Gyantába zárva
Úgy csapott a szívembe sugárzó ifjúságod,
mint távoli mezőkről szűz tavaszi lehellet
vén fát cirógat, mely már nem hoz többé virágot;
kedves késői hírnök, én szívemre ölellek.
Korhadozó vén ágam már nem terem nyaranta,
de tavaszt álmodik még titokban, éjjelente
és felsír a sötétben. Vén fának könnye gyanta;
körülfoly és magába olvaszt: aranyszelence,
mely drága titkot őriz s a késő századoknak
mint ős kövület-kincset megtart és felragyogtat.
Így záriak én szívembe örökre, gyermekem!
A perc - miként a rétek szellője - tovalebben
s én gyantasíró vén fa e kesernyés szonettben
sohsemvolt ifjúságom tűnt álmát kergetem.
-Buda, 1976. december.