2. HAMVÁBÓL KELT ÉLETAJÁNDÉK – ötvenöt év (2023)

A nyolcadikon lakó kisfiúhoz egyszer mentem fel játszani. Rakosgattuk az építőkockákat – mindketten építettük a távoli jövőt. A szobába halkan befordult az édesanya, és kedvesen megkért, hogy menjek haza, mert nemsokára megérkezik a férje, aki a lakásban magukon kívül mást nem kíván látni. Elköszöntem a háziaktól, és csendesen betettem az ajtót magam után. A továbbiakban az utcán vagy a lépcsőházban véletlenszerűen találkoztunk össze az asszonnyal. A kölcsönös köszönésen túl néhány panelmondat is elhangozhatott ilyenkor.

Ötven évvel később világkörüli hódító útjára indult a Covid19. Feleségemmel megbeszéltük, hogy a liftajtóra hirdetményt ragasztunk, és a házban lakó idősek számára felajánljuk segítségünket a bevásárlásra. Csupán a nyolcadikon lakó asszony jelentkezett. A kapcsolatfelvételre a lift előtt került sor. Sok mindenről beszélgettünk hosszasan. Váratlanul szóba hozta, hogy az ő édesapja 1929-ben – Kazinczy Ferenc unokájától, Kazinczy Gábortól és annak feleségétől – elsőként kapta meg a Kazinczy-díjat mint költő. Valószínűleg egyben utolsónak is – nyomatékosította. Gratuláltam hozzá, de folytatta: édesapám hamarosan eltávolodott a családtól, így élete az ő számára töredékes. Több verse is csak az emlékezetében maradt meg, néhány meg, megkopott papírlapon. Hazánkban senki nem ismeri a nevét.

– Gyűjtsünk össze minden elérhető anyagot édesapád munkásságáról. Szétnézek a neten, és van egy színházi témában járatos ismerősöm is. Biztosan maradtak emlékeid róla – ezeket is megbeszéljük. Ha összeáll az anyag, könyvet írok belőle. Rendben van?

Felragyogott a nyolcvanéves asszony szeme, lelkesedésében majdnem a nyakamba ugrott.

Teljesen feldobott a téma. Az első hét kötetem nyolc év alatt jelent meg – ezalatt mindent kiírtam magamból –, utána érdeklődésem a hangok felé fordult. Nem volt könyvötletem, így hát ez az ölembe hullott.

Napi kapcsolatba kerültünk. Mindkettőnkről lerítt a lelkesedés. Ekkor még csak halványan sejtettem, hogy mibe nyúltam bele.

Idővel az asszony elhunyt fiútestvérének lánya is bekapcsolódott a nagypapa emlékének dokumentálásába. A lakásán évtizedek óta megbújt egy porosodó papírdoboz, melynek csak sejtette tartalmát: szerencsére azt találta benne, amire gondolt. A személyes visszaemlékezésen és a fellelt verseken túl már egy teljes színdarab, valamint próza is gazdagította a rendelkezésemre álló dokumentációt. A gyarapodó ismeretanyag miatt – ami még így is csak töredékes – háromszor kezdtem bele a könyv megírásába.

Nem is gondoltam volna, hogy mindezt igazi életajándékként fogom megélni. Nem a könyvírás miatt – ugyanis idővel az másodhegedűssé vált. Az asszony lelkében az apa hiánya mélyen fájó, begyógyíthatatlan sebet ütött. De mivel egész életén át szüksége lett volna a szeretett édesapára, ezért magában, magának szellemalakban újrateremtette, és egyfolytában lelkes rajongója maradt – mint ahogyan gyermekként. Bár idős korában rátalált a romokban heverő édesapára, és gondoskodott a továbbiakról, lelke ezek után sem tudott megnyugodni. Az ő hőn szeretett édesapja a szellem embere volt – melyet harmincéves korában méltón elismertek – mégis a teljes ismeretlenség homályába veszett alakja. Emiatt folyamatosan vérezhetett a szíve – az édesapa fennmaradt verseit kívülről fújta. A nagy családban rajta kívül senkit nem érdekelt a sajgó lelke. A kora és az egészségi állapota egyre csak koptatta testi erejét – de apja iránti nagyrabecsülése parázson tartotta költő alakjának felvirágoztatásában.

Egy év alatt készült el a kézirat. Kérésemnek megfelelően a család mindkét tagja aprólékosan átnézte a sorokat, és közösen jóváhagyták. Úgy éreztem, elkészült az összegző mű, a továbbiak már nem annyira érdekesek számukra, pedig tudtam: az asszony egészsége korántsem makulátlan, az unoka pedig a teljesen lerobbant édesanyja ápolásával van elfoglalva. Az alaposan megváltozott gazdasági és könyvpiaci helyzet miatt teljesen kilátástalannak tűnt a kötet megjelentetése. Lényegében letettem róla. Két év elteltével mégis ráterelődött a gondolatom. Felhívtam egyik ismerősömet, akinek szintén több kötete megjelent már. Ő javasolta azt a kiadót, melynek vezetője a hangalapú kulturális honlapom tárhelyét évek óta jutányos áron biztosítja számomra, további céges támogatással megfejelve. Az üzlet megköttetett.

Karácsony előtt becsengetett hozzám a postás – hozta a példányokat. Igazi örömöt éreztem, mondhatnám, elkapott a boldogságérzet. Felhívtam az asszonyt, aki szerencsére otthon tartózkodott, és már indultam is a két kötetet magában rejtő díszes tasakkal. Már az ajtóban átadtam a csomagot, de ő a lakásba beljebb tessékelésemmel volt elfoglalva. A nappaliban egymással szemben ültünk – ölében tarthatta az ajándékot.

– Tudod, Lacikám – kezdte –, annyit gondoltam rád, hogy mennyi energiát és munkát tettél bele a kézirat elkészítésébe, mi meg eltűntünk, de ismerheted az okokat. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a lelkesedésedet, az irántunk való jóindulatodat. Nekem fontos az édesapám, de fogy az erőm. Van, hogy napokig ki sem teszem a lábamat az utcára – és váratlanul elhallgatott.

– Szoktál még írni? – kérdezte kis idő után.

– Néha előfordul – feleltem sajátos mosolyom kíséretében.

Hallottam, amint az ölében lévő tasakba belenyúl az asszony és onnan kiveszi a Magyar Don Quijote című kötetet – ez a pillanat mindent megért számomra. Hosszú ideig tartó csend állt be – ekkor én az asszony pillanatnyi élethelyzetébe való beleérzés voltam. A belőle feltörő örömkönnyek töltötték be a lelkemet.