődik az egy négyzetméter alapterületű magánzárkával. Keskeny deszkaléc szolgálta a látszólagos kényelmet. Aki ráült a padra, aligha dőlt háttal a falnak, mert percek alatt lefagyott volna a hidegtől. Ezt követte a hangszigetelt zárka – a fal és a műbőr között vastag tömítőanyag – az erőfitogtatás tere. A többszemélyes zárkában a fekhelyek szélessége fél méter, aligha volt érdemes forgolódni rajta. Máshol telefonkészülékek, írógépek és a kor egyéb technikai csodái. Zárkaajtóban ételbeadó nyílás. Aki kíváncsiságból kinyitja a kis fémajtót és bekukkant rajta, saját magát láthatja meg a tükörben. A toalett nem más, mint a Balkánról ismert vödörlatrina. A folyosó falán, hol elmosódott, hol élesebb fotók sora. Az egyiken törött emberkoponyák sziluettje. A járat vége felé jobbra terem. Vezetett csoport tagjai tartózkodnak odabent, a monitort nézik. A képernyőre rápillant, Kati: két fogdmeglegény elítélt férfit fog közre, vele együtt belépnek egy szobába, az ajtó mögül a hátuk mögé lépő ítélet végrehajtó a kezében lévő revolverrel, fejbe lövi a szovjet népellenséget. A vérrel áztatott padlót a holttest eltávolítása után vödör vízzel felöntötték — ezt követően gyors távozásra biztatott a feleségem.

Maradjunk továbbra is a jelképes Szovjetunió történelmi idejében, de egy teljesen más pályára térünk át. Vilnius főpályaudvara mögött az ingyenesen látogatható szabadtéri Vasúti múzeum várja a kicsiket, és a nagyokat. A fekete csodák közül az 1937-es robusztus szovjet gőzmozdony, és az 1942-es osztrák csühös említendő. Érdemes volt felkapaszkodni az elsőosztályú hálókocsiba. A négy fekvőhelyes kupékban, az ágyak egymástól való távolsága fél méter. Csak kívülről volt megismerhető az a szemre tetszetős, kék színű, feltűnően keskeny ablakú személyvagon, amelynek hossza 20 méter. Nem hiányozhatott a gyermekvasút sem. A vagon belmagassága 170 centiméter. Érdekes, hogy a gyermekvasút a mérete alapján gyermekvasút, és nem úgy,mint például nálunk, az Úttörő vasút. Külsejét szebbnél szebb gyermekfestmények díszítették. Feltűnően rozsdás mozdony vonzott magához végstádiumú állapotával, hátuljában sok-sok vagonnal. A felirat szerint, MÁV szerelvény. De mindezeket elhalványítják az elkövetkező történések. Volt egy régi vágyam, melyet eddig elérhetetlennek tartottam, és ez most kisebb részben beteljesült. A Szovjetunióban, és a világ számos más országában is, a személyszállító vonatok harmadosztályú vagonokat is közlekedtettek. Ezek a szerelvény utolsó kocsijai voltak. Ide csak a kispénzű emberek váltottak jegyet, akik gyakran málhákat cipelve utaztak: ketrecben lábasjószág; zsákban malac; ládában törékeny apró áru; zsákban termény. Öszvérvagonról beszélhetünk, amely egyszerre alkalmas teher- és személyszállításra. A transzszibériai vasút kapcsán netes cikkben olvastam, hogy szerzőjének életre szóló, feledhetetlen élményt jelentett, a távol-keleti utastársak világának testközelből való megélése. Ezek után már én is olthatatlan vágyat éreztem a harmadosztályon való utazásra. Nos, Vilniusban a Vasúti múzeumban, ilyen öszvérvagonra talált, a feleségem. A vele kapcsolatos megfigyeléseimet részletesen fogom elmesélni, elsősorban azok kedvéért, akiket egyszer már megcsapta az a bizonyos mozdony füstje. Képzeljünk magunk elé egy 11 méter hosszú és 3,5 méter belmagasságú tehervagont. Középen bal oldalra eltolható Ajtaja 135 centiméterszer 220 centiméter. A fából készült jármű falvastagsága 13 centiméter. Ablak nem, csak szellőzőrácsok találhatók rajta, azok is jóval 2 méter felett. A vagon tetejéről nyolc petróleumlámpa lóg le. Ha a vagon ajtajában befelé fordulva állunk, a balra és a jobbra eső berendezési tárgyak egymással aszinkronban vannak elhelyezve. A fából készült háttámlás fapadokon, tápláltságuk függvényében három-négy ember férhetett el egymás mellett. Összesen mintegy negyvenen. Az oldalfalon különböző méretű polcok. A legbeszédesebb a vodkás üvegtartó: a fapolc felett két vastagabb drót van kifeszítve úgy, hogy a huzalok közé beleillik az üveg nyaka, így az még a legélesebb kanyarban sem eshet le. Az ajtótól jobbra eső sarok üres volt, de a felirat szerint ott üzemelhetett a korabeli, helyi Utasellátó:kapadohány, lőre kávé, isten tudja milyen tea. A logika azt diktálja, hogy a málhákat a bejárattal szemben lévő hosszanti oldalfal mellett halmozták fel, míg a középtől jobbra és balra, a padsorok átellenes oldalában. Annyira megérintett a vagonba beleképzelt valóság, hogy kétszer kerestük fel a vasúti relikviát. Aki már csak abba gondol bele, hogy milyen szagvariáció állhatott össze odabent, annak a hátán máris feláll a szőr, igaz? Arrafelé van úgy — átböngészve a transzszibériai vasút állomáslistáját, és menetrendjét — hogy két állomás között 1000 kilométernél is nagyobb a távolság. Nyáron 40 Celsius fok meleg, télen ugyanannyi mínuszban. Ehhez már csak a tajgán akadálytalanul vágtató szélvihar bömbölése, fütyülése licitálhat rá. Indulásra áll a lábam. Ugye te is velem tartasz a harmadosztályú vagonba?

Vilnius főpályaudvarának bejáratától jobbra 2 méter átmérőjű kerek kivetítőn figyeltük a környék forgalmát. Lépjünk be a csarnokba. A kassza előtt várakozunk, hogy jegyet váltva visszautazhassunk Kaunasba, és repülőre szállhassunk. Kedves arcú, harmincas szőke hölgy ül odabent. Egyszerű orosz szavakkal kérem a menetjegyet — kezemben a fehér bot, jól láthatta. Némi csend után profi oroszsággal rázendített valamire, és csak nagy sokára fogtuk fel értelmét, hogy kedvezményes jegy jár nekem. A biztonság kedvéért valakinek telefonált még. Félárú menetjeggyel utazhattam: a kaunasi pénztárosnak a kedvezmény nem jutott eszébe. Kedvességét udvariasan megköszöntem, majd kellő átgondolást követően, hálám jeléül puszit dobtam. Nagyot kacagott. A kassza közelében pakoltunk, amikor fülig érő szájjal mellénk perdült. Felajánlotta a 4-es számú peron lifttel való megközelítését, de jeleztem, hogy az akadályt gyalog vesszük. Fürgén elindult a vágányok alá levezető lépcsősor felé. Utolértük Katival. Unszolására bal kezemmel a hölgy jobb felkarját érintőlegesen megfogtam. Így mentünk tovább. Tőlem jobb oldalt követett minket, Kati. Eközben rám talált a kisördög. Előbb mosolyogva ránéztem újdonsült partneremre, majd elsütöttem az ilyenkor kötelező „krászivájá gyévocská” (szép lány) kandúrszöveget, melyre léleküdvözítő, csengő kacagás lett a reakció. Kisvártatva emeltem a tétet, ismét ránéztem, és feltűnően morózusan a „krászivájá zsená” (szép asszony) következett, miközben fejemmel enyhén Kati felé böktem — ekkor már diadalittas nevetés tört ki belőle — a feleségemmel együtt mi is jót nevettünk.